Bodnár Szilárd a Kaposvári Törvényszék bírája, polgári ügyszakban a Nagyatádi Járásbíróságon ítélkezik. Fiatalon, hirtelen elhunyt felesége, kisfiának édesanyja szintén a Kaposvári Törvényszék bírája volt. Fakönyv című műve terápiának indult, hét év után a barátok biztatására levélregény lett belőle.
„Feljebb emelő megbecsülés lenne a világban, ha mindenki özvegyként kezdhetné az első házas életét.”
Jó ideig ügyvédi pályát képzeltem magamnak, de amikor egyetem után jelentkeztem egy ügyvédi irodába, már az elején azt éreztem, hogy nem vagyok a helyemen. Egyetemi oktatóm, Lábady Tamás hatására kanyarodtam a bírói pálya felé. 1998-ben kerültem a Siófoki Városi Bíróságra. És ott ismerkedtem meg Julikával. Vagy ott ismerkedett meg ő énvelem. Ő már akkor büntetőbíró volt. Emlékszem… Siófoki Városi Bíróság, első nap, lépcsőforduló. Előttem ment, visszafordult és megkérdezte: „Szia, te vagy az új fogi?” Így indult.
„Tudom, hogy volt, és azt, hogy van valahol a Szerelem. Tudom azt is, hogy nincs előjele, ha jön. Sem jó, sem rossz. Csak jön.”
Hét évvel ezelőtt vesztettük el, 2011 júniusában agyvérzést kapott. Utolsó nap volt az iskolában. Fiunk, Andris 9 éves volt akkor. Jött a karácsony, nagyon kemény volt. Előtte volt a születésnapja szeptemberben, aztán az én születésnapom, az ő névnapja, és akkor már nem bírtam tovább, valakinek a segítségét kellett kérnem. Állandóan jöttek a gondolatok, írni kezdtem, 2012 tavaszától, terápiás célzattal. Patinak írtam, aki egy kitalált vagy egy valós személy. És most fejeztem be novemberben, a kiadó gépén írtam az utolsó fejezetet. Nem véletlenül lett ebből levélregény, elképzelt vagy valós, föl nem adott, el nem küldött levelekből tevődik össze.
„Sose tudja meg senki, Pati, milyen érzés, amikor egy félárva kisfiú az Édesanyjától tanult imáját mondja, hittelen apja kérésére. Minden egyes este.”
Nyilván nálunk is voltak veszekedések, de harmonikus és jó volt a házasságunk. 13 évet töltöttünk el együtt. Halála előtt egy nappal a barátnőjével egy cukrászdába ment és utána mondta nekem a közös barátnő, hogy minden ismerősük rossz házasságban él, mindenki panaszkodik, egyedül Julikán látszott, hogy boldog.
„Csak egy virágunk van, Pati. A többit kérésemre osztálytárs-anyukák elvitték. Ahol nincs feleség, ott virág sincsen. Élet nem él. Meghalt minden. Semmi sem kell. Nem tudom a nevét. Saját neve meg nincs. Csak virág. Tegnapelőtt maradék teával öntöztem meg.”
Andris ma 16 és fél éves. Kitűnő tanuló. Most már sikerül jól megszervezni az életünket. Az elején annyira ösztönből ment minden, hogy nem is figyeltem oda, mit hogyan csinálok. Ahogy fölmerül egy élethelyzet, akkor azt meg kell oldani és nem gondolkodni.
„Bocs, megint hív. Aztán már tényleg teregetnem kell, csak előbb leszedni a száraz ruhát. (Mennyit dolgoztok Ti, Nők, döbbenet!) … Hogy lehet ezt kibírni? És holnap újra!”
A cselekmény rengeteg szálból tevődik össze. Ez ad egy törzsvonalat, mint a fa szálai, szerteágazik rengeteg gondolat, ezekből a gondolatokból levelek lettek, a levelekből pedig egy világ nyílik. A nő olyan, mint a fa, teremt, terem, virágzik, maga a teremtés szerintem. Ezért lett Fakönyv. Eredetileg csak levelek voltak, utána összeállt könyvvé. Nagyon sok barát elolvasta, ők bátorítottak, mondván, van benne irodalmi érték, ez nem csak én vagyok, hanem bárki lehet, építő gondolatok vannak benne. Nem akartam kiadni, hiszen egy levélregény, nagyon személyes. Az ember kiteszi magát. De nem félek, kitettem most a lelkem mindenki elé.
„És mondd, jókor halok meg? Időben, Pati? Sikerülni fog az emlékeink elől utolérni magam? Nem tudom, mi a jó. A szüntelen menekvés rossz, és ad a visszatérés? Szembenézhetünk és megváltoztathatjuk az emlékeinket?”
Sikerült feldolgoznom a történteket. Az ember kiírta magából, és más is láthatja, hogy van remény. Nem baj, ha a dolgok rossz irányba mennek, mert előbb-utóbb elérnek a végükhöz és onnan majd a jó irányba mennek.
„Amikor megjöttem, és meghallottam a feleségem hangját, tudtam, hogy megérkeztem. Itthon vagyok. (…) Ő volt a Virágom, Feleségem, vele volt egységem… egészségem. A semmi ura vagyok nélküle, s minden Ővele.”
Nagyobb lenne a megbecsülés, ha özvegyként kellene mindenkinek elkezdenie az első házas életét. Anyósom mesélte, hogy régen több özvegy volt és az újasszonynak nem kellett kijárnia a mezőre dolgozni, sokkal jobban vigyáztak rá. Én is úgy gondolom, hogy ha az ember tudja, elveszítheti, amit öröknek hisz, akkor sokkal jobban megbecsüli a másikat. Mert az özvegy jobban odafigyel. Igazán az értékeli az életet, aki egy percre is meghalt.
„Férfi egyedül nem épít. Elszárad magában. Csak ott tölthet be életszerepet, ahol Nő van, és benne a teremtő szeretet. A férfi annyit ér, amennyit egy Nő magából neki ad.”
A könyv nagyon mély és nem könnyen olvasható, és sok olyan gondolat van benne, ami nagyon erős odafigyelést igényel, de könnyű nyelvezettel írtam meg és tettem bele humort is, hogy ne legyen megterhelő. Hogy minél többeknek adjon. A visszajelzésekből tudom, hogy egyszer sírnak, aztán meg hangosan felnevetnek.
„Bútort toltunk minden téli-nyári napfordulón. Volt egy tízahuszonharmadikon nehézségű, lumbágó osztályú heverőnk. Állandóan cipelnem kellett, amikor a Nap a Ráktérítő felé közeledett… (…) Annyira nehéz volt, hogy nem is ingó volt. Ingatlan.”
Az ítéleteimet is így próbálom megírni, érthetően. Pontosan látom azt, hogy kapok egy hivatalos levelet és nem értem, pedig magyarul van. Azt hiszem, Szászy-Schwarz Gusztáv a Parerga című művében írja valahol (1912), hogy el kellene szakadnunk a jogi nyelvezettől. Egyetemista koromban olvastam és azóta is ehhez tartom magam. Fölösleges úgy írnunk, hogy mi magunk se értsük, vagy mások ne tudják megérteni.
„Azt hiszem, csak egyetlenegy dolgot kell tudnia az embernek. Igazából boldogulni. Valahogy boldognak lenni. Lehet, hogy azért vagyunk a világban, hogy boldogok legyünk benne. Annyira itt van ez a szemünk előtt, hogy néha átnézünk rajta. Talán azt a legnehezebb észrevenni, amit látunk.”
(Bodnár Szilárd: Fakönyv. Kodex kiadó, Pécs – Kaposvár, 2018.)
Fotók forrása: OBH
