A régi Magyarországon az számított közönséges gonosztevőnek, aki folytatólagosan, vagy visszaesőként valósított meg súlyos, halállal büntetendő közbűncselekményeket, ún. „cégéres gaztetteket”. De mi is számított akkoriban „cégéres gaztettnek”?
Egykoron haznnákban a halállal büntetendő cselekmények között tartották számon különösen a lopást, a rablást, az útonállást, a gyilkosságot, az erőszakos közösülést és a szándékos gyújtogatást.
A közönséges gonosztevők üldözésére és megbüntetésére a nádori köztörvényszék volt jogosult, egészen I. Mátyás 1486. évi nagyobb dekrétumáig. A nádort a király küldte ki, hogy a közönséges gonosztevők felkutatása érdekében több megyére kiterjedő illetékességgel tartson közgyűlést. A közgyűlésen a nádor a tudomására jutott tények alapján a közönséges gonosztevőket távollétükben is elítélhette: „levelesítve” őket.
Közönséges betyárok – Forrás: OBH
A levelesített gonosztevőket bárki elfoghatta, végrehajthatta a kiszabott büntetést, vagy kiszolgáltathatta őket a hatóságoknak.
A levelesített gonosztevő megölése a rendi Magyarországon büntethetőséget kizáró ok volt. Aki szándékosan futni hagyott egy ilyen gonosztevőt, bűnpártolóként maga is halállal bűnhődött.
Mátyás a vármegyék kérései alapján az 1486. évi I. törvénycikkel számolta fel a nádori közgyűléseket, a közönséges gonosztevők felkutatásának és megbüntetésének feladata a vármegyékre hárult.
Az 1638. évi LX. törvénycikk értelmében a levelesített gonosztevők felkutatását az alispán végezte, a megye területén úriszékkel rendelkező földesurakkal együtt. Ha valamely egyházi, világi földesúr, vagy város megtiltotta, hogy a birtokán az alispán a levelesített gonosztevők felkutatása iránt nyomozhasson, 100 forint azonnal behajtandó bírságot kapott.
