Egy kifejezés, melyet egyre gyakrabban használunk, pontos tartalmát azonban még mindig kevesen ismerik. A vállalkozás új formája? A fogyasztási szokások megreformálója? Vagy csak egy divatos szó nagy tervek szövögetésére egy garázsban ücsörögve? De honnan juthat a gondolat tőkéhez, és hogyan lesz az ötletből vállalat? És milyen szerepet kaphat mindebben a jog? – Cikkünkben ezeket a kérdéseket jártuk körül.
A túlságosan gyakran használt dolgok elkopnak, kimerülnek – ez a ténymegállapítás pedig nem csak az olyan, a hétköznapjainkat végigkísérő használati tárgyakra igaz, mint a személygépkocsik vagy a számítástechnikai eszközök. A történelem ékesen bebizonyította, hogy egy eszme vagy ideológia túlhasználata éppen úgy lehetséges, mint a Föld erőforrásaié, és talán nem túlzás azt állítani, hogy bizonyos fogalmak éppen úgy el tudják veszíteni ab ovo jelentéstartalmukat, mint ahogyan a ruhadarabjaink az eredetileg élénk színeiket. A 70-es évek társadalom- és irodalomtudósai például kénytelenek voltak szembesülni azzal, hogy az általuk leírni kívánt jelenségek lényegének megragadására a ’posztmodern’ kifejezés egyre kevésbé alkalmas, és a klasszikus politikai filozófia képviselői is gondban lennének, ha a mai liberalizmus működési mechanizmusait a 19. századi elméleteik mentén kellene megérteniük. Elterjedt vélekedés szerint a 20. század vége felé az emberi jogok, és az általános személyiségi jog fogalma is kiüresedésnek indult azok „apró pénzre váltásának” következtében.
A napjainkat körvonalazó fogalmakra pedig mindez mintha fokozottan is igaz lenne: információs társadalom, paradigmaváltás, technológiai forradalom, y generáció, innováció, motiváció, coaching, felelős vállalatirányítás, self-branding – csupa olyan szóösszetétel, amelyeknek a pontos tartalmát – és főként a mondanivalóját – egyre nehézkesebb kihámozni a verbális-kommunikációs túlhasználat miatt rájuk rakódott rétegek alól. Ezeket a kifejezéseket az internetes közbeszédben előszeretettel emlegetik ún. ’buzzwordként’ (az angol ’buzz’ szó jelentése: zümmög), azaz a lényeget valójában megragadni képtelen, voltaképpen tartalmatlan formaként. Talán nem minden szempontból helytállóan, de manapság a ’startup’ kifejezés is mintha egyre inkább a buzzword kategóriába tartozna.
A ’startup’ kifejezés hallatán a szkeptikusok lelki szemei előtt jó eséllyel babzsákfotelekben elmélkedő, tornacipős fiatalok jelennek meg, akik a munkavégzésre alkalmas irodahelyiségek helyett open-spacekben dolgoznak, üzleti találkozók közben egzotikus gyógyteákat kortyolgatnak, és számítástechnikai kütyüik nyomkodása közben valamilyen környezetbarát, hi-tech, közösségi, megosztáson alapuló, okos, személyre szabott és társadalmilag felelős terméken, megoldáson törik fejüket. (Ezt a szubkultúrát egyébként jó érzékkel mutatja be – és tart egyben jó érzékkel görbe tükröt elé – az HBO immár 5. évadánál tartó, a technológiai világ középpontjában játszódó sorozata, a Silicon Valley, amely a startup kultúra fő üzenetének megtartása mellett szemléletesen figurázza ki annak idealista, túlhajszolt, minden gesztusban az innovációt kereső jellegét is.) Kétségtelen, hogy a sztereotípiák nem véletlenül alakulnak ki, és így a szkeptikusok előítéleteinek is akadhat némi alapja, érdemes azonban hátrálni egy lépést, és pillantást vetni a külsőségek mögé, a képlet ugyanis, ahogyan az lenni szokott, ezen előítéleteknél lényegesen árnyaltabb.
Első kérdésként mindjárt felmerülhet, hogy mi is az a startup? A fogalmat minden, a fentiekben leírt plusztól megtisztítva, kizárólag a startupok lényegét próbálván megragadni azt mondhatnánk, hogy a startup egy olyan vállalkozás, amely
- korai fázisban van (azaz éppen csak megjelent a piacon),
- erőteljes növekedési potenciállal rendelkezik (azaz alkalmas, hogy egységnyi idő alatt az átlagosnál jóval magasabb hozamot produkáljon, vagy, hogy átlagos hozamot az átlagosnál jóval rövidebb idő alatt produkáljon), és
- a birtokában van egy olyan, általa kitalált vagy fejlesztett innováció (termék vagy szolgáltatás), amely révén a startup az erőteljes növekedés lehetőségét magában rejti.
Ez a fogalomkísérlet ugyan némiképp a jelen cikk szerzőjének személyes meggyőződését tükrözi, és így egyes megállapításait tekintve kétségtelenül vitatható, megítélésünk szerint azonban mégiscsak magában foglalja azokat a sajátosságokat, amelyek a startupot a hagyományos pályát futó vállalkozásoktól elhatárolják. És bár a fogalom történelmi sajátosságaiból adódóan manapság a gyors növekedésre való képesség zálogát szinte kizárólag a robbanásszerű technológiai fejlődés kiaknázása jelenti, a fentiek alapján, szintén a szerző szubjektív ítélete szerint, ha úgy tetszik, egy cipészmester is bizonyulhat startupnak, ha a jó időzítésének, a terméke jellegének, vagy az értékesítési módszerének újszerűsége miatt az első napon tíz, a másodikon 60, a harmadikon pedig 300 pár lábbelit sikerül értékesítenie.
A startup tehát egy induló, és valamely innovatív megoldásának köszönhetően a piaci expanzió lehetőségét hordozó vállalkozás, amelynek azon fontos gazdasági jellemzője mellett, hogy az innovációjának kihasználását illetően kizárólagosság illeti meg (ez rendszerint szellemi tulajdonjogi védelmet jelent), az innovációja gyors növekedést eredményezni képes kihasználásához a korai fázisú mivoltából fakadóan nem rendelkezik megfelelő tudással, tapasztalattal, infrastruktúrával és tőkével, és emiatt külső finanszírozásra szorul. Éppen ezért, és a nagy növekedési potenciállal járó hozam miatt, a startup innovatív megoldásának kihasználásában érdekeltté válnak a tőkével igen, ám ilyen jellegű megoldással nem rendelkező magán- vagy intézményi befektetők is, akik a vállalkozásban történő részesedésszerzés fejében tőkét bocsátanak a startup részére, azért, hogy befektetésük hozamát a startup-ban általuk megszerzett részesedés értékesítésekor realizálják. Mindebből talán látszik, hogy a startupokkal kapcsolatos jogi kérdések jellemzően az ilyen vállalkozások szellemi tulajdonának védelme, és a lebonyolítani kívánt tőkebevonás folyamata köré összpontosulnak.
Tekintettel arra, hogy a vállalkozások szellemi tulajdonának, és egyéb, jogi oltalomban részesülő megoldásainak (know-how-jának, üzleti titkainak) védelme a digitalizáció korában önmagában is kurrens téma, valamint arra, hogy ez a fajta jogi a védelem a startupok szempontjából nem hordoz különösebb többlettartalmat más iparágakhoz képest (a jogi oltalom tárgyai éppúgy szerzői művek, szabadalmak, know-howk lehetnek, amelyek éppolyan feltételek mellett részesülhetnek védelemben, mint egyéb esetekben), a jelen cikk a továbbiakban a tőkebevonás során felmerülő kérdésekre koncentrál. (Amelyek ugyanakkor rengeteg szállal kapcsolódnak az egyes szellemi tulajdonjogi kérdésekhez.)
Mivel a startup egy korai fázisban lévő, adott esetben induló vállalkozás, a benne rejlő növekedési potenciál megvalósításához szükséges tőkét értelemszerűen nem a tőzsdéről, hanem az ún. kockázati-tőke piacról, kockázati-tőke befektetőktől vonja be. A ’kockázati tőke’ kifejezés az angol ’venture capital’ szóösszetétel tükörfordításából ered. A ’kockázati’ alaptag arra utal, hogy a rendelkezésére álló anyagiakat ebben a formában fialtatni kívánó befektető egy instabil piaci helyzetben lévő, korai fázisú vállalkozásba történő befektetése során a potenciális piaci expanzió reményében azt kockáztatja, hogy a vállalkozás sikerének lehetséges jövőbeli kimenetelei között akár a teljes befektetett tőkét is elveszti (Glavanits Judit: A kockázati tőkebefektetések egyes jogi kérdései. Győr, UNIVERSITAS-GYŐR Nonprofit Kft., 2018. 18. o.) Vagyis, a kockázati-tőke befektető kiszemel egy megítélése szerint ígéretes, innovatív termékkel, szolgáltatással rendelkező tőkehiányos vállalkozást, majd ebbe a vállalkozásba részesedésszerzés fejében befektet. A befektetés során számol azzal a lehetőséggel, hogy a vállalkozás horribile dictu bukni fog, és ő nemhogy az elvárt hozamhoz, de még az eredetileg befektetett tőkeösszeghez sem feltétlenül jut majd hozzá. Számol ugyanakkor azzal is, hogy a kockázati tőkét bevonó vállalkozás sikere esetén, részesedésének értékesítésekor (az ún. ’exit’-kor) az elért hozam olyan magas lesz, hogy ellensúlyozni tudja majd az esetleges bukásokat is. Ebben a megközelítésben a kockázat tehát nem negatív töltetű jelző, hanem annak jelzésére szolgál, hogy a befektetésen várható hozam széles skálán mozog, és a várható legjobb eredménytől való eltérés mértéke igen jelentős is lehet (Glavanits uo.).
Mint fentebb többször is említettük, a kockázati-tőke befektetés a befektetőnek a startup vállalkozásban (az egyszerűség kedvéért a következő bekezdésekben nevezzük őket céltársaságoknak) történő részesedésszerzésével valósul meg. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy a befektető a céltársaságban annak formájától függően üzletrészt vagy részvényt vásárol, cserébe pedig tőkét bocsát rendelkezésre, és esetlegesen személyes támogatást is nyújt a céltársaságnál lévő, jogi oltalom alatt álló innováció jobb kihasználása érdekében. Mivel a befektető és a céltársaság egymáshoz való közeledése, majd sikeres kommunikáció esetén az ezt követő együttműködése igen kényes üzleti kérdéseket érint, elengedhetetlen, hogy az egymással való érintkezés szabályainak alapjait a felek már a befektetési folyamat elején lefektessék. Ennek megfelelően – szintén inkább a szerző logikája, semmint széleskörű szakmai konszenzus alapján – a tranzakciót a következő szakaszokra lehetne osztani: (i) a term sheet szakaszra, (ii) az átvilágítási szakaszra, és (iii) a zárási szakaszra.
A kockázati-tőkebefektetések egyik legfontosabb kezdeti dokumentuma az ún. ’term sheet’, azaz a befektetőnek a befektetésre irányuló kötelező, vagy nem kötelező erejű szándéknyilatkozata (találkozhatunk vele ’binding’, illetőleg ’indicative’ és ’non-binding offer’ néven is), amely röviden és tömören határozza meg azokat a feltételeket, amelyek mellett a céltársaság a részéről kockázati tőkéhez juthat. A term sheet már komoly befektetői szándékot jelez, annak aláírására rendszerint kiterjedtebb tárgyalásokat követően kerül csak sor.
Az, hogy a term sheet a befektetőre nézve kötelező vagy nem kötelező erejű-e (vagyis, hogy a term sheetben mint szándéknyilatkozatban foglaltakhoz a befektető kötve van-e), nagyban függ a céltársaság pénzügyi és jogi átvilágításának (ún. ’due diligence’) eredményétől is. A céltársaság jogi átvilágítása során a befektető (pontosabban annak pénzügyi és jogi tanácsadói) átvizsgálják a céltársaság dokumentumait és a céltársaság által kötött szerződéseket, ellenőrzik a céltársaság működésének szabályosságát és törvényességét, az innováció megfelelő védelmi szintjét, és felmérik az esetleges anomáliákból fakadó jogi kockázatokat. Az átvilágítás során a céltársaság dokumentumai szigorú titoktartási megállapodások által védett és mentén működtetett ún. adatszobában állnak a befektető (a befektető tanácsadói) rendelkezésére. A tanácsadók az átvilágítás végén egy, a befektető kívánsága szerint részletezett, a kockázatokat összegző jelentést készítenek, a befektető pedig a kötelező erejű term sheetet általában alacsony kockázatokat feltáró átvilágítási jelentés birtokában, alapos mérlegelést követően írja csak alá.
Amennyiben a céltársaság az átvilágítás eredményeképpen elnyeri a befektető bizalmát, újabb tárgyalások kezdődnek, immár a tőkebefektetés tényleges megvalósulásának mikéntjéről. A felek megtárgyalják, hogy a befektető a term sheet alapján milyen konkrét feltételekkel szerez részesedést a céltársaságban, a tárgyalások eredményeit pedig a végleges megállapodást tartalmazó befektetési szerződésbe foglalják. A befektetési szerződésnek fontos elemét képezik a céltársaság szavatosságvállalásai, amelyek keretei közt a céltársaság és annak alapítói az átvilágítás során feltárt kockázatok bekövetkezésének esetére vállalnak felelősséget. A befektetési tranzakció zárásaként a befektetési szerződésnek, és a befektető részesedésszerzését dokumentáló társasági iratoknak az aláírására kerül sor, majd pedig megkezdődik a befektető és a céltársaság hosszú távú, nagy volumenű hozam elérésére, végső soron pedig a befektető sikeres exitjére irányuló együttműködése.
Befektetője válogatja, hogy a zárást követően a céltársaságnak a felek által elvárt hozamokat valóban produkáló működése érdekében ki mennyire kívánja megkötni a céltársaság alapítóinak kezét. Bizonyára akadnak egészen szélsőséges esetek is, de általánosságban mindenféleképpen elmondható, hogy a befektetők, legyenek mégoly megengedőek is, azért nem bízzák a véletlenre a céltársaság sikerét. A céltársaság feletti kontroll biztosítására számos jogi praktika létezik, amelyeket a befektetők a már említett preferenciáiknak megfelelően szoktak alkalmazni. Ezek a jogi praktikát rendszerint a befektetési szerződésben, vagy más néven, ha ilyen funkciót is betölt, a szindikátusi szerződésben kapnak helyet (a két szerződéstípus nem teljesen azonos, és nem is használható szinonim fogalomként, azonban a jelen cikk kereteit meghaladó elméleti distinkció megvonásától a könnyebb érthetőség kedvéért tekintsünk most nagyvonalúan el).
A szindikátusi szerződés a céltársaság tagjai között kötelmi jogi alapon létrejött, ennél fogva tehát bírósági úton kikényszeríthető szerződés, amely a klasszikus társasági jogi dokumentumok, így a létesítő okirat tárgykörén túlmutató rendelkezéseket tartalmaz, és amely azonban – tekintettel szintén annak kötelmi jogi jellegére – a cégregiszterekben nem jelenik meg. A szindikátusi szerződés tartalmazza a befektetőnek azokat a jogosultságait, amelyek a céltársaság feletti kontrollját, mindenek előtt legalább az általa befektetett tőkéhez való visszajutását hivatottak a lehetőségekhez képest biztosítani. Ezek a jogosultságok lehetnek különböző elsőbbségi jogok (például osztalékelsőbbség a céltársaság jogutód nélküli megszűnése esetén felosztandó vagyonból való részesedésnél, vagy szavazatelsőbbség a céltársaság vezető tisztségviselőinek megválasztásánál, és más egyéb, fajsúlyosabb döntések meghozatalánál), a céltársaság üzletrészének vagy részvényeinek értékesítése esetére a befektető javára kikötött többletjogosultságok (mint például az elővásárlási jognak a felek akarata szerint kialakított gyengébb, vagy erősebb változatai, a különböző együtt- és kényszerértékesítési jogosultságok, vagy akár egészen explicit elidegenítési tilalmak), vagy a céltársaság és alapítói számára bizonyos feltételek bekövezésére kikötött szavatosságvállalások is. A szindikátusi szerződés lényeges tulajdonsága, hogy a szerződés, és ennek következtében a felek valódi akarata is a nyilvánosság elől rejtve marad, a szerződés maga, mint már említettük, bírósági úton kikényszeríthető.
Mint az az eddig leírtakból is látszik, a ’startup’ kifejezéssel lefedni kívánt jelenségcsomag jóval rétegzettebb, mint azt a szkeptikusok első pillantásra gondolhatnák, a jogi pedig csak egy a számtalan olyan réteg közül, amelyet – ha a jelen esetben csupán érintőlegesen is, de – érdemes volt némiképp körbejárni a nagy növekedési potenciállal bíró, korai fázisú, innovatív vállalkozásokkal kapcsolatban. A téma közgazdasági, üzleti vagy marketinges szempontból szintén sok lehetőséget rejt: nem véletlen, hogy a kockázati-tőke legaktívabb piacán, az Egyesült Államokban soha nem volt kérdés, hogy a kockázati-tőke befektetések és a startup-ok értékes, támogatandó részét képezik a nemzetgazdaságnak, de sok tanulsággal szolgálhat az Egyesül Államokétól merőben más megközelítést alkalmazó Európai Unió iparághoz való hozzáállásának vizsgálata is. És akkor az összetett szociokulturális hatásokat még nem is említettük: az első, startupként induló, mára pedig a világ vezető technológiai vállalataivá terebélyesedő cégek alapítói látnoki képességeik, megalkuvásra képtelen, önmegvalósító természetük révén mára a popkultúra részeivé váltak. Az Apple alapító Steve Jobs, vagy a saját gyártású elektronikus autóját nemrég a saját gyártású rakétájával az űrbe juttató Elon Musk nemzedékeknek váltak a példaképeivé és inspirációforrásaivá, ha pedig minderről levesszük azt a mázat, amely a szkeptikusok előítéleteit táplálja, végeredményként minden bizonnyal pozitív jelentéstartalmú fogalmat kapunk.