A munkaidős irányelv körül évek óta zajló kötélhúzás újabb állomásához érkezik, amikor a héten az EP második olvasatban szavaz az ellentmondásos jogszabályról. Kevés az esély arra, hogy a Tanács is egyetért majd a Parlament álláspontjával.
Patthelyzet alakult ki a munkaidőről szóló irányelvről folyó vitában, amely az EP határozott fellépése és a tagállamok törékeny megállapodása között rekedt meg, elsősorban a 48 órás heti munkaidő és a készenléti idő munkaidőként történő elszámolása körül kialakult nézetkülönbségek nyomán. Második olvasatban kerül a munkaidős irányelv az Európai Parlament plenáris ülése elé december 17-én Strasbourgban, amelyről hat éven át tartó tárgyalások után 2008 júniusában sikerült a tagállamoknak közös tanácsi álláspontot elfogadniuk.
Az irányelv átdolgozásának eredeti célja a munkavállalók védelme és a vállalatok számára szükséges rugalmasság közti optimális egyensúly megtalálása, figyelembe véve az Európai Bíróság vonatkozó döntéseit is. A francia elnökség december másodikán ült össze informális tárgyalásokra a témában az EP-vel és a Bizottsággal, de a delegációk sajtóértesülések szerint nem tudták közelebb vinni egymáshoz nézőpontjaikat.
A rendkívül hosszú alkudozás után a tagállamok által minősített többséggel elfogadott szövegváltozatból az EP képviselői szerint minden, az első olvasatban általuk javasolt elképzelés kimaradt. A téma parlamenti felelőse, a spanyol szocialista Alejandro Cercas jelentéséről november elején előrehozott szavazáson döntött az Európai Parlament Foglalkoztatási és Szociális szakbizottsága, amely nagy többséggel utasította el a Tanács által követelt kibúvó lehetőséget a 48 órás munkahét alól. Az úgynevezett opt-out lehetőségéhez mindenekelőtt Nagy-Britannia (valamint Németország és Lengyelország) ragaszkodik, munkaerőpiacuk rugalmasságát és vállalataik versenyképességét féltve. Jelenleg 15 tagállam használja ki a teljes- vagy ágazati kimaradás adta lehetőségeket, köztük Nagy-Britannia, Bulgária és Ciprus.
A képviselők továbbá a készenléti idő munkaidőként történő beszámítása mellett érvelnek. Eszerint bármely olyan időszak, melyben a dolgozót arra kötelezik, hogy bármikor munkába álljon, ha erre kéri munkaadója, munkaidőnek minősül és eszerinti bérezést érdemel. Ez leginkább a készenlétben dolgozó orvosokat, egészségügyi alkalmazottakat érinti. A Tanács javaslata szerint a készenléti idő inaktív periódusát nem tekintenék munkaidőnek, kivéve, ha arról a nemzeti szabályozás, a kollektív szerződések vagy a szociális partnerekkel történő megállapodások másképpen nem rendelkeznek.
