Nincs kettős mérce – hangsúlyozta a Biszku- és a Csatáry-ügy kapcsán az MTI-nek Ibolya Tibor új fővárosi főügyész. Beszélt arról is, hogy a főügyészségen havonta legalább egyszer a vezetőknek is bírósági tárgyaláson kell vádképviseletet ellátniuk, továbbá bizonyos ügyekben szükség van alternatív ügyészi megoldásokra.
A Fővárosi Főügyészség az ország legnagyobb létszámú ügyészi szervezete. Itt dolgozik a mintegy kétezer magyar ügyész csaknem ötöde, és rájuk hárul az országban elkövetett bűncselekmények negyede.
Ibolya Tibor 1994-től az VI-VII. kerületi ügyészségen volt ügyész, majd 2005-től a IV-XV. kerületi ügyészség vezetője, 2010-től Polt Péter legfőbb ügyész kabinetjében dolgozott 2012. július 1-jéig, amikor a Fővárosi Főügyészség megbízott vezetője lett. Idén december 1-jétől határozatlan időre kinevezett fővárosi főügyész.
Az új vezető a főügyészség munkaterheiről szólva elmondta: különösen a Budapesti Nyomozó Ügyészségen volt nehéz a helyzet, de munkaerő-átcsoportosítással másfél éve alatt az egy nyomozó ügyésznél egyszerre lévő ügyek számát 90-ről 20-25-re sikerült csökkenteni. Ibolya Tibor azt is elrendelte, hogy a fővárosban minden ügyészségi vezetőnek – a főügyészt is beleértve – havonta legalább egyszer tárgyalnia kell. Ennek az intézkedésnek az üzenete, hogy a vezetők nem szakadhatnak el a tárgyalótermektől még egy ilyen nagy szervezetnél sem.
A szakmai újításokról szólva kiemelte: nem muszáj mindent bírói útra terelni. A büntetőeljárás nem feltétlenül csak attól lehet eredményes, hogy elítéléssel zárul, nem minden ügyben célravezető hagyományos vádemeléssel elindítani egy többéves procedúrát, szükség van a büntetőeljárási törvényben szabályozott alternatív megoldások jelenleginél szélesebb körű alkalmazására.
Kisebb súlyú cselekményeknél eredményes lehet a vádhalasztás: az ügyész nem viszi bíróság elé az ügyet, ha úgy ítéli meg, hogy ez a gyanúsított jövőbeni magatartására kedvező hatással lehet; ha pedig a vádhalasztás évei alatt az érintett nem követ el semmit, akkor az eljárást szankció nélkül megszünteti. Egy másik lehetőség a közvetítői eljárás, amely különösen közlekedési bűncselekményeknél vált be. Lényege, hogy kisebb súlyú cselekmény esetén a sértett és az elkövető között megegyezés jöhet létre vagyoni vagy más jellegű jóvátétellel. Ennek feltétele a sértett hozzájárulása és az ügyészi döntés.
Az ügyek egy másik csoportjánál, amelyek lehetnek súlyosabb cselekmények, ám miután tettenérés volt, vagy rendelkezésre áll a beismerő vallomás, könnyebb a bizonyítás, már egy vagy legfeljebb két tárgyaláson meghozható a bírói döntés. Ezek a gyorsított eljárásnak is nevezett bíróság elé állítások. Jellemzően közterületen elkövetett cselekményekről, például garázdaságról, futballhuligánokról vagy éppen korrupcióba keveredett rendőrökről van szó ezekben az ügyekben. A gyorsított eljárásnak nagyobb a visszatartó hatása a hagyományos eljárásnál, mert a bűnt gyorsan követi a büntetés, amely ráadásul nem lehet pusztán azért enyhébb az indokoltnál, mert régóta húzódik az ügy. A főügyész jelentős eredménynek tartja, hogy a bíróság elé állítások aránya az összes vádemelések között gyakorlatilag a nulláról másfél év alatt 17 százalékra emelkedett, köszönhetően annak is, hogy önálló csoport jött létre az ilyen ügyekre.
A főügyész szerint ilyen módszerekkel a hagyományos vádemeléseket akár az összes ügy 50 százaléka alá is lehet szorítani, és valóban csak azokban az ügyekben lefolytatni a rendes bírósági eljárást, ahol ezt a cselekmény súlya, az elkövető veszélyessége és az ügy bonyolultsága, bizonyítás nehézségei indokolják.
A Biszku-ügyről elmondta: már másfél évtizede is vizsgálták, de akkor nem láttak lehetőséget a büntetőjogi felelősségre vonásra. A mostani vádemelést részben egy új jogi megközelítés tette lehetővé, amely nemzetközi jogi egyezményeken alapul, és mintája az NDK egykori pártvezetőinek németországi elítélése. Ennek lényege, hogy a pártállam idején kiadott pártutasítás gyakorlatilag parancsnak tekinthető, és ha az alapján embereket öltek meg vagy bántalmaztak, akkor azért a parancs kiadója is büntetőjogi felelősséggel tartozik.
A Biszku- és a Csatáry-ügy – amelyben egy második világháború alatt zsidók emberekkel kegyetlenkedő rendőr ellen emeltek vádat – azt mutatja: nincs kettős mérce, a bűnt a törvényeknek megfelelően büntetésnek kell követnie, ha tehát az ügyészség álláspontja szerint bűncselekmény történt, és bizonyítható, hogy ki követte el, vádat kell emelni, hogy bíróság dönthessen a büntetőjogi felelősségről. Az csupán büntetéskiszabási szempont lehet, hogy mennyi idő telt el a cselekmény elkövetése óta, illetve hány éves, milyen egészségi állapotú az elkövető – hangsúlyozta a főügyész.
Az 1990-es évek második felében elkövetett és nemrég vádemeléssel bíróságra került Prisztás-, illetve Fenyő-gyilkosságra, továbbá a szintén másfél évtizede történt, négy halálos áldozatot követelő Aranykéz utcai robbantás nyomozására vonatkozó kérdésre a főügyész azt mondta: az úgynevezett “döglött ügyek” megoldásának kulcsa egyfelől a krimináltechnika gyors fejlődésében, másfelől az elkövetők, tanúk közötti viszonyok idő múlásával bekövetkező változásában kereshető.
Úgy látja, a krimináltechnikai forradalomnak egyes országokban már a túlhajtásai is tapasztalhatók. A tévésorozatról CSI-effektusnak nevezik a szakirodalomban azt a jelenséget, hogy a laikusok mindenáron döntő tárgyi bizonyítékokat akarnak látni, pedig a legkorszerűbb technikát sem szabad fetisizálni. A bűncselekmények indítéka a nyomozás egyik alapkérdése, szakmai körökben úgy tartják: mondd meg az indítékot, és megmondom az elkövetőt. Az indítékokról azonban a legritkább esetben lehet tárgyi bizonyítékok alapján tudomást szerezni. Ehhez főként tanúk, tettestársak adhatják meg a magyarázatot – mondta Ibolya Tibor.
