Július harmadik hetében hat üggyel foglalkozik az Európai Közösségek Bírósága, melyekből egy munkavállalókat kiküldetésben foglalkoztató vállalkozásokat is érintheti. Szó esik továbbá egy olaszországi cégnek ítélt támogatásról, a finn adójogszabályok közösségi joggal való összhangjáról, ápolók és a szülésznők lengyel képesítéséről, Svédországban a sörre kivetett alacsony adóról, illetve egy spanyolországi érdekvédelmi szervezetről.
C-490/04 Bizottság kontra Németország
Németországban a külföldi vállalkozások akkor is kötelesek a kiküldött munkavállalóik után járulékot fizetni a német szabadságpénztárba, ha e munkavállalók számára a munkaadóik székhelye szerinti állam jogszabályai lényegében hasonló védelmet biztosítanak.
A német szabadságpénztárba történő járulékfizetési kötelezettség a Bizottság szerint a szolgáltatásnyújtás szabadságának jogszerűtlen korlátozását jelenti akkor, ha a kiküldő munkaadó a munkavállalói számára ugyanannyi fizetett szabadnapot biztosít, mint amennyit a kollektív szerződésre vonatkozó németországi szabályok előírnak, és a szabadság idejére járó juttatások vonatkozásában a kiküldött munkavállaló számára a kiküldő állam jogszabályai ugyanolyan vagy hasonló védelmet biztosítanak, mint a németországiak.
Emellett a külföldi vállalkozások kötelesek lefordíttatni német nyelvre a munkaszerződést, a bérelszámolást, a munkaidő-kimutatást, a bérkifizetésről készült kimutatásokat, valamint minden egyéb, a német hatóságok által kért okiratot. A Bizottság szerint az okiratok lefordítására vonatkozó kötelezettség alkalmas ugyan Németország ellenőrzési igényének kielégítésére, a kiküldetési irányelv (96/71/EK) 4. cikkében előírt tájékoztatási együttműködés körében azonban valamennyi okirat lefordításának kötelezettsége már nem követelmény, és ezért ennek előírása túlzó.
Továbbá, az időszakos munkavállalókat foglalkoztató külföldi vállalkozások kötelesek minden esetben bejelenteni nemcsak azt, ha egy munkavállalót egy németországi munkáltatóhoz kölcsönöznek ki, hanem azt is, ha a kölcsönvevő a munkavállalót építkezésen foglalkoztatja.
Annak ellenére, hogy a nem németországi székhelyű, időszakos munkavállalókat foglalkoztató vállalkozásokat terhelő változás-bejelentési kötelezettség kis mértékben módosult, a Bizottság álláspontja szerint a németországi székhelyű, időszakos munkavállalókat foglalkoztató vállalkozásokkal szembenihez képest eltérő bánásmódot jelent az, hogy míg az utóbbiak esetében a kölcsönvevőt terheli a változás-bejelentési kötelezettség, addig a nem németországi székhelyű, időszakos munkavállalókat foglalkoztató vállalkozások esetében erre a kölcsönadó köteles, és ezt a kötelezettségét csak szerződéses megállapodással ruházhatja át a kölcsönvevőre. Ez az eltérő bánásmód a szolgáltatásnyújtás EK-Szerződés által biztosított szabadságának jogszerűtlen korlátozását jelenti.
A fenti okok miatt a Bizottság annak megállapítását kéri az Európai Bíróságtól, hogy a szolgáltatásnyújtás szabadsága tekintetében Németország megsértette az EK-Szerződésből eredő kötelezettségeit.
Ruiz-Jarabo Colomer főtanácsnok 2006. december 14-én megtett indítványában úgy vélte, hogy Németország megszegte a közösségi jogból származó kötelezettségeit azzal, hogy a külföldi vállalkozásokat akkor is kötelezi a kiküldött munkavállalóik után járulékot fizetni a német szabadságpénztárba, ha e munkavállalók számára a munkaadóik székhelye szerinti állam jogszabályai lényegében hasonló védelmet biztosítanak. A főtanácsnok szerint emellett az időszakos munkavállalókat foglalkoztató külföldi vállalkozások bejelentési kötelezettségére vonatkozó német szabályok sincsenek összhangban a közösségi joggal.
Az ügy a Németországban magyar munkavállalókat kiküldetésben foglalkoztató magyar vállalkozások szempontjából lehet érdekes Magyarország számára.
C-119/05 Lucchini Siderurgica
1985-ben a Lucchini társaság, a dél-olaszországi (Mezziogiorno) ipari beruházások rendkívüli támogatásáról szóló törvény alapján, állami támogatást kért az olasz hatóságoktól. A kérelemről a Bizottságot is értesítették, de annak döntését be nem várva az olasz hatóságok 1988-ban ideiglenes támogatást hagytak jóvá a cég számára.
1990-ben a Bizottság a támogatás egészét a közös piaccal ellentétesnek nyilvánította. A Bizottság határozatát ugyan a Lucchini nem támadta meg, de az olasz államot egy olasz polgári bíróság előtt perbe hívta, amely bíróság – anélkül, hogy bármilyen utalást is tett volna a közösségi jogra vagy a Bizottság határozatára – ítéletben megállapította a társaság jogosultságát az eredetileg kilátásba helyezett támogatás teljes összegére. Mivel az olasz polgári bíróság ezen ítélete ellen nem nyújtottak be fellebbezést, az 1995. február 28-án jogerőre emelkedett.
A Bizottság ezt követően megállapította, hogy az olasz hatóságok, mivel a közös piaccal ellentétesnek nyilvánított támogatásokat kifizették, megsértették a közösségi jogot, és egyben felhívta e hatóságokat a kérdéses támogatások visszafizettetésére. Az olasz ipari minisztérium mindezek után visszavonta a támogatásokat és felszólította a Lucchinit 1132 millió olasz líra visszafizetésére, mire a cég ismét bírósághoz fordult.
1999-ben a Tribunale Amministrativo Lazio (egy olasz közigazgatási bíróság) a Lucchini kérelmének helyt adva megállapította, hogy – mivel a támogatásra való jogosultságot már jogerős bírósági ítéletben korábban kimondták – az olasz közigazgatási szervek nem vonhatják vissza a támogatás megadásáról szóló határozataikat. Az ügyben másodfokon eljáró államtanács, miután megállapította, hogy az olasz polgári bíróság fent említett ítélete és a Bizottság határozata nincsenek összhangban egymással, előzetes döntéshozatali eljárás keretében az Európai Bírósághoz fordult.
Az államtanács azt kérdezi az Európai Bíróságtól, hogy összeegyeztethető-e a közösségi joggal az ítélt ügy elvét elismerő nemzeti szabályozás oly módon történő alkalmazása, hogy az akadályát képezi egy a közösségi jog megsértésével nyújtott állami támogatás visszafizettetésének.
Geelhoed főtanácsnok 2006. szeptember 14-én megtett indítványában úgy vélte, hogy az ítélt ügy elvének alkalmazása nem hívható fel a Bizottság jogellenes állami támogatás visszafizetésére kötelező határozatával szemben.
C-231/05 Oy AA
A finn adójogszabályok szerint a finnországi illetőségű leányvállalatok nem vonhatják le adóköteles nyereségükből a valamely másik EU-tagállamban illetékes anyavállalatnak teljesített, vállalatcsoporton belüli támogatás összegét. Amennyiben azonban az anyavállalat is finn illetőségű, úgy az említett támogatás levonható a leányvállalat adóköteles nyereségéből.
A vállalatcsoporton belüli támogatás segítségével a vállalatcsoport egyik tagja adóköteles nyereségét a vállalatcsoport egy másik tagja veszteségének fedezésére használja fel, mely művelet eredményeként a vállalatcsoport nyereséget termelő tagja elkerüli nyereségének megadóztatását. Mivel a finn adóhatóság az említett finn adójogszabályokat alkalmazva megtagadta az eljárásban anonimizált és finnországi illetőségű AA cégnek az egy másik EU-tagállamban illetékes anyavállalata számára nyújtott támogatás összegének az adóköteles nyereségből való levonását, ezért a finn cég a finn bíróságokhoz fordult.
Az ügyben eljáró legfelsőbb közigazgatási bíróság azt kérdezi az Európai Bíróságtól, hogy a kérdéses finn szabályozás összhangban van-e a közösségi joggal.
Kokott főtanácsnok 2006. szeptember 12-én megtett indítványában úgy vélte, hogy a kérdéses finn szabályozás összhangban van a közösségi joggal.
C-460/05 Lengyelország kontra Parlament és Tanács
A szakmai képesítések elismeréséről szóló közösségi irányelv állapítja meg azokat a szabályokat, amelyek szerint a tagállamoknak el kell ismerniük a más tagállamokban megszerzett szakmai képesítéseket.
Lengyelország szerint az irányelv egyes cikkei az általános ápolók és a szülésznők lengyel képesítésére alkalmazandó, a szerzett jogok elismerésére vonatkozó különleges rendelkezéseket tartalmaznak, és e szabályok eltérnek az általános ápolók és a szülésznők szerzett jogaira vonatkozó azon szabályoktól, amelyek a más tagállamokban szerzett képesítésekre vonatkoznak.
A lengyel kormány álláspontja szerint az irányelv preambuluma nem tartalmaz semmilyen indokolást az említett, az általános ápolók és a szülésznők szerzett jogainak elismerésére vonatkozó eltérő szabályok elfogadására, ezért azok megsemmisítését kéri az Európai Bíróságtól.
C-167/05 Bizottság kontra Svédország
A Bizottság álláspontja szerint Svédországban a sörre olyan jövedéki adót vetnek ki, amely átlagosan és százalékosan is jelentősen alacsonyabb, mint a borra kivetett megfelelő adó. A Bizottság nem tud olyan indokról, amely ezt a különbséget igazolná, és megállapítja, hogy az adóztatási különbség kihat a kérdéses termékek árára.
Az árkülönbséget tovább növeli, hogy a termékekre 25%-os hozzáadottérték-adót vetnek ki. A Bizottság szerint az adó hatása az érintett termékek árára az azok közötti versenyt torzítja, és a kérdéses adó erősíti a belső fogyasztói szokásokat, csökkenti a lehetséges borfogyasztást és ennélfogva a sör közvetett védelmét szolgálja a bor rovására.
Mindezen okok miatt Bizottság annak megállapítását kéri az Európai Bíróságtól, hogy Svédország, mivel úgy vet ki belső adókat, hogy azok közvetetten védik a főként Svédországban gyártott sört a főként más tagállamokból behozott borral szemben, nem teljesítette az EK-Szerződés 90. cikkének második bekezdéséből eredő kötelezettségeit. E rendelkezés szerint ugyanis a tagállamok nem vetnek ki más tagállamok termékeire olyan természetű belső adót, amely más termékek közvetett védelmét szolgálhatja.
C-275/06 Promusicae
A Promusicae a zene- és az audiovizuális iparban tevékenykedő előadók és kiadók, haszonszerzési cél nélkül működő, spanyolországi érdekvédelmi szervezete. A Promusicae azért indított polgári jogi keresetet a Telefónica ellen a spanyol bíróságok előtt, mivel az nem volt hajlandó neki kiadni meghatározott IP címmel rendelkező olyan személyek nevét és címét, akik számára a Telefónica Internet-hozzáférési szolgáltatást nyújt.
A Promusicae úgy véli, hogy az érintett személyek, a KaZaA P2P fájlcserélő program segítségével, a tulajdonába tartozó szellemi tulajdont tettek jogosulatlanul mások számára hozzáférhetővé. A cég annak érdekében kéri a kérdéses személyek személyazonosságának kiadását, hogy később ellenük jogi eljárásokat indíthasson.
A Telefónica viszont azt állítja, hogy azért nem adja ki a kérdéses személyek személyazonosságát, mivel a spanyol jog alapján erre csak büntetőeljárással, illetve a közbiztonsággal vagy a nemzetbiztonsággal összefüggésben lehetne kötelezhető. Álláspontja szerint a polgári jogi eljárásokkal összefüggésben nem terheli az ügyfelei személyazonossága kiadásának kötelezettsége.
Mivel a vonatkozó spanyol szabályozás szövege az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások, különösen az elektronikus kereskedelem egyes jogi vonatkozásairól szóló 2000/31/EK irányelven, tehát a közösségi jogon alapul, az alapügyben eljáró spanyol bíróság azt kérdezi az Európai Bíróságtól, hogy a polgári jogi eljárásokra is kiterjed-e az ügyfelek személyazonossága kiadása kötelezettségének hatálya.
