Az egészségügyi kártérítési perek egyik leggyakoribb motívuma, a Legfelsőbb Bíróság elvi állásfoglalásainak gyakori szereplője, a polgári és büntetőjogi felelősség megállapítása vonatkozásában- e perekben- a bírói gyakorlat effektív formálója.
A kártérítési perek komoly szegmensét alkotják hazánkban azon eljárások, melyek az orvos szakmai tévedése, mulasztása okán az egészségügyi szolgáltató felelősségének és kártérítési kötelezettsége megállapítását célozzák. Mivel a diagnosztikai tévedés nem szakterület-specifikus, egyre szélesebb körben, a legkülönbözőbb esetek kapcsán találkozhatunk e fogalommal. A kérdéskör meglehetősen ingoványos területe az orvostudománynak, sokan-sokféleképpen vélekednek róla. Egyesek szerint a félrediagnosztizált esetek nem kapnak elég nagy nyilvánosságot ahhoz, hogy kellőképpen felrázzák a közvéleményt. Mások azt hangsúlyozzák, figyelemmel kell lenni a diagnosztikus tévedések értékelésénél arra is, hogy az orvos is csak ember, és a hazai egészségügy alulfinanszírozottsága, az orvosok és intézmények komoly leterheltsége és megnövekedett munkaterhe, felelőssége napjainkban súlyos problémák táptalajául szolgálhatnak. A diagnosztikai tévedések kérdésköre nemcsak itthon, hanem nemzetközi szinten is mindennapos témát szolgáltat szakmai körökben1.
Visszakanyarodva a hazai bírói gyakorlatra, az első, ami szembeötlik az ítéletek vizsgálatánál: a mulasztás felróhatósága. A hazai ítélkezés ugyanis évek óta egységesen helyezkedik azon álláspontra, hogy a diagnosztikai tévedés önmagában kártérítés alapját nem képezheti. A jelenleg hatályos egészségügyi törvény ugyanis rögzíti, hogy „az orvos minden beteget – az ellátás igénybevételének jogcímére tekintet nélkül- az ellátásban résztvevőktől elvárható legnagyobb gondossággal, valamint a szakmai és etikai szabályok, illetve irányelvek betartásával kell, hogy ellásson.” Csak abban az esetben beszélhetünk diagnosztikai tévedésről, ha az egészségügyi szerv az adott helyzetben kellő és szükséges vizsgálatokat elvégezve, egyáltalán abba a helyzetbe jut, hogy tévedésbe kerülhessen. Amennyiben az említett vizsgálatok elmaradnak, úgy eleve kérdésessé válhat az orvostól elvárható legnagyobb gondosság és körültekintés. Hogy mi minősül az adott esetben kellő és szükséges, indokolt vizsgálatnak, ezen értelmezést a bírói gyakorlat alakította az évek során. Míg kezdetben – kb. 10 évvel ezelőtt- azok a metódusok tartoztak e körbe, amelyek célszerűek és indokoltak, később azok, amelyek adott szituációban lehetségesek voltak és mostanra több ítélet is azt rögzíti, hogy a nem kizárt diagnosztikai módszerek alkalmazása is elvárt a szolgáltatótól2.
A töretlen bírói gyakorlat azon az állásponton van, hogy egy-egy adott ügyben nem kizárólag a diagnosztikus tévedés vizsgálata a szükséges, hanem a tévedéshez vezető egész folyamatot, diagnosztikai módszereket, vizsgálatokat és kezeléseket összességében kell a bíróságnak értékelnie. Pusztán a diagnosztikai hibára alapított kártérítési felelősségről csak abban az esetben beszélhetünk, ha az orvos nem úgy járt el, ahogyan az adott helyzetben tőle elvárható ( pl. nem tartotta be a szakmai protokoll szabályokat )3.
Amennyiben a diagnózis felállítása nem a legnagyobb gondossággal elvégzett, valamennyi szükséges és indokolt vizsgálat eredményeképpen születik meg, és nem az ezeken alapuló döntés következménye, fennáll a lehetősége, hogy az egészségügyi szolgáltató ilyenkor nem kerül tényleges döntési helyzetbe. Ha pedig ez így van, diagnosztikai tévedésről nem is beszélhetünk. Érdekesség, hogy a diagnosztikai tévedés gondatlansággal való kapcsolatát árnyalja az az ítélet, amely az orvos szakmai tudását középpontba helyezve, a szakértői véleményben foglaltakat a döntésbe átültetve „tudás alapú tévedésként” aposztrofálja.
A Legfelsőbb Bíróság mutatott rá arra egy eseti döntésében, hogy „ha az orvos a kellő gondosság tanúsítása mellett nem ismeri fel a rendellenességet, és meglétének még a gyanúja sem merül fel, akkor a felelőssége nem áll fenn. Ha azonban az orvos mulasztása- hibája miatt maradt el az eséllyel járó felismerés, vagy legalább a gyanúja, akkor a felelőssége fennáll…” 4
A diagnosztikai tévedés eredménye lehet, hogy a mulasztás nem a gyógyulástól, hanem a gyógyulás esélyétől fosztja meg a beteget. Az esetek jelentős részében ugyanis nem lehet utólag teljes bizonyossággal megmondani, hogy ha a szükséges vizsgálatot elvégzik, a diagnózist időben felállítják, a megfelelő kezelést időben kezdik meg stb., a beteg meggyógyulhatott volna, de egy biztos, nagyobb esélye lett volna a gyógyulásra. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság egy 2010-es ítéletében fejti ki azt, hogy a legkritikusabb probléma az ún. „gyógyulási esély elvesztése, mint kár”, hiszen az esély elvesztése önmagában is hátrány, ezért kárnak minősül, azonban az oksági összefüggésnek relevánsnak kell lennie.
Per esetén a kimentést megalapozó körülményeket, azt, hogy az orvost terhelő „legnagyobb gondosság” mércéjének megfelelően jártak el a beteg kezelése során, az egészségügyi intézménynek kell bizonyítania. Talán kevesen tudják, de az orvosi diagnosztikában komoly szerepe van a pontos, részletes dokumentációnak is, melynek hiánya azzal jár, hogy az orvos később nem tudja bizonyítani, az eljárás megfelelt az orvostól elvárható gondosságnak. Amennyiben a szükséges dokumentáció hiányos, az ebből eredő bizonytalanságok mind az orvos-illetőleg a egészségügyi intézmény terhére esnek5.
1. Maggie Mahar és Niko Karvounis: A diagnosztikai tévedéseket elfedő hallgatás: I. rész (Fordította: Váradi Judit) http://www.healthbeatblog.org/2008/06/the-silence-sur.html
2. Simon Tamás: Tévedni csak emberi dolog- Orvosok Lapja 2010/5. szám
3. BH 1999.363.
4. Legfelsőbb Bíróság Pfv. III. 20.248./2007/3.
5. Legfelsőbb Bíróság Pfv. III.21.376/2007/4.
