Viszonylag sok szó esett az elmúlt napokban a büntetőeljárás legújabb tervezett módosítása kapcsán a védelem jogának szakmai szempontból igazolhatatlan korlátozásáról. Minthogy a tervezet ezzel kapcsolatos részeit már alaposan bíráltuk, e körben csak néhány további megjegyzést tartok indokoltnak.
A Javaslat mintegy „puccs-szerűen” éppen azokban a napokban került – máig megállapíthatatlan szerző tollából és soron kívüli tárgyalással – a Parlament elé, amikor Európában sorra fogadták el a védelem jogainak korlátozása elleni újabb dokumentumokat. Ennek keretében június 6.-án az Európai Bizottság alapos és részletes vizsgálat nyomán javaslatot készített az Európa Tanács számára a védőhöz való hozzáférés jogának egységesítése és bővítése tárgykörében. Június 14.-én készült egy újabb „Zöld könyv” egyebek mellett a büntető eljárásba bevont személyek jogai fokozottabb érvényesítése érdekében. A hatástanulmányok megállapították, hogy az összes tagállam közül egyedül Belgium zárja ki 24 órányi időtartamra a gyanúsítottnak a védővel való kapcsolat-felvételét. További három ország (Dánia, Luxemburg és Málta) a kapcsolatot nem tiltja csak bizonyos korlátokat állít fel, a többi tagállam semmiféle korlátozással nem él. (A leggyakrabban hivatkozott Franciaországot már meg sem említették, hiszen ott a korlátozást az Alkotmánytanács már egy évvel ezelőtt alaptörvénnyel ellentétesnek minősítette, s azóta nem is alkalmazzák). S még ezt a helyzetet is összeegyeztethetetlennek minősítették az alapvető jogokkal…
Mindezek mellett (részben érthető okokból) kevés szó esett a Javaslat legterjedelmesebb részéről, a tárgyalásról lemondás tervezett reformjáról. Jó lenne pedig, ha a szakma érthető aggodalma mellett a javaslat ezzel kapcsolatos részei mellett sem mennénk el szó nélkül.
II.
A „tárgyalásról lemondás” intézménye – amit a köznyelv helytelenül – „vádalkunak” nevezett el – 2000 márciusában került a Be-be,. Az eljárás lényege, hogy a vádlott beismerése és a tárgyalás hagyományos formájáról történő lemondása fejében egy gyors, egyszerű eljárásban, bírói meghallgatás után a törvényes büntetési tételkerethez képest törvényben garantált enyhébb felső határ jelenti a kiszabható büntetés maximumát.
Az eljárás beiktatásának indoka költségkímélés és egyszerűsítés, gyorsítás volt. Sajnos az eljárást az évek során csak az összes ügy alig fél százalékában alkalmazták, ezért két éve megpróbálták vonzóbbá tenni (lehetővé téve pl. most már a tényállásról történő megállapodást is).
A mostani Javaslat általános indokolása is egyebek mellett a már ismert „olcsó, hatékony, gyors” eljárást tűzi ki célul. Az intézményt érintő változtatás sommás indoka, hogy továbbra is elenyésző volt az ilyen eljárások száma, a „sok formai kötöttség” és a „büntetési tételkeretek jelentős – a büntetési célok elérését veszélyeztető – csökkenése” folytán. A cél tehát az, hogy a módosítás révén növeljék az ilyen gyors és olcsó eljárások számát.
Amit azonban a Javaslat valójában tesz, éppenséggel nem ez: úgy tűnik megadják a kegyelemdöfést az eddig is haldokló külön eljárásnak.
III.
A hatályos szabályok szerint:
Legfeljebb 8 évi szabadságvesztéssel történő fenyegetés esetén ha a terhelt beismer és megállapodik a lemondásról az ügyésszel akkor
- 3 évig terjedő fenyegetettség esetén legfeljebb 6 hónapot (tehát értelemszerűen ennél rövidebb tartamú szabadságvesztést is) kaphat,
- 3-5 évig terjedő fenyegetettség esetén legfeljebb 2 évet (vagy kevesebbet),
- 5-8 évig terjedő fenyegetettség esetén legfeljebb 3 évet (vagy kevesebbet) kaphat. (Btk. 87/C. §)
A bűnszervezeti elkövető esetében – ha a bizonyításban (vagy más bűncselekmény. bizonyításában) jelentősen együttműködik -,
- nem alkalmazandók a bűnszervezeti szigorúbb szabályok (pl. a büntetési tétel felső határának kétszeresére emelése),
- szintén a fenti általános szűkített tételkeret szerinti a büntetése,
- ám ha 8 évet meghalad a fenyegetettsége, a neki biztosított kedvezmény már csak annyi, hogy a bűnszervezeti súlyosabb szabályok alól mentesül, a tételkeretei az általánosak. 8 éves fenyegetettség fölött megszűnik tehát a garantált maximum intézménye.
Az új, javasolt szabály szerint:
- bármely bűncselekmény esetén
- formális megállapodás hiányában, de beismerés és lemondás esetén
- a rendes tételkereteket kiterjeszti az enyhítő szakaszra is, tehát pl:
Egy 5 éves szabadságvesztéssel fenyegetett csaló kaphat ugyan 2 hónapot is, de 2 évnél többet is. Egy 2 évtől 8 évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetett rabló minimum 1 évet (de akár 3-4-et is) kaphat.
Minthogy megállapodás nincs, a beismerő és lemondó vádlott csak elítélésében lehet biztos, azt nem tudhatja, pontosan milyen büntetésre számíthat.
A régi szabály tehát „általános” elkövető esetében a maximumot garantálja, az új szabály a minimum csökkenését lehetővé teszi, de a maximumot nem garantálja.
Bűnszervezeti elkövető esetében azonban a javaslat – nehezen megmagyarázható okból – továbbra is fenntartja a maximum szabályozását előíró – korábban említett, felső határt csökkentő kedvezőbb helyzetet.
Vagyis, pl. egy maffiózó egy bűnszervezetben elkövetett rablásért – ha beismer, megbán és együttműködik, legfeljebb 3 évet kaphat – nem bűnszervezeti keretek között tevékenykedő kollégája viszont (különösen, ha figyelembe vesszük a „középmértékes szabályt”) akár 5-6 évet is.
IV.
Összegezve: Ez a módosítási javaslat (is) nagyon el van rontva.
a) Ha nem hagyományos vádalkuról van is szó, természetesen mindig voltak a dolognak „alku”-elemei. Az ügyész (és a bíró) e külön eljárás által időt, másutt hasznosulható energiát nyerhetett, tehermentesítették a hagyományos eljárás kötöttségei alól, a vádlott pedig ennek fejében okkal bízhatott valóban enyhébb elbírálásban. Az „alku” mindig sajátos egyensúly esetén lehet csak eredményes.
A módosítással azonban az ügyész alku-pozíciója jelentősen erősödött, a terheltté minimálisra csökkent (ha ugyan maradt egyáltalán).
Mindez a deklarált céllal ellentétesen nem vezet majd egyszerűsítéshez és gyorsításhoz, mert a terheltek nem fognak lemondani a tárgyalásról pusztán – az elvileg ettől függetlenül is nyitva álló – enyhítő szakasz reményében.
A Javaslat – mint a sommás indokolás ígérte – megszüntette a „büntetési célok elérését veszélyeztető jelentős enyhítést” (pontosabban csak bűnszervezet keretében ténykedők esetében tartotta fenn), de ezzel megásta az intézmény sírját.
Hiába kezdeményezné ugyanis ezt az eljárást a jövőben több ügyész, nem lesz olyan vádlott, akinek megérné, hogy vállalja a beismeréssel és lemondással szükségképpen együtt járó garantált elítélését – legfeljebb (a rendes eljárásban is szóba jöhető) enyhítő szakaszban bízva. Ha ugyanis nem vállalja a lemondást, ezzel nem feltétlenül zárja ki magát az enyhítő szakasz kedvezményéből, de bizakodhat akár a felmentésében is. Nem jár szükségképpen rosszabbul, de járhat sokkal jobban is.
b) Évente mindössze néhány tucat bűnszervezet keretében ténykedő elkövető válik ismertté (2005: 72, 2006: 58, 2007: 72, 2008: 80, 2009: 43) Az ilyen elkövetők csak igen csekély számban lesznek „együttműködők”, így legfeljebb 5 %-uk mond le a tárgyalásról. A javaslat ezt a néhány embert privilegizált helyzetbe hozza a többi elkövetőhöz képest, mert ők a lemondással garantált maximumban reménykedhetnek. Ők – évente optimista becsléssel is 4-5 fő – tehermentesítik majd a hatóságot és garantálják az eljárás gyorsítását?
Ez volt a cél?
