Napjainkban újabb halálbüntetés-vita söpör végig Európán. A magyar miniszterelnök még április végén vetette fel, hogy a kérdést napirenden kell tartani. Kijelentését heves indulatokkal fogadták Strasbourgban, noha nem először hozta szóba az ügyet, ráadásul két elődje korábban hasonló módon vélekedett a legsúlyosabb büntetési nemről.
Orbán Viktor miniszterelnök a Modern városok program keretében április 28-án Pécsre látogatott, ahol a kaposvári trafikban történt rablógyilkossággal kapcsolatos kérdésre azt válaszolta: elfogadhatatlan, ami történt. Hozzátette: néhány éve azt hitték, hogy a magyar büntetőjogról és a bűnüldözésről szóló viták végére pontot tettek, amikor bevezették a három csapás törvényét és a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést. De ezek visszatartó ereje önmagában nem volt elegendő, “ezért a halálbüntetés kérdését Magyarországon napirenden kell tartani” – hangsúlyozta a kormányfő, aki szerint a bűnözők előtt világossá kell tenni, hogy Magyarország nem riad vissza semmitől, ha az állampolgárai védelméről van szó.
A miniszterelnök kijelentése alaposan kivágta a biztosítékot itthon és külföldön is. Pedig nem először beszélt a legsúlyosabb büntetési nemről. “A móri bankrablás után Magyarországnak komolyan meg kell fontolni a halálbüntetés visszaállítását” – közölte 2002. május 22-én. Az akkori ügyvezető miniszterelnök – elmondása szerint – a halálbüntetést korábban helytelen intézménynek tartotta, de megváltozott a véleménye annak nyomán, hogy személyesen találkozott a móri bankrablás áldozatainak hozzátartozóival. Hozzátette: tudja, hogy a nemzetközi egyezmények nem teszik lehetővé a halálbüntetés visszaállítását, de megítélése szerint eljön az az idő, amikor Európában is, különösen a terrorizmus elleni küzdelem miatt, ez az álláspont még megváltozhat.
Vagyis szinte napra pontosan tizenhárom évvel ezelőtt Orbán Viktor megjósolta, hogy eljön még az az idő, amikor a halálbüntetéssel kapcsolatos álláspont megváltozhat Európában. “Minden értékről szabad és kell is vitázni” – hangoztatta a kormányfő május 19-én, az európai parlamenti vitát követő sajtóértekezletén. Hozzátette: nem szeretne visszatérni a középkorba, amikor bizonyos témákról nem lehetett beszélni. “A halálbüntetésről beszélni kell” – szögezte le. A miniszterelnök aláhúzta: Magyarország nem írt alá egyetlen olyan dokumentumot sem, amely megtiltaná, hogy felvessen bármilyen kérdést. Szerinte az a kérdés, hogy lehet-e erről beszélni, „valójában nem a büntetőpolitikáról, hanem a szólás-, illetve véleményszabadságról szól”. A jelenleg érvényes nemzetközi egyezmények, amelyek Magyarországot kötik, „nem isteni kinyilatkoztatások, hanem emberi alkotások”, amelyeket meg lehet változtatni – folytatta, hozzátéve: ő maga szívesen látna olyan változást az európai közjogban, amely a halálbüntetést is visszaadja nemzeti hatáskörbe.
A halálbüntetéssel kapcsolatban két nemzetközi egyezmény hatálya terjed ki Magyarországra: az egyik az Emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény és az ahhoz kapcsolódó 6. kiegészítő jegyzőkönyv, a másik pedig a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának az Egyesült Nemzetek Közgyűlése XLIV. ülésszakán, 1989. december 15-én elfogadott Második Fakultatív Jegyzőkönyve. Előbbit a 1993. évi XXXI. törvény, utóbbit az 1995 évi II. törvény hirdette ki.
A rendszerváltozás hajnalán a Halálbüntetést Ellenzők Ligája kezdeményezte a legsúlyosabb büntetési nem kiiktatását a magyar jogrendszerből. Az Alkotmánybíróság 1990. október 24-én hozott 23/1990. (X. 31.) AB határozatában leszögezte: a Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit sem lehet önkényesen megfosztani. A testület úgy foglalt állást, hogy a Büntető törvénykönyv halálbüntetésre vonatkozó előírásai az alkotmányba ütköznek, így azokat megsemmisíti. Egyúttal elrendelte a megsemmisített rendelkezések alkalmazásával halálbüntetést kiszabó, jogerős határozattal lezárt olyan büntetőeljárások felülvizsgálatát, amelyekben az ítéletet még nem hajtották végre.
A határozathoz – öt alkotmánybíró párhuzamos véleménye mellett – egyedül Schmidt Péter csatolt különvéleményt. Döntését az Alkotmánybírák talár nélkül című interjúkötetben (2005) így indokolta: „Két nézet ütközött: hogyan kell értelmezni az Alkotmánybíróság szerepét? Tehát a vita nem arról szólt, hogy el kell-e törölni a halálbüntetést vagy sem, hanem arról, megteheti-e ezt az Alkotmánybíróság? Személyes meggyőződésem szerint az államnak nincs jogában életet elvenni, azaz a halálbüntetés megszüntetésével elméletileg egyetértettem. A különvéleményben arra hívtam fel a figyelmet, hogy az alkotmányban vannak olyan tételek, amelyekből levezethető a halálbüntetés tilalma, és vannak olyanok, amelyek ennek ellenkezőjét jelentik. Ezt az ellentmondást mindenképpen fel kell oldani. Mivel az ellentmondás az alkotmányban van, annak feloldása nem az Alkotmánybíróság, hanem az Országgyűlés hatáskörébe tartozik.”
Nemcsak Orbán Viktor véleménye változott meg a halálbüntetésről az elmúlt évtizedekben. Földvári József jogászprofesszor, aki az Alkotmánybíróság szakértőjeként 1990-ben még ellenezte a halálbüntetést, 2002-ben a HVG-nek már azt nyilatkozta: „a korábbival ellenkező értelmű szakvéleményt írnék az Ab-nek (…) a társadalom még ma sincs felkészülve a halálbüntetés mellőzésére”. De volt alkotmánybíró is, aki abszolút nem értett egyet az 1990-es döntéssel. Az ismert büntetőbíró, az 1998-ban alkotmánybíróvá választott Strausz János 2004-ben egy interjúban „különvéleményt” fogalmazott meg: „A halálbüntetés eltörlése csak egy a 20. század sok dogmája közül, ami nem igaz (…) Ilyen korszakban prédikálni a halálbüntetés eltörlése mellett cinkosság a bűnnel, kvázi bűnpártolás.” Egy másik korábbi alkotmánybíró, Bihari Mihály, aki 2005 őszétől 2008 nyaráig a testület elnöke is volt, még parlamenti képviselőként, 1996-ban vetette fel, hogy népszavazást kellene kiírni a halálbüntetésről.
Orbán Viktoron kívül egyébként már két egykori magyar miniszterelnök is lándzsát tört a halálbüntetés visszaállítása mellett. 1996. júniusában nagy visszhangot váltott ki Horn Gyula akkori kormányfő azon kijelentése, miszerint az alkotmányozás folyamatában érdemes népszavazást tartani a halálbüntetés visszaállításáról, és ha „dönt a nép”, ő maga igennel fog szavazni. Vastagh Pál igazságügy-miniszter azzal a magyarázattal sietett főnöke segítségére, hogy a miniszterelnök a személyes véleményét fejezte ki az ügyben, a törvény szerint ugyanis ebben a kérdésben nem lehet népszavazást kiírni, mivel Magyarország több idevonatkozó nemzetközi szerződést is aláírt. Három évvel később, Boross Péter volt miniszterelnök a parlamentben, a Büntető törvénykönyv módosításának vitájában közölte: „Az életfogytiglan kegyetlenebb büntetési forma, mint a halálbüntetés, mert a kilátástalanság torz embert szül.” Az MDF-s képviselő még hozzáfűzte: „Nem vagyok a halálbüntetés ellen, amikor az különös kegyetlenséggel elkövetett bűncselekményekre vonatkozik, de nem vagyunk abban a helyzetben, hogy nemzetközi szerződések felmondásával önállóskodjunk.”
A politikusok pontosan tudják, hogy a magyar közvélemény masszívan halálbüntetés-párti. Nem sokkal az alkotmánybírósági döntés megszületése után, 1991-ben a megkérdezettek 77 százaléka támogatta az akasztás visszaállítását, míg a Tárki 2001-es kutatása szerint 68, a Medián 2006-os felmérése alapján 63 százaléknyian vélekedtek hasonlóképp.
David Garland skót származású amerikai kriminológus, a New York-i Egyetem professzora 2013 őszén Budapesten tartott előadásában elárulta, hogy a halálbüntetésen keresztül értette meg Amerikát: „Megértettem, hogy az Egyesült Államok sok szempontból nem egy ország, hanem földrésznyi szövetsége különböző államoknak, régióknak, etnikumoknak, vallásoknak és osztályoknak. A kétszáz éve megalkotott politikai rendszer arra hívatott, hogy egységet alkosson a különbözőségekből, és egyúttal megőrizze azokat. A különbözőségeket úgy őrizték meg, hogy a politikai hatalmat megosztották a helyi vezetésekkel. A rendszernek az a kulcsa, hogy megadja a többségnek a döntés lehetőségét. Ebben különbözik az európai föderációs rendszerektől, Németországtól és Svájctól, ahol sokkal jobban érvényesül a központi akarat. Amerikában az emberek maguk választják a bíróikat és az ügyészeiket, azokat a személyeket, akik döntenek arról, hogy valaki bűnös vagy sem. Mindez összeköti a lakosságot a jogrendszerrel.”
