A Jogtudományi Közlöny 1899. évi 20. számában jelent meg Vámbéry Rusztem írása, mely a Magyar Jogászegyleti Értekezések sorozatban teljes terjedelemben olvasható.
„A bűnügyi muzeumok.
Az exact tudományok virágzásának kora attól az időponttól számitható, mikor munkásságuk terét a tanteremből áttették a laboratóriumba. Ami a vegytannak a kisérlet, a boncztannak a készitmény, a természettannak a müszer, az a büntetőjognak a bünügyi muzeum, mert nagyon is kézen fekvő igazság az, hogy a tárgyakat, melyekről beszélünk és itéletet mondunk, legalább egyszer életünkben látni is kell. Ehhez járul az a szempont is, hogy a kriminálista lehetőleg eligazodjék mindama kérdésekben, melyeknek nincs szakértője — mert hisz csak maga a büntettes lehetne szakértő — vagy melyekben a szakértő nélkülözhető. Ha pedig abba a helyzetbe jut, hogy szakértőt vesz segitségül, tudnia kell, hogy a szakértő mire képes, melyek tudásának alapjai és határai. Ne legyen a kriminalista vegyész, botanikus, fizikus, fényképész vagy histologus, mert ez a teljes tudatlanságnál is veszedelmesebb féltudásra vezetne, de tudja azt, hogy ezen ismeretek szakértői véleményei minő korlátok közt mozognak. Nem egy büntető biró kért már szakvéleményt vér vagy spermanyomokról, méreghatásokról és száz más a büntetőperben fontos szerepet játszó tárgyról és nem egy büntető biró vont le a nyert véleményekből messzemenő következtetéseket, a nélkül, hogy egyáltalán látta volna a megvizsgált tárgyat. Azt tartja egy a mi speciális viszonyainkra nagyon is illő közmondás, hogy a kinek az Isten hivatalt adott, észt is ád hozzá, ámde a tudást mégis csak el kell sajátítani. A csalhatatlanság bizonyos büszke öntudata kell ahhoz, hogy a biró vagy ügyész vértestecskékről vagy heminkristályokról vitatkozzék a szakértővel, a nélkül, hogy ilyeneket valaha látott volna életében. Mennyivel könnyebben értekezhetnék a biró a szakértővel, ha a fülhegygyei ellesett néhány szakkifejezésen felül tisztában volna az általuk megjelölt kifejezésekkel is és módjában lett volna a vita substratumát saját szemeivel is látni.
Ez és hasonló tekintetek indítanak arra, hogy a felállitandó casier judiciaire-rel kapcsolatban — egyelőre csak Budapesten — bünügyi muzeum létesitését hozzam javaslatba. Az első intézmény a büntettesek személyi viszonyainak fixirozásával foglalkozik, a második a büntetendő cselekmény anyagáról, reáliáiról nyujtana megfelelő felvilágositást. A muzeum berendezése nem ütköznék nagyobb nehézségekbe, anyagot a büntető igazságszolgáltatás bőven produkál s a költségek az első berendezkedés kiadásaitól eltekintve, évenként nem haladnának tul néhány 100 frtot, ami az intézmény segélyével elérhető rendkivüli eredménynyel igen kedvező arányban áll. Néhány nagyobb világos szoba, üvegszekrényekkel a kényesebb, polczokkal a durvább tárgyak számára, egy beérkezési napló, egy czédulakatalogus és egy rendszeres mutatókönyv megfelelnének a berendezés igényeinek. A tárgyak beszerzése a biróságokhoz, mindenekelőtt pedig a budapesti tábla területén levő biróságokhoz intézett miniszteri körrendelet utján történnék. Ebben pontosan körül kellene irni az intézmény czélját s a gyüjtemény körét, s minden egyes birónak vagy ügyésznek kötelességévé tenni, hogy ha valamely büntetőper során a fent kifejtett elveknek megfelelő tárgy kerülne elő, e körülményt a letétnaplóban s az ügyiratain jelöljék meg, az ügy jogerős befejezése után pedig a biróság vezetője intézkedjék a Btk. 61. §-ának korlátai közt a tárgynak a bünügyi muzeumba leendő átküldése iránt. A gráczi muzeumnál Gross dr. vérmes reményei nem váltak teljesen be a küldött tárgyak mennyiségére nézve, de azt hiszem, hogy nekünk — s itt különösen a büntetőbirói kar fiatalabb s gyakorlati, uj eszmékért lelkesülni tudó, a sablonmunkától el nem csigázott tagjaira czélzok — nem kell mindig német példa után haladnunk s uraságoktól levetett gondolatokat megvalósitani. Az ilykép berendezett gyüjteményt természetesen nemcsak a rendőri tisztviselők, hanem különösen a biróság és ügyészség tagjai, ezek segédszemélyzete, az ügyvédi kamara tagjai — ügyvédek és ügyvédjelöltek tanulmányozhatnák, s hogy e tanulmány nem volna minden haszon nélkül való, azt talán felesleges tovább is bizonyitgatnom.
Midőn a bünügyi muzeum tervét dr. Székely Ferencz curiai biróval, a büntetőjogi kodifikáczionális osztály éles judiciumu vezetőjével közöltem, véleményét kérve, ő egy önök előtt talán ismeretes adomával válaszolt: az egyszeri czigánygyerek ugyanis, midőn születésnapján atyja azt tudakolta, hogy mi kellene neki, inkább kalács, pecsenye vagy czifra ruha, azt felelte: adjon apám egy darab kenyeret! Mire az öreg azt viszonozta: adta rajkója, neked is mindig az kell, ami nincs. Elismerem, hogy a hasonlatban sok igazság van, hogy a magyar büntető jogszolgáltatásnak nagyobb szüksége van a kenyérre, mint a kalácsra, de mikor a kalács olcsóbb, mint a kenyér és szintén van némi tápláló ereje, miért ne szerezzük meg? Az a másfél milliónyi összeg, melyre a büntető perrendtartás életbeléptetése végett előreláthatólag szükség lesz, meg se érezné azt a csekély emelkedést, amit egy bünügyi muzeum felállitása okozna.
A másik propositióm, mely azonban az elsővel kapcsolatos, s melyet annak sikerétől tennék függővé, egy bünügyi intézet felállitása megfelelő könyvtárral és laboratóriummal ellátva. A gondolat a büntetőjogi eszmék legnagyobb agitátorától Liszt Ferencz berlini tanártól ered, aki a nemzetközi büntetőegyesület linzi kongressusán a következőket mondotta: «Es könnten auch die bestehenden Kriminal-Museen als Institute weitergebildet werden. An der Spitze stände ein Direktor, der an der Universität Vorlesungen für Studenten und auch auf etwa sechs Wochen berechnete Kurse für junge Praktiker hielte, vielleicht in Verbindung mit der am Orte bestehenden Strafanstalt». A bünügyi muzeumban összegyüjtött anyag teljes értékesitése csak ugy képzelhető, ha azt előadások kapcsán be is mutatják, mert hisz tudjuk azt, hogy a facultativ tanulmányok semmit sem jelentenek, ami legjobban az egyetem nem kötelező tárgyainál tünik ki. Ezt a hat heti gyakorlati kurzust kötelezővé tenném mindenkire, aki büntető birónak vagy ügyésznek készül. Méltóztassék elhinni, hogy nincs e követelésben semmi atrocitás és annak teljesitése az előkészítő szolgálatban lévő juristákat nem terhelné tul. Ha a joggyakornokok, aljegyzők és jegyzők «a közszolgálat érdekében» hónapokat vagy néha éveket fordithatnak arra, hogy a végrehajtást elrendelő vagy jóváhagyó végzések tudományos mélységű misztériumaiba behatoljanak, ha a gyakorlati jogi gondolkodás szolgálatában hosszu időn át töltenek ki váltóügyi sommás végzéseket, akkor talán annak megtanulására is fordithatnának néhány hetet, ami a gyakorlati kriminalistának mindennapi kenyere. Jó szolgálatokat tenne egy kapcsolatos laboratórium is, melyben egyrészt minta és összehasonlitási tárgyakat készitenének a muzeum számára, másrészt ama kézi ügyességekben gyakorolhatnák magukat, melyek a bünügyi reáliák: a kriminalisztika kiegészítő elemei. Hogy minő tárgyak és ismeretek volnának azok, melyek előadásának feladata a muzeum igazgatójára hárulna, arról már fentebb beszámoltam. Szivesen fogadok minden ellenvetést és argumentumot propositióim bármelyike ellen: csak kettőt szeretnék eleve kizárni, az egyik az, hogy a mai kiképzés mellett is normális kerékvágásban halad Justitia bünügyi szekere, a másik az, hogy nem találnánk megfelelő egyént a muzeum és a kursus vezetésére. Az elsőt azt hiszem Yvernés számadatai és a köztapasztalat eléggé megczáfolják, a másodikra pedig azt jegyzem meg, hogy e terv megvalósitása sokkal távolabb esik, semmint ne lehetne addig egy vagy több kriminalistát e czélra kiképezni. Jól tudom azt, hogy javaslatom csak a jövő zenéjének hangjegye, de viszont nem hagyom figyelmen kivül azt sem, hogy igazságügyünk élén most oly férfi áll, aki nem elcsépelt kintorna-melódiák szerint halad feladatai teljesitésében.”
