Amikor tavaly júliusban a 26 éves Dmitrij Szlkjarov a Las Vegas-i Def Con konferenciára érkezett, nem is sejtette, hogy a konferencia az ő letartóztatásával zárul – és kerül a lapok címoldalára. Persze azt sem sejthette, hogy bebörtönzése miatt ekkora vihar támad az amerikai digitális szerzőijog-védő törvény, a DMCA körül.
Szkljarovot, illetve cégét, a moszkvai ElcomSoftot az 1998-as Digital Millennium Copyright Act ún. megkerülést tiltó záradékainak megsértéséért helyezték vád alá. A törvény ellenzői szerint éppen ezek a betonkemény záradékok veszélyeztetik az innovációt és a művészi szabadságot, amit az internet korszak terjeszthetne ki. A záradékok ugyanakkor egy olyan világ rémképét vetítik előre, ahol a vásárlónak minimális joga van arra, hogy miként használja a tulajdonába került jogvédett terméket, ahol a filmek, a zenei anyagok és az elektronikus könyvek csak egyetlen eszközön játszhatók le, mert ezek másolása, másokkal történő megosztása tilos – ami egyébként a könyvtárak létét teszi értelmezhetetlenné. A törvény támogatói, elsősorban a nagyhatalmú jogtulajdonos filmgyárak és hanglemezkiadók számára a DMCA szükséglet. Nekik ugyanis a digitális korszak nem csupán hatalmas lehetőségeket jelent, hanem új és korábban elképzelhetetlen veszélyeket is üzleteikre nézve: dollármilliókra van szükség egy produkció elkészítéséhez és népszerűsítéséhez, miközben egy alkalmi számítógéphasználó – ingyen! – tökéletes másolatokat képes készíteni ezekről a termékekről.
A kongresszus engedett az ipar nyomásának és a DMCA nem csak a biztonsági szoftverek megkerülését tiltotta be, hanem a megkerülést segítő eszközök forgalmazását, illetve az ezekről az eszközökről szóló információk közzétételét is. A törvény ellenzői nem azt sérelmezik a leginkább, hogy nem juthatnak ingyen a tartalmakhoz, hanem az általuk megvásárolt tartalmak tisztességes felhasználásában is korlátozzák őket. Ugyanis a törvény bizonyos esetekben értelmezhetetlen kivételt tesz. Egy nonprofit szervezet, könyvtár, levéltár, vagy oktatási intézmény alkalmazottja például törvényesen megkerülheti egy jogvédett mű kódját, ha nem áll számára rendelkezésre másik példány, illetve csupán azért töri fel a kódot, hogy megnézze, akarnak-e példányt vásárolni a műből. Jonathan Zittrain, a Harvard Law School professzora szerint “ez a kiegészítés gúnyt űz a törvényeinkből, pirul az arcom, ha be kell vallanom, hogy jogot tanítok az Egyesült Államokban”.
Ugyanakkor a másolás és megosztás drasztikus korlátozásán túl a DMCA a szólásszabadságot is sérti, és ezzel a tudományos kutatást is akadályozza. Erre Edward Felten, a Princeton Egyetem professzorának esete a példa, aki csapatával – a szórakoztatóipari mamutcégek által kiírt pályázat keretében – feltörte az SDMI kódot, de eredményeiket nem tehette közzé, mert a pályázat kiírói a DMCA-ra hivatkozva ezt megtiltották neki. Zittrain szerint a DMCA ezért olyan, mint Damoklész kardja – “a veszélyt nem az jelenti, hogy lecsap, hanem az, hogy ott lóg az ember feje fölött”, vagyis elbizonytalanítja az embereket, hiszen maguk sem tudják, meddig mehetnek el, meddig védi őket a törvény, és mikortól tévednek át a törvénysértés területére. A jogszakértő szerint pontos határokat kell a törvénynek kijelölnie. Ezzel kapcsolatban a törvényhozásban is beindult némi mozgás Rick Boucher demokrata képviselő vezetésével, aki szerint a törvénysértést az effektív szerzőijog-sértésre kellene alapozni, és nem a jogvédő elemek megkerülésére. Eközben Fritz Hollings demokrata szenátor a DMCA kiterjesztését szorgalmazza a hardverekre is, amikor azt követeli, hogy a másolásvédelmet ágyazzák bele a PC-kbe és a fogyasztói elektronikai eszközökbe. Az általa benyújtott Security Systems Standards and Certification Act (SSSCA) tervezet máris a jogvédők és fogyasztóvédők kereszttüzébe került.
