Az önkéntes műnyilvántartás intézményét nem övezi olyan sok konfliktus vagy összeütköző érdek, mint a jogkimerülését. Ezért nem áll fenn iránta különösebben nagy érdeklődés sem; az intézmény egyszerűen csak létezik, és kész. De miért és mire is létezik egészen pontosan? Ezt a kérdést egy különös, jogszabályi alapon nehezen igazolható hivatali gyakorlattal szembesülve voltunk kénytelenek feltenni magunknak.
Ismeretes, hogy a szerzői jogi védelem automatikusan, maga is a mű létrehozásával jön létre (szemben az iparjogvédelmi jogokkal, melyek hatósági regisztrációval keletkeznek). A gyakorlatban azonban jogvita esetén problémás lehet annak bizonyítása, hogy egészen pontosan ki is a szerző és mikor hozta létre a művét. Bár szerzőnek alapvetően azt kell tekinteni, akinek a nevét a művön feltüntették, plágium esetében problémás lehet annak igazolása, hogy a vitás felek közül kihez is tartozik a mű, amennyiben azokat nagyjából egy időben publikálták, és a külön-külön nyilvánosságra hozott műpéldányokon a két rivális szerző nevét feltüntették. Ezért azoknak, akik licenciába szeretnék adni a művüket, vagy annak szerzőségével kapcsolatosan bármilyen jogvitára számíthatnak, ajánlatos az önkéntes műnyilvántartás igénybevétele.
Az önkéntes műnyilvántartás egy bizonyítást megkönnyítő eszköz, amely a nyilvántartásba vett műhöz kapcsolódó szerzői jog jogosultjának személyére és a mű létrehozásának idejére vonatkozóan vélelmet állít fel. Ha a művet a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatalánál (SZTNH) nyilvántartásba vették, annak kell bizonyítani, hogy a nyilvántartásba vett személy nem a szerzői jogok jogosultja, aki azt vitatja; az önkéntes műnyilvántartás közokiratnak minősül, tehát teljes körűen bizonyítja az adott „intézkedést vagy határozatot, továbbá az okirattal tanúsított adatok és tények valóságát, úgyszintén az okiratban foglalt nyilatkozat megtételét, valamint annak idejét és módját”. (Pp. 195. §) Ez a védelem a nyilvántartásba vételi kérelem időpontjától fog fennállni, amennyiben a művet nyilvántartásba veszik (mivel a Hivatal nem vizsgálja, hogy a mű eléri-e az eredetiségnek azt a minimális szintjét, hogy szerzői jogi védelemben részesüljön, ez tipikusan nem is történik).
Tekintve, hogy a bíróságok mennyire szigorúak a bizonyítási eljárásokkal kapcsolatban, különösen az olyan művek esetén, ahol a szerző nevét nem feltétlenül tüntették fel, vagy a szerző személye nem feltétlenül egyértelmű (sok esetben pl. számítógépes programok vagy honlapok esetében), a műnyilvántartás rendkívül hatékony „biztosítás” lehet esetleges jogviták esetére, annál is inkább, mert rendkívül költséghatékony, különösen az iparjogvédelmi oltalmi formákkal összehasonlítva. Sőt, nem csak szerzői jog által védett művek (pl. regények, zeneművek), hanem az egyébként iparjogvédelmi oltalomban nem részesülő, önmagukban nem szabadalmaztatható ötletek, elvek, eljárások is műnyilvántartásba vehetők. Ha például egy találmány fejlesztése kezdeti stádiumban van, de még csak az ötlet szintjén tart – azaz nem érte el azt a kidolgozottsági fokot, hogy szabadalmi leírás készülhessen róla – a reménybeli feltaláló leírást készíthet róla, és azt műnyilvántartásba helyezheti.
A szerzői jog, akárcsak a többi szellemi tulajdonjog, területi hatályában korlátozott, de a Berni Uniós Egyezmény értelmében (melynek ma már több mint 170 ország a tagja) bármely tagállam állampolgárainak megjelent művei minden más tagállamban ugyanolyan védelemben részesülnek, mint amilyen védelmet az illető állam saját állampolgárainak biztosít. Hogyha a szerző más országban szeretné forgalmazni vagy használatba adni a művét, és egy esetleges jogvita esetében el akarja kerülni azt a hosszadalmas és bizonytalan eljárást, amíg a pl. magyar műnyilvántartást ott elismerik, érdemes fontolóra venni az adott ország saját műnyilvántartásának igénybe vételét is. Tipikusan ez az ország az Amerikai Egyesült Államok szokott lenni, ahol egyébként az amerikai állampolgárok számára a „copyright register” igénybe vétele előfeltétele annak, hogy a szerző a művével kapcsolatban bírósági eljárást indítson. Szerencsére ez a szabály külföldi állampolgárokra nem vonatkozik, de a fentebb említett megfontolások alapján (bizonyítás megkönnyítése) mégis ajánlatos lehet a regisztráció. (Emellett Amerikában azt is jelezni kell magán a műpéldányon, hogy adott mű szerzői jogi védelem alatt áll, erre szolgál a „copyright notice” intézménye, a mindenki által ismert karikával övezett C-betű, valamint a szerző és az első publikálás dátumának feltüntetése.)
Az Egyesült Államok Szerzői Jogvédelmi Hivatala (Copyright Office) 1870-ben kezdte el regisztrálni a szerzői műveket. Magyarországon ezt a feladatot ma az SZTNH, 2006 előtt a közös jogkezelő szervezetek (ARTISJUS, FilmJus) látták el, sőt, utóbbiak még ma is elláthatják a tagjaik számára. Mivel azonban a közös jogkezelő szervezetek nem állami intézmények, ezért közokiratot a műnyilvántartásról nem állíthatnak ki, csak teljes bizonyító erejű magánokirattal szolgálhatnak, amely természetesen nem annyira praktikus bírósági eljárások esetén.
Ami a rendszer kihasználtságát illeti, egy jogtudományi publikációban közölt statisztika szerint (ld. Dr. Takó Sándor: A filmkészítés folyamatát övező polgári jogi kérdések, különös tekintettel a szerzői jogra. Iparjogvédelmi Szemle, 119. évfolyam 1. szám, 2014. február, p. 18-19) évente néhány száz mű kerül nyilvántartásba. Összehasonlításként, az USA copyright registry-be évente több mint 500.000 művet jegyeznek be (sőt, az elmúlt évekre vonatkozóan ez a szám is igen szerény becslés, ld. pl. Copyright Office 2013 Annual Report, https://www.copyright.gov/…3/ar2013.pdf, p. 4), amely egy főre vetítve is jóval magasabb arány (a magyarnak nagyjából hatvanszorosa), azzal együtt is, hogy természetesen tisztában kell lennünk a két gazdaság méretének különbségével. Tekintve, hogy az évente létrehozott szerzői művek száma nem ismert, de valószínűsíthetően ennél jóval magasabb, igen valószínű, hogy az alacsony magyar szám a társadalom szellemi tulajdonvédelmi tudatosságának alacsony fokára is utal.
A nyilvántartásba vett művek száma annál inkább is alacsonynak tűnik, hogy azok köre, akik azt igénybe vehetik, jóval tágabb a szerzői jog jogosultjainál. Ez nem csak azért van így, mert a fentebb említett ötletet vagy elvet létrehozók mellett a szerzői joggal szomszédos jogok (pl. énekesek, színészek, hangfelvétel-előállítók) és adatbázis-előállítók is igénybe vehetik, hanem azért is, mert a Hivatal nem csak természetes személyeket (tehát konkrét írókat, zeneszerzőket, programozókat), hanem jogi személyeket (pl. cégeket) is bejegyez a nyilvántartásba. (Egy hivatali adatbázisban lefolytatott gyors keresés eredményeként több mint négyszáz kft-t találtunk a jogosultak között.)
Mindez első ránézésére furcsaságnak, másodikra pedig törvényellenes gyakorlatnak tűnik, hiszen a szerzői jogi törvény kimondja, hogy a szerzői jog azt illeti, aki a művet megalkotta (Szjt. 4. § (1)). A szövegből logikusan az következik, hogy a szerző csak és kizárólag ember lehet, hiszen még a számítógépes program által „komponált” zenemű esetében is volt szerzője a programnak, egy jogi személy pedig voltaképpen fikció, a tagoktól elkülönülő, fizikai valóságban nem létező entitás. Az már más kérdés, hogy a szerző vagyoni jogai pl. szoftverek esetében átruházhatók, és szoftverfejlesztők munkakörben megalkotott műveivel kapcsolatban a munkaszerződéseikben tipikusan szerepel az a rendelkezés, hogy szerzői jogukból eredő vagyoni jogosultságaikról a munkáltató javára lemondanak. Önmagában azonban ez nem teszi a programozót munkáltató céget szerzővé.
A szakirodalomban is ez az álláspont az általánosan elfogadott: „természetes személy szerzőtől eltérő más személyek… az Szjt. által meghatározott kivételes esetekben (vagyoni jogok jogutódlása vagy jogátszállása) is csak a szerzői vagyoni jogok jogosultjának tekinthetők, de sohasem szerzőnek… csak meghatározott, kivételes esetekben és csak származékos módon válhat a szerzői vagyoni jogok jogosultjává. Amennyiben… [szerzőként] egy gazdasági társaság kerül feltüntetésre, úgy elsősorban azt kell vizsgálni, hogy mely természetes személy(ek) tekinthető(k) a mű szerzőjének, és az adott gazdasági társaság a műre vonatkozó vagyoni (engedélyezési) jogokat megszerezte, megszerezhette-e.” (ProArt Kézikönyv a szerzői jog érvényesítéséhez, p.19, ld. még Szerzői Jogi Szakértő Testület 12/2007 állásfoglalás)
Az ellentmondást az oldja fel valamelyest, ha figyelembe vesszük az Szjt. 106. § (1) bekezdését, amely kimondja, hogy „szerző alatt érteni kell a szerző jogutódját, illetve a szerzői jog más jogosultját is”. Érvelhetünk úgy, hogy a „szerzői jog más jogosultja” lehet jogi személy is, hiszen mint fentebb megjegyeztük, a szerző vagyoni jogait a szoftveralkotások esetében átruházhatja (Szjt. 58. § (3)). Ez azonban egyéb műtípusokra nem vonatkozik, és szoftverek esetében is inkább a „szerzői vagyoni jog jogosultja” kifejezés lenne pontosabb.
Emellett együttesen létrehozott művekkel kapcsolatban rendelkezik még úgy a törvény, hogy „az együttesen létrehozott műre a szerzők jogutódjaként azt a természetes vagy jogi személyt illeti meg a szerzői jog, akinek vagy amelynek kezdeményezésére és irányításával a művet létrehozták” (Szjt. 6. § (1)). Tehát bár a „szerző” csak és kizárólag természetes személy lehet, a „szerzői jog jogosultja” ebben az esetben lehet jogi személy is.
A műnyilvántartást részletesen szabályozó 18/2006. (IV. 12.) IM rendelet 1.§-a szerint a szerzői jogi védelemben részesülő hatálya mű önkéntes műnyilvántartásba vételét a szerző, illetve a szerzői joghoz kapcsolódó jogok jogosultja kérheti a Magyar Szabadalmi Hivataltól (a „kapcsolódó jogok” itt összefoglaló név az előadóművészek, hangfelvétel-előállítók, adatbázis-előállítók és hasonlók jogaira). Ha a Szjt. 106. § (1) értelmében vett „szerzői jog más jogosultja” (pl. jogi személy) is szerzőnek minősül, akkor a problémát feloldottuk; viszont még mindig ott van a kérdés, hogy a szerzői jog személyhez fűződő jogi részét egyáltalán nem lehet átruházni, a vagyoni jogokat is csak szoftverek esetén (Szjt. 9. §, Szjt. 58. § (3)), a szerző jogutódjára, illetve örökösre pedig csak a vagyoni jogok szállnak át, ezért még mindig kevéssé tűnik igazolhatónak az, hogy jogi személy kerüljön a műnyilvántartásba, mint szerzői jogok jogosultja, azt az esetet kivéve, amikor a jogi személy a szerző jogutódja. Sok ténylegesen megtett bejegyzés esetében azonban láthatólag nem ez a helyzet. Az Szjt. 94/B. §-ból is az következik, hogy „azt kell szerzőnek tekinteni”, akit a műnyilvántartás ilyenként feltüntet – tehát a törvény nem a „szerzői jogok jogosultjáról” beszél, hanem konkrétan a szerző személyéről. A műnyilvántartás így a leginkább csak az Szjt. 106. § (1) segítségével igazolható hivatali gyakorlat miatt nem feltétlenül bizonyítja azt, hogy ki volt a szerző.
Felmerül tehát a bejegyzés címében is feltett kérdés, hogy mire szolgál az egész műnyilvántartás, mi a funkciója egészen pontosan? Mint láttuk, nem feltétlenül csak az, hogy a szerző személyét bizonyítsa. A hivatali gyakorlat, bár logikailag kissé problematikus, de valójában tágítja a nyilvántartás igénybevételének lehetőségét. Amennyiben természetes személy kerül feltüntetésre, akkor a nyilvántartás valóban bizonyítja, hogy ki a szerző. Amennyiben viszont jogi személy kerül be, azt állíthatjuk, hogy a nyilvántartás bizonyítja a szerzői jog jogosultjának személyét, illetve igazolja, hogy adott időpontban a mű már létezett, és az ahhoz fűződő jogok az adott személyt illettek. Ez különösen akkor hasznos, ha jogvitába keveredünk, vagy valaki plagizálja a művünket. A nyilvántartás nem keletkeztet jogokat, azonban azok gyakorlásában lényeges segítséget nyújthat. Ezért gyakorlati szempontból szemlélve az intézményt, hogyha szoftverünk vagy piacképesnek tűnő más alkotásunk hasznosításán gondolkozunk, érdemes lehet élni vele.
Dr. Szaniszlai Péter és Dr. Kovács Márk
Pintz és Társai
Szabadalmi, Védjegy és Jogi Iroda
szabadalmi.hu
