Médiatörvény-bomba

Sohasem látott politikai offenzívával indult hazánk uniós elnöksége, s ebben döntő szerepe volt a médiatörvénynek. A jogszabályt ért formai és tartalmi kifogások egyrészt élesen világítottak rá a mostani kormánytöbbség jogalkotási filozófiájának hiányosságaira, másrészt megmutatták azt is, hogy a közvéleményt nem lehet megkerülni a jelentős jogalkotási döntések során.

Úgy tűnik a médiatörvény (leánykori nevén a médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról szóló 2010. évi CLXXXV. törvény) elfogadása volt az utolsó csepp a hazai és külföldi közvélemény poharában, hiszen e törvény apropóján az Orbán-kormány eddigi tevékenysége is megítéltetett. A médiatörvény elleni hadjáratban tehát egyaránt keveredetek a tisztán politikai, a tisztán jogi-szakmai és a politikai célból felhasznált szakmai érvek. Éppen ezért nem árt, ha a törvény előzményeinek feltárása után összefoglaljuk a legfontosabb szakmai kritikákat, amelyek alapul szolgálhatnak a jogszabály esetleges átírása során.

A médiarendszer átalakítása – fázisok
A Fidesz 2010 nyarán hozzáfogott a hazai médiarendszer gyökeres átalakításához, amelynek csupán utolsó fázisa volt a médiatörvény év végi elfogadása. Az új kormány (zömmel egyéni képviselői javaslatok keretében) öt fázisban hozta létre az új rendszert, vagyis nem minden előzmény nélkül és nem is önmagában a médiatörvény miatt robbant fel a média-bomba.

„Médiatörvény”
Az első lépés az Alkotmány módosításával történt. Az Alkotmány átalakított (2010. július 6-án kihirdetett) 61.§-a már önmagában is vitát váltott ki, hiszen az eredeti előterjesztés értelmében az Alkotmány csak a szólásszabadságról rendelkezett volna, a véleménynyilvánítás szabadságáról nem – ezt utóbb korrigálták. A javaslat ezentúl egy további újdonsággal „ágyazott meg” az év második felében kibontakozó médiaszabályozásnak: „A Magyar Köztársaságban közszolgálati médiaszolgáltatás működik közre a nemzeti önazonosság és az európai identitás, a magyar, valamint a kisebbségi nyelvek és kultúra ápolásában, gazdagításában, a nemzeti összetartozás megerősítésében, illetőleg a nemzeti, etnikai, családi, vallási közösségek igényeinek kielégítésében. A közszolgálati médiaszolgáltatást az Országgyűlés által választott tagokkal működő autonóm közigazgatási hatóság és független tulajdonosi testület felügyeli, céljainak megvalósulása felett pedig az állampolgárok egyes, törvényben meghatározott közösségei őrködnek.”

A második lépés az Országos Rádió és Televízió Testület és a Nemzeti Hírközlési hatóság utódjaként felállt Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) kialakítása, valamint az ehhez kapcsolódó szerkezeti szabályok elfogadása volt.

A médiatörvényt megelőzte az ún. „médiaalkotmány” (a sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól szóló 2010. évi CIV. törvény) elfogadása is, s ez volt a harmadik lépés. S talán ez váltotta ki az NMHH felállítása mellett a legtöbb vitát. Amint arról beszámoltunk a TASZ Alkotmánybírósághoz fordult a médiaalkotmány miatt, mert álláspontjuk szerint a törvény – bár több ponton is jelentősen javult az eredeti javaslathoz képest – aránytalanul korlátozza a sajtó- és szólásszabadságot, ezért a szervezet az Alkotmánybírósághoz fordul. A jogvédő szervezet szerint a törvény hatálybalépésével (ami meg is történt január 1-jével) gyakorlatilag megszűnik az újságírói forrásvédelem. Bíróság vagy hatóság a nemzetbiztonság és a közrend védelme vagy bűncselekmények elkövetésének felderítése, megelőzése érdekében ugyanis – kivételesen indokolt esetben – az információforrás felfedésére kötelezheti a médiatartalom-szolgáltatót A TASZ szerint a törvény beavatkozik a szerkesztői szabadságba is, mivel egy, nemcsak a közszolgálati, hanem a kereskedelmi csatornákra is vonatkozó kitétel szerint kötelező az információközlés a helyi, országos, nemzeti, uniós eseményekről. A törvény célul tűzte ki a kiskorúak védelmét, hiszen a sajtótermékben, elektronikus médiumokban illetve lekérhető médiaszolgáltatásban nem tehető közzé olyan médiatartalom, amely súlyosan károsíthatja a kiskorúak szellemi, lelki, erkölcsi vagy fizikai fejlődését, különösen azáltal, hogy pornográfiát vagy szélsőséges, illetve indokolatlan erőszakot tartalmaz. Ilyen jellegű tartalom csakis olyan módon tehető közzé, ha azt megfelelő felhívás előzi meg, illetve valamilyen műszaki vagy egyéb megoldás akadályozza meg, hogy kiskorúak ehhez hozzáférjenek.

A médiatörvény elfogadását közvetlenül előzte meg az új hatóságnak az Alkotmányba foglalása, a karácsonyi ajándékként elfogadott módosítás (még a kormány berkein belül is) legvitatottabb pontja az NMHH elnökének rendeletalkotási jogának a most (tehát az új Alkotmány elfogadása előtt) történő intézményesítése volt.

Néhány szakmai kifogás
A médiatörvényt számos támadás érte, amelyek jó része politikai vagy politikai érvekkel is átitatott kifogás volt. Ezúttal azonban sorra vesszük azokat a legfontosabb szakmai megfontolásokat, amelyek a médiatörvénnyel szemben felvethetők (egy részük éppen itt a Jogi Fórumon került megfogalmazásra), mind a jogszabály tartalmára, mind pedig annak elfogadására (formai szempontok) tekintettel.

Az egyik legerősebb kifogás a nyomtatott és a teljes online média hatósági felügyelet alá vonása volt. A törvény hatálya kiterjed a Magyar Köztársaságban letelepedett médiatartalom-szolgáltató által nyújtott médiaszolgáltatásra és kiadott sajtótermékre. Sőt (s ezt már az EU-s bírálatok is kikezdték) a törvény hatálya kiterjed azon médiatartalom-szolgáltató által nyújtott médiaszolgáltatásra is, amely ugyan a törvény alapján nem minősül a Magyar Köztársaság területén letelepedettnek, és amely egyetlen más tagállamban sem minősül letelepedettnek, ha a Magyar Köztársaság területén található műholdas feladó-állomást használ, vagy a műholdnak a Magyar Köztársaság tulajdonában álló átviteli kapacitását használja.

A másik fontos (talán a legtöbbet hangoztatott) kritika a törvény homályosságát és szankcióinak büntető jellegét rótta fel, ahogy Polyák Gábor fogalmazott itt a Jogi Fórumon: „… a médiumok létét fenyegető mértékű bírságok kilátásba helyezésével kizárólag a fenyegetettség érzésének fenntartását szolgálja. Nem számít, hogy valaha is kiszab-e a Médiatanács huszonötmilliós bírságot, nem számít, hogy valaha is eljárás indul-e blogok ellen, nem számít, hogy kiszabtok-e valaha is szankciót a közerkölcs megsértése miatt. Önmagában a lehetőség elfogadhatatlan, az elképzelhető legdurvább megsértése a közlés szabadságának.” A Szól a Rádió Facebook-csoport (lásd alább) közleménye ezt a következőképp foglalja össze: „Az önkényesség elkerülésére egyelőre sajnos a Médiatanács és az NMHH sajtóközleménye az egyedüli garancia, ez a törvény szövegéből egyáltalán nem következik. A jogszabály valóban tartalmaz ugyan olyan puha megkötéseket, mint a fokozatosság elve és az arányosság, de ebből egyáltalán nem következik, hogy a Médiatanács nem lehetetlenítheti el az egyes orgánumokat.”

A közszolgálati média kapcsán felmerült, hogy az önállóságától gyakorlatilag teljesen megfosztott és Médiatanácsnak alárendelt intézmények jönnek létre, amelyek a központosított hírgyártással meglehetősen rövid pórázon tarthatók majd.

A „hatóság-vitaként” is elhíresült az a probléma, illetve értelmezési zavar, hogy a Médiatanács és az NMHH állítása szerint az újságírók bizalmas forrásainak felfedéséről, a szerkesztőségek dokumentumainak és adatainak megismeréséről szóló passzusok sem az NMHH-ra, sem a Médiatanácsra nem vonatkoznak. Felvethető a kérdés, hogy akkor milyen hatóságra? A médiatörvény 182. § és 184. § egyértelműen kimondják, hogy a Médiatanács „hatóság”, amely így – a meghatározatlan tartalmú „közrend” védelmében – kötelezheti az orgánumokat és az újságírókat az információforrások felfedésére. A törvény 155. § (2) szerint: a „Hatóság jogosult a médiaszolgáltatással, sajtótermék kiadásával, illetve műsorterjesztéssel kapcsolatos – akár törvény által védett titkot is magában foglaló – adatot tartalmazó valamennyi eszközt, iratot, dokumentumot megtekinteni, megvizsgálni, azokról másolatot, kivonatot készíteni.”

Végül néhány kiegészítő formai, megjegyzés. A médiatörvényt ért bírálatok tompításában egyik perdöntőként felfogott érv az, hogy (kicsit persze leegyszerűsítve) „a puding próbája az evés”, a törvény jellegét majd a gyakorlat, az alkalmazás dönti el. Ez az érvelés merőben hibás jogalkotási és jogalkalmazási filozófiát sejtet, különösen úgy, hogy a 2010. november 29-én kihirdetett új jogalkotási törvény (2010. évi CXXX. törvény) bevezette a jogszabályok előzetes hatásvizsgálatának intézményét, amely szerint: „A jogszabály előkészítője – a jogszabály feltételezett hatásaihoz igazodó részletességű – előzetes hatásvizsgálat elvégzésével felméri a szabályozás várható következményeit.” Vagyis ha a jogalkotói jogpolitika számol azzal, hogy a törvény hatását ne csak a gyakorlat mutassa meg, hanem arra még a megalkotás előtt következtetni lehessen, akkor igen fals érvként hangzik a pudingra való hivatkozás. S ha már a jogalkotási törvénynél tartunk. Igaz ugyan, hogy a jogalkotási törvényt és a jogalkotásban való társadalmi részvételről szóló törvényt nem lehetett alkalmazni a médiatörvényre (egyrészt azért mert mindkettő érdemi része január 1-jével lépett hatályba, a társadalmi részvételről szóló törvény hatálya pedig elve nem terjed ki az egyéni képviselői indítványokra – ennek kritikájára lásd korábbi cikkünket), de egy ilyen horderejű törvény elfogadáskor „megnyugtató” lett volna, ha az új szabályok már érvényesülhetnek.

Majd az EU?
A médiatörvény kritikusai sokat várnak az Európai Uniótól a törvény konszolidálását illetően. A magyar média-bomba éppen az EU-elnökségünk nyitányakor robbant és maga alá temette a magyar féléves program ismertetését. 2011. január 17-én Neelie Kroes, a digitális kérdések és a média ügyeiben illetékes EU-biztosa az Európai Parlament (EP) polgári szabadságjogokkal, valamint igazságügyi és belügyi kérdésekkel foglalkozó bizottságának (LIBE) rendkívüli ülésén aggályokat fogalmazott meg a törvénnyel kapcsolatban. Először is médiatörvény problémát okoz az audiovizuális és médiaszolgáltatásokról szóló uniós irányelvvel (AVMS) összevetve, ugyanis úgy tűnik, hogy vonatkozik a más tagállamokban létesített médiavállalkozásokra is. Másodszor a jogszabály törvény a kiegyensúlyozott tájékoztatás követelményét a műsorszórás területéről – ahol az ilyen követelmény teljesen bevett dolog – kiterjeszti a lekérhető (on-demand) audiovizuális médiaszolgáltatásokra is. Végül pedig a biztos szerint a korlátokat szabó kritériumok hiányában fennáll az eshetősége a médiaregisztrációs szabályok túlterjeszkedő alkalmazásának. A január 19-i EP-ülés még nagyobb port kavart, ahol maga a kormányfő kapott személyeskedő kritikákat a médiatörvény miatt. Orbán Viktor itt is megerősítette, ha az Európai Bizottság (EB) konkrét javaslatokat és kritikákat fogalmaz meg, akkor módosítják a törvényt. José Manuel Barroso világosság ette, hogy az EB hamarosan írásos véleményt fog küldeni a magyar törvénnyel kapcsolatban. A január 17-i bizottsági és a 19-i plenáris ülés között pedig az EBESZ sajtószabadság-képviselője tárgyalt Budapesten a törvényről. Dunja Mijatovic, aki az elmúlt időszakban többször is kritizálta a törvényt, már korábban is jelezte, hogy nem elég megvárni, hogyan alakul a médiatörvény gyakorlata, módosítani kell a törvényt.

A közösségi média válasza
Ha másra nem is, de arra mindenképp jó volt a média-bomba robbanása, hogy megmutassa azt, hogy a közösségi médiának, különösen a Facebook-nak és a blogoknak van ereje a közvélemény alakítását illetően. A Facebook-on a médiatörvény és a hozzá kapcsolódó tiltakozások nyomán megszerveződött a Szól a Rádió nevű csoport, amely január 14-ére megszervezte az első tüntetését a törvény ellen. Az utcára vonulás mellett, valamint a médiatörvény külföldi visszhangjának összegyűjtése mellet az NMHH-val szinte napi szakmai vitában is van a csoport, a fent idézett közleményük a következőképp zárul: „Végül: A Médiatanács és az NMHH a közleményben kiáll a szólás, a vélemény és a sajtó szabadsága mellett. Készséggel elhisszük, hogy így is gondolják. Mi sem a Médiatanáccsal és az NMHH-val szeretnénk jogértelmezési vitába bonyolódni, hiszen nem csupán egyes paragrafusokkal, hanem az egész törvénnyel van baj. Az egyes kifogásolt paragrafusok ugyan – mint ez a vita is bizonyítja – önmagukban is súlyos visszaélésekre adnak lehetőséget, nagyobb baj azonban, hogy ez a törvény mind szövegében, mind szellemiségében súlyosan korlátozza a szabadságjogokat. Ha a Médiatanács és az NMHH tagjai tényleg komolyan gondolják a szólás, a vélemény és a sajtó szabadsága melletti kiállásukat, akkor támogatják a törvény visszavonását.”

Végül pedig mindenkép meg kell említeni a jogi szempontból különösen érdekes Így írnánk mi című blogot, amely „instant” alkotmánybírósági beadványt kínál a médiatörvény ellen: „Alulírott (név, lakcím) az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 1. § b) pontja és 21. § (2) bekezdése alapján indítványozom, hogy a Tisztelt Alkotmánybíróság állapítsa meg, hogy a médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról szóló 2010. évi. CLXXXV. törvény (a továbbiakban: Médiatörvény) 1. § (1) bekezdésében az „és kiadott sajtótermékekre” szövegrész, 139. §-143. §-ai, 155. § (2) bekezdése,187. § (3) bekezdés b) pont bc)-bf) alpontjai és c) pontja, 203. § 42. pontjában a „valamint sajtótermék által” szövegrész, 188. § (2) bekezdése és 189. § (4) bekezdése ellentétesek az Alkotmány 61. §-ában elismert véleménynyilvánítási és szólásszabadsággal és a 2.§ (1) bekezdésén alapuló jogállamiság és jogbiztonság követelményeivel, ezért azokat semmisítse meg.”