Már nem a kísérleti szakban lévő kezdet, de még nem is hagyomány – mondta Tóth Mihály levezető elnök „A büntető szankciórendszer alapkérdései”című rendezvényről. A konferencia a második része volt az OKRI és az MTA TK Jogtudományi Intézet által szervezett „Régi és újabb vitakérdések a negyedik büntetőkódex kapcsán” című sorozatnak.
Földvári József professzor szerint a XVIII.-XIX. század a bűncselekménytan jegyében zajlott. A XX.-XXI században a bűnügyi tudományok a szankciórendszer izgalmas és folyamatosan napirenden lévő kérdéseire fókuszálnak – annak legaljától a „csúcsáig”, a tényleges életfogytiglani szabadságvesztésig. A konferencia előadásai a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés, a „három csapás”, a szankciótan anyagi jogi szabályozásának változásai, a megbánás helye és szerepe a magyar büntetési rendszerben, és a sportrendezvények látogatásától való eltiltás voltak. Írásunkban ezek közül válogattunk.
Gellér Balázs ügyvéd, az ELTE büntetőjogi tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára munkásságának elmúlt időszakát áttekintve megpróbálta újragondolni a büntetőjog „fénysebességét”. Arra kereste a választ, hogy mi lehet az az alapelv, ami köré a büntetőjognak akár a szankciórendszerét, akár az általános részi tanát csatolhatjuk. A legalitás elvéből jól kiolvasható, hogy ez az emberek egyenlősége. Az emberek egyenlőségének feltételezése azonban valami mástól is függ. Ha visszacsatolunk a 23/1990 (X. 31) AB határozathoz, akkor tudjuk, hogy a Sólyom László féle párhuzamos vélemény az emberi méltóságot határozza meg ilyenként.
Az emberi méltóság az egyik, amihez az állam nem nyúlhat hozzá, azaz az emberi méltóság az állami büntetőhatalom abszolút korlátja, de jogosítója is. Az emberi méltóság legsúlyosabb megsértése esetén a bűnösségi elv sem gátolhatja a büntetőjogi felelősségre vonást. Az emberi méltóságnak, mint jogi relevanciával is rendelkező metafizikai és metajurisztikus jelenségnek van egy másik oldala – nemcsak jogosítja az egyént, de kötelezi is. Egyrészt korlátot állít az állami beavatkozás elé, de az emberi lét kötelez, ennek a kötelezettségnek a következtében válik lehetővé a bűnösségi elvvel szemben a bűnösség megdönthetetlen vélelemmé alakítása a legsúlyosabb bűncselekmények esetén. Az emberi méltóságnak kialakult egy kötelezettség oldala is, ezáltal válik lehetővé az emberi méltóság erodálódása, azok esetében, akik az emberi méltóságot súlyosan sértő cselekményt követnek el.
Szükségszerű, hogy az eljárás során az objektív igazság elváljon az ítéletbeli ténymegállapítástól, mivel az emberi megismerés mindig szubjektív és korlátozott. Ha ez az objektív múlt és az ítéletbeli megállapítás nagyon elválik egymástól, akkor azt lehet mondani, hogy igazságtalan az ítélet, és ha egy jogrendszer egészében történik, akkor elmondható, hogy ez egyfajta igazságtalan jogrendszer – már, ha a jogrendszernek célja az objektív igazságra való törekvés.
Az igazság és az igazságosság dualitása nemcsak az eljárásjogban, hanem az anyagi jogban is jellemző. Fikciók vannak, ahol az anyagi jog eltér az objektív valóságtól. A jogtudósok modellekkel dolgoznak, a valóság nem megragadható. Ezért azt olyanná kell tenni, hogy alkalmas legyen eljárásjogi feldolgozásra. Ezt a modellfüggő realizmust alkalmazzák akkor is, amikor a büntetőjogban tárgyi, vagy alanyi oldalról beszélnek. Ha a halálbüntetés azért tilos, mert az emberi méltóság nem az államtól származik és innentől az állam felhatalmazást sem adhat arra, hogy más öljön, akkor itt egy jogon kívüli helyzetet feltételezünk, legalábbis a Sólyom féle párhuzamos véleményt alkalmazva. A Sólyom által használt individuális emberi méltóság modell – azaz az egyetlen emberhez kötődő emberi méltóság nem működik, hiszen ebben már egy jogos védelmi helyzet sem magyarázható. Van egy másikfajta emberi valóság is és itt jön be a modellfüggőség. Ez pedig a Spinozai vagy egyetemleges emberi jog, ami a nemzetközi büntetőjogban is alkalmazott.
Egy harmadik modell szerint kumulálódnak az emberi méltóságok. Eszerint az egy ember egy emberi méltóságánál „erősebb” többek emberi méltósága.
A halálbüntetés eltörlésével valójában hiátus keletkezett a büntetéstani rendszerünkben ezt próbálták betölteni a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztéssel.
Jelenleg Magyarországon 46 ember tölti tényleges életfogytig tartó szabadságvesztését. Körülbelül ezer és kétezer közötti ártatlan ember hal meg évente közlekedési balesetben, vagy olyan betegségben, ami nagyobb ráfordítással gyógyítható lenne. Mi a köze ezeknek egymáshoz? Egy állam már költségvetésében döntést hoz arról, hogy kik éljenek, kik haljanak meg. Az állam döntései megszületnek minden évben és nem arról szólnak, hogy teljesen ártatlan embereket tudatosan megölünk-e vagy sem, hanem hogy a saját megszokott kényelmünkről lemondunk-e, vagy sem. Amikor hangzatos vitákat folytatunk a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés kapcsán és azt emberi jogi problémának állítjuk be akkor valójában egy öncsalásról van szó és egy részproblémával igyekszünk elfedni a kényelmünkhöz való ragaszkodást.
Ügyvédként a Strasbourgi Emberi Jogi Bíróságig jutva egy keresettel a Magyar kontra Magyarország ügyben idén májusban az az ítélet született, hogy a magyar jog jelenlegi helyzete nem felel meg az Európai Emberi Jogi Bíróság azon feltételrendszerének, amit a bíróság a Vinter v. Egyesült Királyság ügyben megfogalmazott. Konkrétan 25 évben határozza meg a bíróság azt az időt, amikor felül kell vizsgálni, hogy fenn kell-e még tartani a szabadságvesztést. Azt is kimondta az ítélet, hogy a hazánkban alkalmazott jelenlegi elnöki kegyelmezési jogkör – lévén teljesen kiszámíthatatlan, véletlenszerű, kondícióhoz nem kötött – nem felel meg az Emberi Jogok Európai Egyezménye harmadik cikkének.
Indoklásában a bíróság kimondta, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztéssel a büntetési célok közül csak a megtorláson van a hangsúly, márpedig nem lehet olyan büntetés, amely csak a megtorlás tartja szem előtt a többi célt – a rehabilitációt, a társadalomba visszavezetést – figyelmen kívül hagyja.
Az igazi kérdés valójában az, hogy ha valóban van emberi méltóság, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy ez erodálható. De ha erodálható, akkor legyen ez az államtól független, azaz ne az állam erodálhassa, hanem maga az ember. Az emberi méltóságnak akkor csökken a „védelmi burka”, ha az ember önmaga olyan súlyos cselekményeket követ el, mellyel mások emberi méltóságát mélyen és súlyosan megsérti. Ha az állam a bűnösséget és a visszaható hatályt felülírhatja, akkor az emberi méltóságnak az életre gyakorolta hatását is felülírhatja. Ezért a halálbüntetés ezen a logikai alapon nem az emberi méltóság ellen való. Van, hogy valaki odáig erodálja a saját emberi méltóságát, hogy nem tekinthető embernek. A halálbüntetéssel kapcsolatban a nemzetközi jogi kötelezettségek miatt Magyarországnak nincs mozgástere. A mozgástér a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés esetén is jelentősen beszűkült, holott az Európai Emberi Jogi Bíróság érvrendszere nem áll meg. A tényleges életfogytiglani szabadságvesztés paradox módon lehetne az az eszköz, amiből visszanyeri az emberi méltóságát akire ezt kiszabják. Gellér Balázs nem ért egyet az Európai Emberi Jogi Bíróság ítéletével és nem javasolná a jogalkotónak, hogy változtasson. Hogy akkor miért is adta be a keresetét? Az ember tudományos jogtudósi megközelítése és az ügyvédi esküje egy különböző dolgok. Ügyfele érdekében a lehetséges minden eszközt köteles igénybe venni, bár jogfilozófiai alapon sem Alaptörvénybe, sem nemzetközi jogi egyezménybe ütközőnek nem tartja a tényleges életfogytiglani szabadságvesztést.
Békés Ádám Phd, adjunktus Büntető Anyagi, Eljárási és Végrehajtási Jogi Tanszék PPKE, ügyvéd a „három csapás” által felvetett kérdések áttekintésével vezette be előadását. Az egyik ezek közül, hogy milyen az ideális büntetőpolitika? Minél szigorúbb annál jobb? Át kell-e hogy hasson mindent a büntetőjog? Vagy éppen ellenkezőleg: nincs szükség a szigorításra és a büntetőjog mindenre kiterjesztésére?
Hová, meddig tud szigorodni a büntetőjog? És kié a büntetőpolitika? Ha a kormányé társadalmi felhatalmazottsággal vajon ki dönti el, mit akar a társadalom?
A büntetőpolitika változása mindannyiunk felelőssége. 2008 óta a büntetőjog általános szigorodása figyelhető meg. Vannak nem a szigorítás irányába ható intézmények– például a feltételes szabadlábra helyezés. Vannak tetszetős modellek a társadalom számára. Nagyon komoly a média szerepe, hatása.
Az Egyesült Államokban 1993-ban vezették be a „három csapás”-t. A kifejezés a baseball-ból ered. Ott két hibás ütés után a játékos kiesik. Az intézményt 1994-ben Kaliforniában vezették be, mára 25 államban működik. A törvény amerikai változatában nincs időbeli korlátja a harmadik bűncselekmény elkövetésének – ez rendkívül szigorú szabály.
A büntetőjog önmagában nem tudja megelőzni a bűnözést, az mindig utólagos reagálásra ad lehetőséget. A „három csapás” bevezetése után a bűnözés csökkent ugyan, de csökkent ott is ahol nem vezették be. Így a csökkenést más faktorokban – gazdaság, oktatás szociális körülmények – is keresni kell. Az is kérdés, hogy ezek közül melyik az amelyikre direkt módon hat a büntetőjog? Mai büntetőjogunk szigorúbb a 10 évvel ezelőttinél. A 2012-es jogszabályváltozás kedvezményeket von el. Vajon ez hatott a társadalomra? Nem – véli Békés Ádám. Bár a politikusok úgy érzik, hogy a társadalom még mindig nem elégedett. Viszont a társadallom valószínűleg nem is ismeri a Btk-t, hiszen annak a kérdései egy reggeli tévéműsorban nem vethetők fel. A társadalom befolyásolható a média által, mely szimpátiát tud kelteni színművész mellett és tud indulatot szítani egy milliárdosnő ellen. Nem szabad, hogy a büntetőpolitika ezeknek az indulatoknak a kiszolgálójává váljon. Annak higgadtnak és józannak kell lennie. A jogtudósok, jogalkalmazók felelőssége, hogy közvetítsenek a jogalkotók felé.
A három csapásra két példát hozott a jogalkotó a 2010. évi LXVI törvényben. Egyrészt az erőszakos többszörös visszaesők, másrészt a halmazati büntetések között is felsorolta – amit mára hatályon kívül helyeztek. Az erőszakos többszörös visszaesők esetében a három csapás lehetősége.
A Btk.-ba egyértelművé kéne tenni, hogy a „három csapáshoz” ne feltétlenül rögtön kapcsolódjon a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés intézménye, – vagy legalábbis ne merüljön fel ez az értelmezési lehetőség, mert akkor viszont az első ilyen ügyben – látva a Magyar ítéletet – valószínűleg a strasbourgi bíróság nemtetszését vívnánk ki. És valószínű a jogalkalmazás és a bírói kar igényét is ezzel lehetne kielégíteni úgy, hogy sem a büntetőpolitika, sem a vélelmezett társadalmi igény nem sérülne.
Barabás A. Tünde PhD, az OKRI osztályvezetője a megbánás helyéről és szerepéről tartott előadást – a magyar büntetési rendszerben. A büntetőjogra ugyan a szigorú megtorlás a jellemző, mégis a jogban mindig ott a „ratio”, a felek kiegyezésének lehetősége. A szabadságvesztés nem mindenható, talán ezért kerülhetett vissza a jogrendszerbe a tevékeny megbánás. A büntetések drágák, eredménytelenek voltak, ezért már az 1970-es években erősödni kezdtek a sértetti mozgalmak. Ezeket nem csak emberiességi szempontok vezették, hanem az előbb említettek is. Az igazságszolgáltatás is drága és sajnos a felhalmozódott, elhúzódó ügyek mellett előfordul, hogy nem követi a bűncselekményt a büntetés. Két nyomvonalú büntetőpolitikára lenne ezért szükség. Egyrészt teret kéne hagyni a megbánásnak, másrészt nagyobb szerep kéne az áldozatoknak. 1995-ben az első ilyen jellegű kedvezmény volt a vádemelés elhalasztása. Ami a fiatalkorúakról később a felnőttkarúakra is átkerült. A mediáció 2006-os bevezetése előtt kérdésként merült fel, hogy megendgedhető-e a felek megegyezése, vagy ez teljesen idegen a „magyar néplélektől”? Miután az Európai Unió Tanácsa ezt a mediációs eljárást kötelezővé tette a vita eldőlt. Sokáig ellenállásba ütközött, de a bíróságok aktív segítségével szép számban így oldották meg az ügyeket (a 600 várt helyett 1500 ilyen ügyrendezésre került sor). Az elkövetőre jó hatása van annak, ha nem kerül be a büntetésvégrehajtás rendszerébe. A börtön után az elkövető már nem akar megbánni, hiszen már megbűnhődött. 2007 óta több, mint 20.000 ilyen eljárás zajlott. A felek a vizsgálat szerint elégedettek. A súlyos büntetés pedig maradjon meg a súlyos bűntettekre.
Az OKRI-ban volt egy békítő-kör módszer vizsgálat. Ennek lényege, hogy a bűncselekmény maga is egy konfliktus, amelyet az érintett közösség bevonásával próbálnak megoldani. A fejlődés iránya arra mutat, hogy az érintettek minél szélesebb tágabb körével próbáljanak megoldást találni.
