A 2018-as év a hazai ügyvédség számára alapvető szakmai változásokat hoz: a nagy eljárásjogi kódexek mellett hatályba lép az ügyvédi tevékenységről szóló törvény is. Az alapvető jogrendszer- és a hivatásbéli változások kapcsán áttekintjük az ügyvédi rend társadalmi státusát, a szakmán belül jellemző presztízs-viszonyokat, a szakterületi preferenciákat és a főbb ügyvéd-típusokat.
„Az ügyvéd a törvény lovagja, a jog harcosa a jogtalanság ellen. Ő világosítja fel a tudatlant…, hiúsítja meg a csalárdság győzelmét törvénytudománya szakavatottsága által.” Dell’ Adami Rezső (rövid életrajza ITT) ügyvéd, jogi szakíró, jogtanár által 1882-ben megfogalmazottakhoz képest az ügyvédi hivatás lényege mindmáig nem sokat változott, azonban – a társadalmi rendszer átalakulásaival, a technikai fejlődés előrehaladtával – folyamatosan módosultak az ügyvédi munkavégzés feltételei, az ügyvédek életkörülményei; szinkronban a hivatásrend társadalmi helyzetével és belső strukturáltságával.
Az ügyvédek társadalmi helyzetét – kiemelten a hivatásrend tagjainak életkörülményeire, életstílusára, társadalmi presztízsére – legátfogóbban Utasi Ágnes által vezetett szociológus-kutatócsoport vizsgálta, először 1998-ban, majd 2015-ben; a kutatók a két ügyvéd–vizsgálat eredményeit összevetve értékes összehasonlító adatokhoz is jutottak. [Lásd: Ügyvédek a gyorsuló időben (1998-2015), szerk.: Utasi Ágnes, Belvedere Meridionale Kft., 2016.] Az elmúlt évtizedekben természetesen számos más, az ügyvédség helyzetét vizsgáló tanulmány és disszertáció is készült [pl.: Sulyok Tamás: Az ügyvédi hivatásrend, lásd: A magyar jogrendszer állapota, szerk: Jakab András és Gajduschek György, MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézet, 2016, letölthető ITT], amelyekből hasznos információkhoz lehet jutni a témában.
Utasi Ágnes és munkatársai a ki- és átalakulóban lévő hazai középosztályok kutatása során jutottak el az annak egyik reprezentánsaként azonosított ügyvédi hivatásréteghez és vették jobban górcső alá a magyar prókátorok közösségét. Utasi az ügyvédeket a társadalom olyan professzionális rétegének tekinti, akik – 1998-ban és 2015-ben is – a társadalom legtöbb diplomás rétegéhez képest magasabb társadalmi presztízst élveznek és fokozott piacképességük miatt szabadabban vállalhatják a lemaradók, elesettek védelmét és akiknek a munkája, anyagi biztonsága, életvitele a társadalom más rétegeinek túlnyomó többsége számára vágyott mintának számít (főként mert az ügyvédi professziót művelők többsége relatív jólétben él, fogyasztási preferenciáit pedig az alacsonyabb társadalmi státuszú rétegekhez képest szabadabban alakíthatja).
A szociológus-kutatók által elvégzett ügyvéd-vizsgálatok összehasonlító adatai – többek között –kiterjednek az ügyvédek származási családjainak társadalmi státusára, fogyasztási mintáira – a modernizációs javak birtoklásáig bezárólag –, az ügyvédek kulturális és vallási gyökereire, hagyományaira, etnikai-nemzetiségi identitására és a hivatásrend területi eloszlására (nagyvárosi koncentrációjára), továbbá az ügyvédnők szakmai és társadalmi helyzetére.
A tanulmánykötet tudományosan tényszerű megállapításaiból a jogászélet „mindennapi” tapasztalatait alátámasztó – máskor kifejezetten megvilágosító – információkhoz lehet jutni. Ezek szerint a 2015-ben működő ügyvédek nagyobb arányban származnak a társadalom magasabb státusú családjaiból, mint az 1998-ban megkérdezettek (akik már akkor is háromnegyed-arányban a középosztályból származóként határozták meg magukat) – tehát szélesedett a magukat felső-közép és a felső osztályokba identifikálók aránya –, ugyanakkor ezzel egyenlő arányban csökkent a középrétegeknél alacsonyabb statusú rétegekbe születettek számára a jogásszá és ügyvéddé válás esélye. Ezzel függ össze az is, hogy az ügyvéd–szülők a családjaikban nem bízzák az állami oktatásra a státus–reprodukciót, hanem gyermekeiknél nagymértékben finanszírozzák az iskolán kívüli szellemi és fizikai fejlődést segítő képzési lehetőségeket (különórák – nyelvóra, művészet-oktatás – és elitsport-foglalkozások). A 2015-ben elvégzett felmérés adatai az ügyvédnők erősödő emancipációját mutatták: ezek szerint a nők az 1998-ban mérteknél nagyobb arányban jutottak be az egyetemek jogi karaira, a szakmai sikerekért azonban nagyobb magánéleti árat kellett fizetniük, mert a vizsgálat szerint nagyobb arányban maradtak egyedül válás után és kisebb arányban van állandó párkapcsolatuk, mint korábban.
Az Utasi Ágnes által szerkesztett tanulmánykötet alapján a hazai ügyvédséget egy olyan, a társadalom középrétegein „keresztülfekvő” – az alsó középosztálytól a felső középig „érő” –konglomerátumként lehet leírni, amely – az elmúlt közel harminc év során bekövetkezett polarizációs tendenciák következtében (elhúzódó rendszerváltás, gazdasági válságidőszakok) – differenciálódott és kialakult benne egy jelentősebb jövedelemmel, vagyonnal rendelkező, szűk felső csoport, egy életvitel-átlagot képviselő középső réteg és – az egyetemi jogászképzés korábbi expanziója következtében a hivatásrendben előálló számszerű növekedés mellett – egy nehezebben megélő, kevesebb megbízáshoz hozzáférő és gyérebb jövedelemhez jutó réteg.
Az ügyvédtársadalom szociológiai értelemben – természetesen – nem alkot olyan egységes társadalmi csoportot, mint amelyet a rájuk vonatkozó jogi szabályozás ügyvédi hivatásrendként leír. Hazánkban az 1867 utáni időktől megvalósuló jogegyenlősítés hatására kisebb részben a parasztság köréből – a jobbágyok utódai közül –, nagyobb részben a zsidóság emancipációjával a zsidó utódok közül egyre többen megjelentek az ügyvédi pályán, amivel megindult a magyar ügyvédi kar belső rétegződése. Ahogy Sulyok Tamás fent hivatkozott tanulmányában rámutat, a 19–20. század fordulóján az ügyvédek két fő típusa volt megkülönböztethető: a „feudális” és a „merkantil” ügyvédek. A feudális ügyvédek csoportjába az ancien régime-hez kötődő nemesi osztályokból származó – elsősorban közhivatalokat betöltő – ügyvédek tartoztak, a merkantil típusú ügyvédek pedig a hivatásrendbe főként a polgári rétegekből beáramló, a gazdasági élettel összefüggő jogi szolgáltatást nyújtó ügyvédek voltak. A többségükben még némi földbirtokkal rendelkező történelmi középosztály ügyvéd foglalkozású tagjai ekkor még szándékosan tartózkodtak a nyílt elszámolással és egyéni megbízásokkal járó piaci relációkban való részvételtől, a földdel nem bíró, gyakran nem magyar felmenőkkel rendelkező új középosztályból származó ügyvédek pedig a piaci viszonyokhoz kapcsolódó, nyílt elszámolással járó, honorácior, szellemi tevékenységet végeztek.
A tradicionális ügyvéd-típusok jelenkori továbbélését támasztotta alá egy, a hivatásrend jövedelemforrások szerinti differenciálódását feltáró (1999-bem készült) szociológiai felmérés. Eszerint a hatalmi képviselők csoportjába sorolható ügyvédek fő jövedelemforrását az elsősorban állami intézményekkel, vagy gazdasági érdekeltségekkel, estlegesen nem állami nagyvállalatokkal fennálló tartós megbízások alkották, de maguk tulajdonosi szerepet az ügyvédi vállalkozáson kívül más vállalkozásokban nem kívántak játszani. Az ún. vállalkozó ügyvédek pedig a gazdasági élet aktív szereplőiként ügyvédi vállalkozásukon kívül más vállalkozásban is tulajdonosokká, vagy résztulajdonosokká váltak.
Mitől lesz jó jogi képviselő egy ügyvéd? – többek között erre a kérdésre is megkísérel választ adni az Utasi-kutatócsoport tagjaként dolgozó Császár Balázs tanulmánya a már hivatkozott tanulmánykötetben (Császár: Az ügyvédi hivatás és a jogi munkamegosztás átalakuló feltételei, lásd: Ügyvédek a gyorsuló időben, 187-224. oldal). A dolgozatból megtudhatjuk, hogy az ügyvédi kompetencia képlete meglehetősen sokismeretlenes: a szakmai siker alapvető feltétele a szakmai tudás – a joganyag átfogó ismerete –, de nem kevésbé fontosak a személyes kapcsolatok és az olyan személyes tulajdonságok, mint a kommunikációs képességek, a pontosság, az alaposság és a tapasztalat, a szakmai rutin. A siker receptjének ritkábban említett, de alapvető tétele még az állami bürokratikus rendhez való igazodás készsége, mert az államigazgatás apró eltérésekkel, de lényegében az ügyvédeket is ügyfélként kezeli, ezért a bürokráciához való sikeres adaptáció a megbízás teljesítésének egyik záloga. Az ügyfél ugyanis a hivatali ügyintézés sikerességét – ügyének gyors megoldása képében – az ügyvédi munka minőségeként észleli, ami nem csak a tételes jogi ismereteken múlik. A hivatás gyakorlóinak napi – és kezdetben talán kiábrándító – tapasztalata, hogy a teljesítményük laikus értékelésében a jogi megoldások minőségének kérdése alárendelődik a gyors ügyintézés kritériumának. Az ügyvédek többsége tehát főként ügymenedzser; praxisában legalább annyira az ügyintézést koordináló (hatékony) végrehajtó, mint a hivatását magas szinten művelő szakjogász.
Fontos kiemelni ugyanakkor, hogy a fentiek alapját képező vizsgálat – az 1076 ügyvéd által kitöltött kérdőív és a félig strukturált interjúk – során megkérdezett ügyvédek a karrierjükhöz szükséges tényezők közül egy elemet sem jelöltek meg szignifikánsként (döntőként). A szakmai tudást a megkérdezettek 55,2 %-a jelölte legfontosabbnak, a személyes kapcsolatok a második helyen végeztek 54,8 %-kal, a kommunikációs skilleket pedig a negyedik helyre sorolták (32,5 %).
Császár Balázs összefoglalójából tudható, hogy a hivatásrenden belüli presztízs-viszonyok értékelésére – és részben a hivatásrendben lezajló differenciálódás modellezésére – két elmélet született: a kilens-hipotézis és a szakmai tisztaság-hipotézis. Az előbbi szerint az ügyvéd munkájának megbecsültsége ügyfeleinek társadalmi státusából fakad, abban gyökerezik; az utóbbi értelmében a jogászi hivatásrend képviselőinek saját szakmájukról alkotott értékrendszere határozza meg a csoporton belüli pozíciót. A kliens-hipotézist igazoló, ’70-es években végzett, amerikai ügyvéd-kutatás azt mutatta, hogy az ügyvédek származása és későbbi ügyfeleik típusai között összefüggés áll fenn. Eszerint az ügyvédi hivatásrend két nagyobb alcsoportra oszlik: a magasabb státusú establishment- és az alacsonyabb pozíciójú law society-ügyvédekre. Az előbbiek a vállalati és az állami ügyfeleket képviselik, az utóbbiak az alacsonyabb státusú, „kis” ügyfelek ügyeivel foglalkoznak.
Utóbbiakat alátámasztotta a magyar ügyvédek szakterületi preferenciáit vizsgáló kérdőíves felmérés is, amelyben 18 jogterület megítélését és jövedelmezőségét kutatták. A válaszok szerint a hazai ügyvédek legmagasabbra a büntetőjogot, a pénzügyi jogot és a társasági jogot értékelik, a negyedik és az ötödik helyet a nemzetközi magánjog és a kereskedelmi jog foglalja el. Látható, hogy az első öt jogterület közül négyhez – a büntetőjog kivételével – tipikusan nagyvállalati ügyfelek köthetők, a lista utolsó harmadában pedig a magánszemély ügyfelekhez – „kis” ügyekhez – kapcsolódó jogterületek szerepelnek (úgymint: családjog, munkajog, közigazgatási jog).
Az ügyvédi kompetenciák, a szakmai presztízs-viszonyok és a szakterületi preferenciák vizsgálata mellett zárásként érdemes ismét emlékeztetni a hivatás lényegére – ha úgy tetszik: az ügyvédség ethoszára – is, amelyhez újra Dell’ Adami 1882-ben megfogalmazott gondolatait célszerű segítségül hívnunk. Ezek szerint az ügyvéd „kölcsönöz szót az elnyomott panaszának, oltalmazza a gyengét bármilyen hatalom, vagy csel sértő támadása ellen. Mi több és a mai bonyolult jogi és állami szervezetben fontosabb: védi a polgárt a joglátszat, a jogmegtagadás, a hivatalnoki és bírói vétség, mulasztás, közöny, tévedés s az állami jogtalanság ezer formája ellen.” Hát így van ez.
