Különféle riasztó és védõberendezések.
Mint annyi világhírû találmány, úgy e tárgykörben is az egyik legötletesebb és legolcsóbb egy magyar feltaláló, nevezetesen Karinthy Frigyes nevéhez fûzõdik. Ez nem más, mint lavór víz, összekötve egy vekkerrel. Amint a tolvaj betörés közben lábat akar mosni, az óra csörögni kezd. (Még elmésebb az, ahol ha megnyomunk egy gombot, kijön egy másik gomb, amit szintén meg lehet nyomni…)
A különféle szerkezetek részletes ismertetésével ehelyütt nem fárasztom a kedves olvasókat, a felsorolásuk egyébként is kötetekre rúgna. Egyik-másik csupán éktelen lármázásba fog, az illetéktelen behatoló észlelésekor, de létezik olyan is, amelyik alattomos módon a központi ügyeletre van bekötve. A szerencsétlen jóhiszemû betörõ pedig már csak akkor észleli a bajt, amikor a közelben megjelenik a szirénázó, villogó URH-s járõr…
%i%zsaru.jpg%ii%
(Persze könnyen megeshet, alaptalan a riadalma! A megkülönböztetett jelzéssel száguldó jármû nem az illetéktelenül behatolóért jött, hanem a fõkapitány úr feleségét viszi a szoláriumba vagy a fodrászhoz, daueroltatni.)
A riasztó berendezéseknek ritkán említett elõnyös tulajdonosága (legalább is bûnözõi szemszögbõl), hogy az érzékelõik indokolatlanul is mûködésbe léphetnek, és az általuk keltett kellemetlen éles hangjelek egész városnegyedeket képesek az éjszaka kellõs közepén az õrületbe kergetni, miközben némely kötélidegzetû tolvajok rezzenéstelen arccal folytatják a szekrények kirámolását.
Ötletesnek bizonyult az az egyén, aki rájött, a riasztó sziréna biztonságos távolságból miként szólaltatható meg, s ezt követõen tizenegy alkalommal indíttatta be. Bizonyára az a népmese élt az emlékezetében, amelyikben a bárányokat õrzõ kisgyerek azzal ijesztgette a falujabelieket, hogy: “jön a farkas!” Aztán, amikor valóban megjelent, nem hittek neki. Valami hasonlóra számított az emberünk is, és jól kalkulált, mert végül a leendõ sértett, a szomszédok erélyes követelésére kikapcsolta a berendezést. Ezután a tolvajnak már viszonylag könnyû dolga volt.
Megesett persze olyan malõr is, hogy a szórakozott bankfõnök, a munkahelyére betérve elfelejtette hatástalanítani a biztonsági szerkentyût. A riasztott õrzõ-védõk pillanatokon belül a helyszínen teremtek, az igazgató urat földre teperték és megbilincselték. Mire szerencsétlennek sikerült úgy-ahogy kimagyarázkodnia, már nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szenvedett. Aztán még hálálkodhatott is, hogy nem puffantották le azonnal. Úgyhogy bármelyik oldalról is nézzük, a tanulság mindenképpen az: vigyázni kell ezekkel a masinériákkal!
A legújabb kori technika gyümölcse a videokamera, amely minden mozdulatunkat rögzíti. Bizony nem kellemes érzés a televízió esti híradójában ilyesféle speciális videó-klipben a saját csetlés-botlásunkat viszontlátni, amint éppen nehézkesen szuszogva átugrunk a pulton és a gyermekünk játék-géppisztolyával halántékon ütjük a rémült boltos-kisasszonyt, hogy azután reszketõ kezekkel a zsákunkba gyömöszöljük a soványka szajrét.
Sajnos ezt a videó-rendszert mind több helyen alkalmazzák, bár meglehetõsen drága, s így egyelõre – takarékossági okokból – a sok-milliós értékek védelme helyett inkább a gyorshajtók és a tilosban parkolók kiszûrésére használják.
Ma már egyébként, a komputer-technika fejlõdésének jóvoltából olyan, számítógép által vezérelt berendezések is léteznek, és egyre inkább elterjedõben vannak, amelyek bizonyos jelszó bepötyögtetésével, vagy meghatározott személyek tenyérnyomával, tekintetével (a szemgolyó retinájának egyedi mintázatával) vagy hanggal hozhatók mûködésbe, illetve hatástalaníthatók.
Mindenesetre az eddigiekbõl is leszûrhetõ szomorú tapasztalati tény, hogy a bûnözõ egész pályafutása alatt a különféle csapdák és veszélyek Scyllái és Charybdisei között hajózik, s legyen akármilyen talpraesett és rátermett vagány, bizony mégis örökké csak hajszál választja el a lebukástól. Éppen ezért nagyon fontos, hogy a szerencse melléje szegõdjön. (Ami nem ártott volna annak a már korábban említett úrnak sem, aki a gazdájának akarta eladni a lopott holmit.) Vagyis ahogy a latin közmondás tartja, bár valószínûleg nem egészen ilyen élethelyzetekre kigondolva: sors bona nihil aliud – jószerencse, semmi más. És ehhez kapcsolódik még egy, nem igazán eredeti, ám mindenképpen megszívlelendõ okosság: csak aki tud, annak van szerencséje.
De a tudásról jut eszembe! Miközben – in medias res – belevágtam a közepébe, a legfontosabbat nem is említettem. Mielõtt a rögös bûnözõ pályát választanánk, mindenekelõtt nézzünk jó alaposan és önkritikusan a tükörbe. Vajon mit szólna hozzánk, ha még élne, az egykori híres jogtudós, Cesare Lombroso, aki úgy körülbelül száz éve váltig állította, hogy a bûnözési hajlam mindenkinek az ábrázatára van írva. Mai divatszavakat használva, nem mindegy tehát, milyen a dizájnunk, pontosabban a piárunk.
A piár.
Elég bárgyú-e a képünk ahhoz, hogy leendõ bíráink maradéktalanul higgyenek ártatlanságunkban?! Próbáljuk meg magunkat elképzelni egy körözési hirdetményben, avagy valamelyik bulvár-újság címlapján. Mennyire átlagos a fizimiskánk, vannak-e feltûnõ és nehezen megváltoztatható ismertetõ jegyeink. Kancsalság, elálló, kajla fülek, karika-láb, szeplõk, bibircsókok, testi fogyatékosságok, stb. Könnyû lenne-e rólunk mozaik-képet készíteni? Ha netán oly hatalmas Cyrano-orral áldott volna meg bennünket a sors, hogy még az álca sísapkánkat is átszakítja, pláne legyünk mértéktartóak, s legfeljebb szervezést, tippadást, felbujtást, bûnsegédi feladatokat vállaljunk. Különösen ajánlatos a szerény háttérbe húzódás akkor, ha még egy rövidlátó, nagyothalló nénike is képes bennünk kapásból felismerni azt az elvetemült gazfickót, aki a konyhakredencbõl elcsaklizta a síremlékére összegyûjtögetett garasait…
Nagy butaságot mûvel az az egyén is, aki, hogy a küllemét esztétikusabbá varázsolja, s egyúttal fontosabb családi eseményeit megörökítse, a testfelületét tetoválásokkal borítja be. Egy szív az alkaron, “örökké szeretlek Manci” felirattal, és máris megvan a baj. Ez a Manci örökös lebukási veszélyt fog jelenteni, mint a rendõrségi priuszok és személykörözések állandó kelléke. Ha már a Manci nevezetû hölgy iránti hosszantartó mély érzelmeinket muszáj mindenképpen a bõrünkön is tartósan megörökíteni, tegyük ezt eldugottabb helyen, például a lapockánk környékén. (Oké, tudom, vannak érthetõ és elfogadható kivételek, példának okáért az “üss!” feliratnak feltétlenül az öklünkön a helye, azt nem tetethetjük mondjuk a köldökünkre!)
Folytatása következik
