Úgy tűnik, az ötpárti médiatörvény-tervezet (szak)politikai viták miatt ki fog siklani. Bajomi-Lázár Pétert és Polyák Gábort kérdeztük az örvénybe került tervezet rendelkezéseiről.
Bajomi-Lázár Péter, a Médiakutató főszerkesztője:
„A Preambulumban csak a véleménynyilvánítás szabadsága szerepel, a tájékozódás szabadságát azonban a szerzők nem említik.
A 2. §. 6. és 22. pontjában – akárcsak az 1996-os rádió- és televízió törvényben – a műsorszám fogalma szerepel, holott a mai rádiózás és televíziózás kapcsán helyesebb lenne a műsorfolyam fogalmát használni.
Az 5. §. 7. pontja szerint a közösségi műsorszolgáltatónak “tényszerűen, elfogulatlanul és kiegyensúlyozottan” kell tájékoztatást nyújtania. Ez az elvárás egyfelől majdnem minden médium tekintetében indokolatlan, hiszen a digitális műsorsugárzás korában legalább annyi – vagy akár több – elektronikus médium működhet, mint nyomtatott sajtótermék (az utóbbiak esetében azonban az 1986-os sajtótörvény nem ír elő ilyesmit), másfelől különösen indokolatlan a közösségi médiumok esetében, melyek egyik feladata éppen az érdekképviselet lenne (nem várható el például egy “zöld” rádiótól, hogy részletesen kifejtse egy ipari lobbi álláspontját, vagy a Rádió C-től, hogy kimerítően ismertesse a neonácik véleményét).
A 9. §. 5. pontja és a 28. §. “meghatározó véleménybefolyásoló médiumról” beszél, holott a hatásvizsgálatok szerint ilyen nincs. A dolog épp fordítva működik: azokat a médiumokat követik az emberek nagy számban figyelemmel, amelyek azt mondják, amit hallani akarnak (vagyis a médiumok az esetek nagy részében nem a vélemények megváltoztatásában, hanem a [már létező] vélemények megerősítésében játszanak szerepet).
A 9. §. 5. pontja és a 10. §. szerint a (kereskedelmi és közösségi) médiumok pályáztatásában tartalmi szempontok is szerepet játszanak. Ez azt jelenti, hogy a bírálóbizottságnak mérlegelési jogosítványa van, vagyis – mint eddig – akár politikai szempontok is érvényesülhetnek a frekvenciaosztás során. Helyesebb volna, ha a pályázatokat sorsolás útján, valamennyi versenyzőnek egyenlő esélyeket biztosítva osztanák el. (Az árveréses rendszert is igazságtalannak gondolom, mert felveri a frekvenciaárakat, azaz megnöveli a piacra való belépés költségeit, ez pedig versenyegyenlőtlenséget szül: kiszűri a kispénzű versenyzőket, vagyis a preambulumban is említett véleményszabadságot csak a “gazdagok” szabadságává teszi.)
A 16. §. 2. pontja szerint “a médiaszolgáltatás […] nem irányulhat gyűlölet keltésére, valamint egyes társadalmi csoportok nyílt vagy burkolt megsértésére, illetve kirekesztésére”. A gyűlöletbeszéd, illetve az uszítás kérdését felesleges a médiatörvényben szabályozni, megteszi ezt – platformfüggetlen, azaz valamennyi médiumra egyaránt vonatkozó módon – a Btk. 269. §-a és az 1992-es alkotmánybírósági határozat.
A 18. §. előírja “a gyermek- és fiatalkorúak védelmét”, korlátozva, illetve tiltva a kiskorúak “szellemi-erkölcsi fejlődésének kedvezőtlen befolyásolására” alkalmas műsorokat. Ezzel szemben úgy vélem, a gyermekek nevelése nem az állam, hanem a szülők feladata: az utóbbiaknak kell eldönteniük, hogy mit nézhetnek a gyerekek a tévében (és mit nem).”
Polyák Gábor, egyetemi adjunktus és az ORTT elnöki tanácsadója:
Mostanra valóban úgy tűnik, a tervezet lekerült a napirendről. Az Országgyűlés honlapján már közzétettek egy médiatörvény-módosítást, ami lehetőséget adna az ORTT-nek arra, hogy meghosszabbítsa a jelenlegi szerződéseket. Időközben azonban ez a tervezet is elbukott.
„Az azért nem állítható, hogy a tervezet kizárólag politikai megrendelésre készült volna, és minden szakmaiságot mellőzött. Voltak benne kifejezetten haladó megoldások. Előrelépést jelentett volna például az emberi méltóság védelmével kapcsolatban. A közszolgálatiság feladatellátásának és finanszírozásának kereteit is úgy alakította volna át, hogy az jobban megfeleljen az európai elvárásoknak. A média pluralizmusának biztosításához viszont olyan, szakmailag egyébként érdekes, de a szabályozási cél elérésére alkalmatlan megoldást javasolt, ami indokolatlanul szélesre nyitotta a médiahatóság ellenőrzési jogosítványait.”
Az egyetemi adjunktus szerint: „A politika egyértelműen rányomta a bélyegét erre a törvényre, tehát itt a látszatára sem ügyeltek annak, hogy távolságot tartsanak a média és a politika között. A különböző felügyeleti szervekben kizárólagosan a politika konszenzusos jelöltjei és főleg a két nagy párt jelöltjei vettek volna részt – ez még a médiatörvényhez képest is visszalépés.”
A szakértő kritizálta az analóg rádiók pályáztatására vonatkozó szabályozást. Álláspontja szerint az NHH bevonása a pályáztatásba kizárólag azt a célt szolgálta, hogy lehetővé tegye a közvetlen politikai ellenőrzést jelentő parlamenti ad hoc bizottság részvételét az eljárásban. „Szakmailag és alkotmányosan is meglehetősen aggályos ez a közvetlen kontroll – szomorú, hogy a pártok ennyire nem bíznak a szakemberek által működtetett hazai hatóságokban.”
Kifogásolta Polyák Gábor a tervezetben felvázolt szankciórendszert, ami kifejezetten cenzúra jellegű beavatkozást tett volna lehetővé a médiahatóság részére. Súlyos aggályokat fogalmazott meg továbbá az európai közösségi médiajognak való megfeleléssel kapcsolatban, mivel a tervezet túl széles körben tette volna lehetővé a külföldi szolgáltatókkal szembeni hazai fellépést.
