“A büntetőeljárásoknak időszerűségük és szakszerűségük vonatkozásában is javulniuk kell!” – hangsúlyozza Csiha Gábor alezredes, fellebbviteli főügyészségi katonai ügyész – megbízott fellebbviteli főügyész–helyettes, a Fővárosi Fellebbviteli Főügyészség sajtó szóvivője, akit az új Be. tervezetéről, a katonai igazságszolgáltatás helyzetéről, a katonai büntetőeljárásra vonatkozó szabályozási igényekről és a Bene–Gergényi–ügy állásáról („az MTV Székház-ostrom” ügyéről) kérdeztük.
Az Ön álláspontja szerint az új Be. – a társadalmi egyeztetésre bocsátott jogszabálytervezet ismeretében – alkalmas lesz–e a kodifikáció során kitűzött alapvető célra: a büntetőeljárások gyorsabbá és hatékonyabbá tételére, az időszerűség fokozására?
Álláspontom szerint az új büntetőeljárási törvény közigazgatási vitára bocsátott tervezetében két ponton is jól megragadható az a törekvés, amely arra irányul, hogy a büntetőeljárásoknak egyrészt időszerűségük, másrészt szakszerűségük vonatkozásában is javulniuk kell. Mindkettőre hoznék példát. A büntetőeljárások szakszerűségének fokozása érdekében a nyomozás a jövőben két részre tagozódik majd: az első szakasz lesz a felderítés, amely nem annyira szigorú, prompt szabályok szerint zajlik majd, a másik pedig vizsgálati szakasz lesz, amely akkor indul, ha az ügyben a tettes ismertté válik. Mindez arra irányul, hogy minél több adat álljon az ügyész rendelkezésére, amely alapján eldöntheti, hogy vádat emel-e, vagy sem, hiszen a jelenleg hatályos büntetőeljárási kódex is arra koncepcióra épül, hogy az ügyész a vád ura és a nyomozás irányítója.
Az ügyész jogosítványai tovább fognak erősödni, például szélesedni fog az ügyészi elterelés lehetőségeinek köre is, mert a jogalkotó alternatív megoldásokat kíván megteremteni annak érdekében, hogy a jövőben ne kerüljön sor olyan sok vádemelésre, mint jelenleg.
A büntetőeljárások gyorsítására irányuló célkitűzés talán leginkább a saját szakterületemről hozott példával világítható meg. A másodfokú eljárásban az eddigi kasszációs jog, mint általános elv helyett a reformatórius, avagy reparációs jog lesz az uralkodó, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a másodfokú bíróságoknak kiterjedtebb bizonyítási lehetőségük lesz a korábbiakhoz képest; a törvényhozó szándéka ezzel az, hogy a jövőben minél kevesebb ügyet kelljen hatályon kívül helyezéssel első fokú eljárásra visszautalni, amely jelenleg nyilvánvalóan az időszerűség ellen ható körülmény.
A tervezet több egyéb, „apróbb” változást is tartalmaz, amelyek a hatékonyság irányába mutatnak: ide sorolható, hogy a titkos információgyűjtés szabályai, amelyek jelenleg a Be. rendszerén kívül, külön törvényekben „szétszórva” találhatóak meg, a jövőben az új büntetőeljárási kódexen belül helyezkednének el.
Az említett példák alapján várható, hogy a közreadott szabályozási koncepció talaján álló új törvény beváltja majd a hozzá fűzött reményeket, de látni kell azt is, hogy a tervezet számos pontjáról még szakmai vita folyik.
Az új Be. tervezete a katonai büntetőeljárásra vonatkozó szabályozást ugyanúgy a büntetőeljárás egyik különeljárásaként határozza meg, mint a jelenleg hatályban lévő eljárási kódex. Összességében mi indokolja a katonákra – a katona büntetőjogi fogalmába tartozó jogalanyokra – vonatkozó külön szabályozás fenntartását?
Évszázados hagyománya van annak, hogy az állam fegyveres hatalmát és erőszak-monopóliumát megjelenítő katonai közösségek és fegyveres testületek speciális életviszonyok között élnek és teljesítik a szolgálatukat. Ezek a speciális körülmények azok, amelyek speciális büntetőeljárási intézményeket generáltak és szükségessé tették ezek fenntartását a múltban és ezt igénylik a jelenben is. És ezért van szükség a katonai igazságszolgáltatásban speciális szakapparátusra is; nem véletlen, hogy a bírói és az ügyészi apparátus ezen a területen hivatásos katonákból áll, mert ezek az emberek erre a területre szóló, célirányos kiképzést kaptak, magyarán ismerik azt a rendkívül széles háttéranyagot, amely a katonai büntetőeljárás hatálya alá tartozó szervezetek szolgálatteljesítéséhez kapcsolódik, különös tekintettel arra is, hogy nagyon részletesen szabályozott szakterületekről van szó. Minden egyes szolgálati formának külön-külön szabályzatai vannak – akár helyi szinten is: gondoljunk csak a honvédség egyik laktanyájára, vagy a büntetés-végrehajtás valamely intézetére –, amelyek megismerése hosszabb felkészülést és nagyobb gyakorlatot tesz szükségessé. Mindez a katonai életviszonyok ismeretét is igényli, mert ez utóbbiakkal összefüggő büntetőeljárásokat csak erre speciálisan kiképzett szakemberek útján lehet kellő hatékonysággal lefolytatni.
Fotó: Mohai Balázs / Jogi Fórum
Az Ön által említett hatékonyság a katonai büntetőeljárásokban miben ragadható meg leginkább a polgári büntetőperekhez képest: az egyes eljárások szakszerűségében, vagy inkább azok időszerűségében?
Szerintem mindkettőben: a katonai büntetőeljárás átlagosnál nagyobb hatékonysága a szakszerűség és az időszerűség vonatkozásában is tetten érhető. A korábbiakban a katonai büntetőeljárásra tartozó ügyek 80 %-a első fokon az elkövetéstől számított 4-6 hónap alatt lezajlott és további 4-6 hónap volt a másodfokú eljárás időszükséglete; magyarán az elkövetéstől számított egy éven belül jogerős döntés született. Nem szabad elhallgatni itt azonban azt a körülményt sem, hogy 2006 óta – amikortól a katonai bírák nem csak katonai ügyekkel kell, hogy foglalkozzanak, hanem polgári büntetőügyek intézésére is igénybe vehetőek – ez a rendkívül gyors külön eljárási rend időben „megnehezült”. A jövőben nyilván arra kell törekedni, hogy mind az első, mind a másodfokú, mind a Kúria előtt folyó katonai büntetőeljárások időszerűsége javuljon. A szakszerűséget pedig az erősíti, hogy a nyomozás elrendelésétől az elsőfokú ítélet megszületéséig általában ugyanaz a katonai ügyész viszi végig az ügyet, nyomozza, vádat emel, majd képviseli a vádat és felel a saját munkájáért: ha jól végezte a nyomozást és jól látta el a vád képviseletét, akkor az a váderedményességben is meg fog mutatkozni.
Mindez összehasonlíthatatlanul unikális a büntetőeljárás többi típusához képest. Ezekben az ügyekben katonai ügyészek és szakbírák járnak el, akik célirányosan erre kiképzett emberek. Nem köztudomású, de aki katonai ügyészi, vagy bírói pályára lép, azt ténylegesen is kiképzik katonának, tehát nem egy íróasztal mellé rendelt katonáról van szó, hanem olyanról, aki laktanyai körülmények között is élt, tehát belülről is ismeri azokat az életviszonyokat, azokat a hierarchikus, az adott katonai szervezetre jellemző körülményeket, amelyek vonatkozásában a nyomozást le kell folytatnia, vagy ítéletet kell hoznia.
Az előbbiekben elmondottakon kívül vannak-e a még olyan jellegadó sajátosságai a katonai büntetőeljárásnak – például a bizonyítási eljárásban -, amelyek a polgári ügyszak büntetőeljárásától elkülönítik?
Két dologgal tudnám az előbbieket kiegészíteni: az első a bíráskodás rendszere. Jelen idő szerint ülnökbíráskodás van a katonai büntetőeljárás első fokán. Ez a jövőben is így marad, ami azt jelenti, hogy két különeljárásban marad meg az ülnökbíráskodás: a fiatalkorúak ügyeiben és a katonai büntetőeljárásban, egyébkén az új törvény generálisan kiveszi majd az erre vonatkozó rendelkezéseket. Ez nyilván az eljárások gyorsítását szolgálja a polgári büntető ügyszakban, azonban a katonai ügyszakban az itt jellemző sajátos szolgálati- és életviszonyok miatt a nagyobb tárgyi súlyú ügyekben megmarad a társasbíráskodás, méghozzá katonai ülnökök részvételével, akik az érintett fegyveres testületekből kerülnek rendfokozati állománycsoportonként megválasztásra. Ezeknek a hivatásos állományú személyeknek a szakmai tapasztalata az, amely segíti a hadbírót az ítélkezésben, akár olyan módon is, hogy adott esetben „megtakaríthatóvá” válik a szakértői bizonyítás, hiszen az ülnököknek olyan szakismereteik vannak, amelyek alapján gyakran magában a bírói tanácsban érdemlegesen tudnak szakmai kérdésekben állást foglalni.
A másik a bizonyítási rendszer; ennek olyan karakteres specialitásai, mint amelyek az 1973. évi I. törvény – a korábbi Be. – hatálya alatt voltak, ma már nincsenek meg. Kifejezetten katonai szakértők és katonai védők már nem járnak el, de számos olyan szakterület van, ahol nélkülözhetetlen a speciális szaktudás bevonása a katonai büntetőeljárásba: ilyen esetkör a fegyverszakértők igénybevétele a fegyveres szolgálathoz kapcsolódó fegyverbalesetek, a foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetések kivizsgálásánál, de említhetném az igazságügyi orvos szakértők közreműködését is, hiszen a lőtt sérülésekkel, vagy a robbanóanyagokkal kapcsolatos sérülésekkel összefüggésben nyilvánvalóan speciális orvos szakértői ismeretekre van szükség. De a katonai ellátási-logisztikai anyagok eltulajdonításához kapcsolódóan is olyan szakismeret válhat szükségessé, amely egy civil ár-, vagy tárgyszakértő esetében nem mutatható fel.
A védők vonatkozásában pedig olyan tendencia figyelhető meg, hogy egyrészt olyan ügyvédek járnak el a katonai büntetőeljárásokban, akik a hadbírói testületekből – a bírói, vagy ügyészi pályáról – származtak el, másrészt érezhető egyfajta specializálódás is, mert számos olyan ügyvédkollégát ismerünk, aki például a rendőri testületből lépett ki és a piacon kiválóan megél a szakismereteiből. Jellemző, hogy az eljárásainkban az ügyvédek is sokkal promptabb módon működnek közre, hiszen nálunk olyan fokú meg nem jelenési tendencia, mint a civil ügyszakban jellemző, nem fordul elő. A katonai a büntetőeljárásban mind a vádlottak, mind a tanúk túlnyomórészt a testületekből kerülnek ki és őket a parancsnokaik el szokták küldeni az idézésre – nem úgy, mint a civil ügyekben, ahol a tárgyalást gyakran azért kell napolni, mert a szabályszerű idézés ellenére nem jelenik meg olyan személy, akinek a részvétele a törvény szerint kötelező.
Mennyire tartja megfelelőnek az új Be. tervezetének katonai büntetőeljárásra vonatkozó fejezetét? Mennyiben hoz változást az új Be. a katonai büntetőeljárás vonatkozásában; mennyiben lenne szükséges változtatni a katonai büntetőjog rendszerén?
Az új büntetőeljárási kódex tervezete a katonai büntetőeljárás vonatkozásában forradalmi újítást nem tartalmaz. A törvénytervezet véleményezése során két fő irányban fogalmaztuk meg az álláspontunkat. Az egyiket azzal kapcsolatban, hogy a törvényhozó az ülnöki rendszer vonatkozásában tervez hozzányúlni a katonai büntetőeljárás szabályaihoz. Ennek legjellemzőbb példája az, amikor a terhelt tábornoki rendfokozatú; a jelenlegi szabály szerint ekkor legalább tábornoki rendfokozatú ülnököknek kell vele szemben eljárnia, ha nem egyesbíróra tartozik az ügy. Azt kell mondjam, hogy meglehetősen kevés tábornok-ülnök áll rendelkezésre; előfordult az is, hogy az egyik katonai tanács évekig azért nem tudott ilyen ügyeket tárgyalni, mert az egyik ülnökük nyugállományba vonult, a másikat pedig az ország egy távoli pontjára helyezték át, ezért nem tudták törvényesen megalakítani a tanácsot. A közreadott koncepció szerint az új törvény úgy próbálna ezen változtatni, hogy a jövőben egy főtiszti rendfokozatú katona – például egy ezredes – is ülnök lehetne egy tábornok ellen folyó per tanácsában.
Mindemellett hangsúlyozni szeretném, hogy jelenleg vita van még abban a kérdésben is, hogy a jövőben fent kell-e tartani az ülnökrendszert a katonai büntetőeljárásban is. Álláspontom szerint igen, de a tervezetben jelenleg szereplő szabályokhoz képest a tábornokok ellen folytatott perek esetében más alternatívákat is meg kell vizsgálni, mert nem mondható megfelelőnek az ott szereplő javaslat. Ennél jóval helyesebb lenne azt a megoldást követni, hogy rátartással a jelenleginél több, kellő számú tábornok-ülnököt kellene választani az országban meglévő, nagyjából százfős tábornoki karból – ebben a honvéd, a rendőr, a büntetés-végrehajtási és a katasztrófavédelmi tábornokok is benne vannak. Másrészről nem látom szakmai akadályát annak, hogy a nyugállományú tábornokok köréből is sor kerüljön ülnökválasztásra. A harmadik megoldás, hogy ezekben az ügyekben az elsőfokú eljárásban is három hivatásos hadbíró alakítson tanácsot, hiszen a hivatásos bírók bármilyen tiszti rendfokozatot viselhetnek – nem kell a vádlottnál magasabb rendfokozatúnak lenniük, míg az ülnöknek igen.
Fotó: Mohai Balázs / Jogi Fórum
Mi volt az Önök által megfogalmazott javaslatok másik, fő iránya?
A törvénytervezet véleményezése során hangot adtunk annak a véleményünknek is – immár tíz éves tapasztaltunk alapján -, hogy mit jelent az, ha az országban jelenleg szolgáló tizenegy fő elsőfokú katonai bíró és a három másodfokú katonai bíró civil ügyekkel is kénytelen foglalkozni, amikor igazgatási vezetőjük ilyen ügyeket is a katonai tanácsra szignál. Az elmúlt tíz év bebizonyította, hogy ez a rendelkezés az időszerűtlenség irányában hat, hiszen szükségképpen a katonai ügyektől vonja el az energiát, holott a katonai ügyek időszerű intézése azért is fontos, mert amíg a fegyveres testületi tag vádlott büntetőeljárás hatálya alatt áll, addig az állományilletékes parancsnoka nem tud vele szolgálatilag teljes körűen rendelkezni. Ha olyan típusú a bűncselekménye, akkor a szolgálatból fel is kell függeszteni és a szolgálati helyétől távol kell tartani; ha nem olyan típusú, akkor is az a gyakorlat, hogy fegyveres szolgálatot nem láthat el, amíg büntetőeljárás hatálya alatt áll. Szolgálatszervezési kérdéssé válik tehát, hogy a vádlottakat itt nem lehet „harcba vetni”, nem lehet az eredeti „rendeltetésüknek” megfelelően szolgálatra igénybe venni. Azt gondoljuk, hogy a minél gyorsabb katonai büntetőeljárás nemcsak az állam büntetőigénynek a mielőbbi érvényesítése miatt fontos, hanem elemi érdeke is az állományilletékes parancsnoknak, hogy mielőbb kiderüljön: a továbbiakban foglalkoztathatja-e az eljárás alá vont beosztottját, vagy el kell távolítania a testülettől.
És amennyiben a fegyveres testületek – a Magyar Honvédség mellett például a rendőrség, vagy a nemzetbiztonsági szolgálatok – hatékony működése közérdek, akkor ezen testületek tagjai ellen folyó büntetőeljárások időszerűségéhez is nyomós közérdek fűződik!
Ennek azért is nagy a jelentősége, mert ha megnézzük a katonai büntetőeljárásokban érintett testületeket, akkor azt kell mondanunk, hogy a rendőrség és a büntetés-végrehajtás állománya a Magyar Honvédség tagjaihoz képest jóval több katonai büntetőeljárást generál, mert a hivatali bűncselekmények vonatozásában jóval kitettebbek. Nyilvánvaló, hogy nem mindegy az állam számára, hogy a rendőrség, vagy a büntetés-végrehajtás tagja ad-e fegyveres szolgálatot, vagy éppen fel van-e függesztve.
Évente átlagosan mennyi katonai ügy indul első fokon és mennyi jut el Önökhöz, másodfokra?
A 2015. évi statisztikákról tudok beszámolni – hiszen 2016. még folyamatban van – vetítve a 2014. évi bázisévre. 2014. január elsejétől növekedett a büntetőeljárási hatáskör a katonai ügyrendben, ami 2015-re jegecesedett ki. Ehhez képest mondható, hogy mintegy 5200 feljelentés-bejelentés érkezett a katonai ügyszakban az elsőfokú katonai ügyészekhez, ebből 1947 ügyben került sor nyomozásra és a nyomozást követően 465 ügyben emelt vádat a katonai ügyész. Ebből a 465 eljárásból 146 ügyben került sor fellebbezésre és ezzel másodfokú eljárásra. Mindezzel együtt másodfokon ténylegesen 233 ügyet kellett a tavalyi évben elbírálni; ez a megelőző évben csak 181 volt, ami 28 százalékos emelkedést jelentett egy év alatt.
Összességében elmondható, hogy minden harmadik katonai ügyben az első fokú ítéletet vagy a vád, vagy a védelem megfellebbezi, amivel az másodfokra kerül és azzal foglalkoznunk kell.
Tudtommal – Önnel együtt – összesen három fellebbviteli főügyészségi katonai ügyész jár el jelenleg a másodfokon zajló katonai büntetőeljárásokban. Ez a létszám nem veszélyeztetheti a katonai igazságszolgáltatás folyamatos működését?
Jelen idő szerint valóban hárman vagyunk ilyen beosztásban. A másodfokú katonai büntetőeljárásra országos hatáskörrel egy fellebbviteli főügyészség van kijelölve; az ügyészségi hatáskör konkrétan a bírósági hatáskörhöz igazodik és a mi esetünkben a Fővárosi Ítélőtábla katonai tanácsa a másodfokú bíráló fórum, ahol három hivatásos hadbíró teljesít szolgálatot, nálunk pedig három hivatásos katonai ügyész van. Ügyészi oldalról eddig még nem merült fel olyan probléma, hogy ne tudtuk volna az éves ügyterhet feldolgozni.
Azt kell mondjam, hogy az ügyek neuralgikus pontja a másodfokú katonai tanács, amellyel az a fő probléma, hogy a három fő hadbíró megléte épp a minimális működés feltételét jelenti. Magyarán a hadbíró kollégák oldalán nincs tényleges lehetőség egy betegség, egy szabadság, vagy egy valós elfogultság jelentette helyzet kezelésére. Amennyiben olyan személy lesz a vádlott, aki valamelyik bíróhoz olyan módon kapcsolódik, hogy a bíró elfogultságot jelent be, a másodfokú tanács nem alakítható meg; ilyenkor általában első fokról felrendelt hadbíróval egészítik ki a tanácsot.
Ténylegesen legalább két bírói tanács megalakítására lenne szükség, ami alaphelyzetben hat embert jelent, de már öt hadbíróval – két tanácselnökkel és három beosztott bíróval – elérhető lenne a hatékonyabb ügyfeldolgozás. Az ügyek nagyon meglassultak másodfokon a korábbiakhoz képest – elbírálási határidő a korábbi fél éves időtartamhoz képest már egy év -, ami azért is tolerálhatatlan, mert csak a katonai büntetőeljárásban áll fenn például az a speciális megszüntetési ok, hogy ha az adott vádlott szolgálati viszonya megszűnt és katonai vétség elkövetésével vádolták meg első fokon, akkor a leszerelését követő egy év elteltével nem büntethető. Márpedig csak ha maga a másodfokú eljárás egy éves időtartamú, akkor belátható, hogy katonai vétség miatt indult büntetőeljárás nem vezethet eredményre, mert a magatartás a törvényi határidő eltelte után már nem szankcionálható. A katonai vétségek azonban a fegyveres testületekben igen elszaporodottak és éppen az elszaporodottságuk ellen lehet úgy felvenni a harcot, hogy ezeket a cselekményeket minél gyorsabban elbírálják.
Fotó: Mohai Balázs / Jogi Fórum
A sajtóban az MTV székház ostromának büntetőügyeként ismertté vált ügyben Ön képviseli az ügyészséget másodfokon. Gergényi Péter nyugállományú rendőr vezérőrnagy, volt budapesti rendőrfőkapitány első fokon megrovást kapott; mi az ügyészség álláspontja most és mi szerepel a fellebbviteli indítványban?
Másodfokú ügyészi álláspontunk ebben az ügyben az, hogy a másodrendű vádlott esetében – akit egy öt évig terjedő szabadságvesztés büntetéssel fenyegetett elöljárói bűncselekmény miatt mondott ki az első fokú katonai tanács bűnösnek – a legenyhébb szankció egyáltalán nem jeleníti meg, nem képes elérni azt a büntetési célt, amit a törvény megfogalmaz; még a speciális körülmények ellenére sem. Hiszen a büntetés célja egyrészt az általános visszatartás kiváltása, magyarán – az adott ügyre vetítetten – más rendőri vezetők visszatartása ilyen és hasonló jellegű katonai bűncselekmények elkövetésétől, másrészt pedig a speciális prevenció, az egyéni visszatartás, amely azt célozza, hogy az adott elkövető a jövőben jogkövető magatartást tanúsítson. Utóbbi vonatkozásában természetesen el kell gondolkodni azon, hogy egy nyugállományú rendőrtábornok esetében a speciális visszatartáshoz elegendő-e a megrovás, vagy sem. Mi azt gondoljuk, hogy az ismert életpálya mellett is egy ilyen tárgyi súlyú cselekmény esetén – egy bűntetti alakzatú elöljárói bűncselekményről van szó: elöljárói gondoskodás elmulasztása és elöljárói intézkedés elmulasztása a vád tárgya – a megrovás nem jeleníti meg a tárgyi súlyt, a társadalomra veszélyesség fokát, ezért alkalmatlan tartjuk a büntetési célok elérésére.
Az előbbiek miatt azt kérjük a másodfokú katonai tanácstól, hogy valójában büntetést szabjon ki a vádlottal és vádlott-társával szemben, aki a negyedrendű vádlott az ügyben. Figyelemmel azonban arra is, hogy a vádlottak első bűncselekményesek – tehát a törvénnyel nem kerültek még összeütközésbe; hozzáteszem nem is kerülhettek volna, mert a hivatásos szolgálat feltétele a büntetlen előélet –, továbbá az időmúlásra, eddig teljesített rendőri szolgálatukra azt gondoljuk, hogy végrehajtásában próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztés büntetést indokolt kiszabni, a szabadságvesztés büntetés végrehajtási fokozatának pedig az elbírált bűncselekmény bűntetti alakzatához kell igazodnia, amely jelen esetben a börtön fokozatot jelenti.
Arra is figyelemmel kell lenni, hogy a büntetőeljárás katonai bűncselekmény miatt folyik és már leszerelt, nyugállományba vonult személyek az első fokon elítélt vádlottak – tehát katonai körülmények között katonai bűncselekményt valósítottak meg -, ezért a civil életbe történő visszailleszkedésük érdekében nem látjuk akadályát annak, hogy a bíróság előzetesen mentesítse őket a büntetett előélethez fűződő hátrányos következmények alól, hiszen nem megrögzött bűnözőkről van szó, hanem olyan rendőrtisztekről, akik az adott körülmények között nem álltak a helyzet magaslatán.
A többi vádlott vonatkozásában pedig álláspontunk szerint a büntetőeljárás megszüntetésére azért került sor, mert a katonai tanács a vád tárgyává tett katonai bűncselekményeket – meglátásunk szerint anyagi jogszabályt sértően, tévesen – vétségi alakzatú cselekményként minősítette, holott saját ítélete történeti tényállása alapján fel kellett volna ismernie, hogy itt bizony bűntetti alakzatú elöljárói bűncselekményekről van szó, amelynek ellenére a tanács az elévülési időt is a vétségi alakzathoz kalibrálta, három éves elévülést megállapítva. Eszerint a 2006 szeptemberi-októberi események után volt egy legalább három éves időszak, amely során semmilyen – az elévülést félbeszakító – büntetőeljárási cselekmény nem folyt, ezért az elévülés bekövetkezése miatt magát a büntetőeljárást sem lehetett volna már megindítani. A mi álláspontunk szerint pedig ezzel szemben öt éves szabadságvesztéssel fenyegetett bűntettek képezik a vád tárgyát, így a 2010-ben, az akkori katonai ügyészségen elrendelt nyomozás az elévülést félbeszakította, hiszen a cselekmények után négy évvel voltunk csak, nem öt évvel, tehát nem állt be az elévülés. Ezért egyrészt annak megállapítását kérjük a másodfokú tanácstól, hogy az ítéleti tényállásban rögzített magatartások katonai bűntettek, amelyekben egyúttal kérjük a bűnösség megállapítását. Másrészt az ügyben vannak olyan vádlottak, akik esetében tényleges hatályon kívül helyezésnek van helye, de nem anyagi jogi okból, hanem azért mert az ítélet rendelkezése olyan mértékben ellentétes a saját indokolásával, hogy abból nem állapítható meg a tanács tényleges álláspontja.
Fotó: Mohai Balázs / Jogi Fórum
Melyik katonai büntetőügy maradt az Ön számára a legemlékezetesebb a pályája során, akár az ügy jogi megítélése, összetettsége, akár a történeti tényállás sajátosságai – érdekessége – miatt?
Amíg elsőfokú ügyészként szolgáltam, két szakterületért voltam felelős: az első hét évben mint területtartó ügyészhez, hozzám tartozott a Honvédség légierő alakulatainak egy jelentős része, az utolsó három évben pedig – és ebből az is kiderül, hogy tíz évig voltam első fokon nyomozással foglalkozó katonai ügyész – rendőr–szakterületen dolgoztam. Mindkét szakterületről kiemelnék egy-egy ügyet.
A katonai ügy lényege az volt, hogy az egyik vidéki bázisrepülőtéren repülőmérnök műszaki tisztek helikopter alkatrészeket tulajdonítottak el az alakulattól, majd egy, eredetileg múzeumi kiállításra szánt gépet nem a múzeumban helyeztek el, hanem a sárkányát üresen eljuttatták Kiskunlacházára a volt szovjet repülőtér egyik hangárjába. Ott szabadidejükben a Honvédségtől származó alkatrészekből – lényegében házi körülmények között – egy helikoptert raktak össze, azt kapcsolataik felhasználásával a légügyi hatóságnál levizsgáztatták. Az Országos Mentőszolgálat ezt a részletekben összelopott helikoptert tőlük bérbe vette és a dél-alföldi mentőhelikopter–szolgálatot egy ideig ezzel látták el. Ez az ügy kétéves nyomozást generált, hiszen az adott repülőalakulat teljes raktárkészletét revíziózni kellett, hogy kiderüljön, miből mi hiányzik. Akkoriban folyamatosan zajlott a Honvédség átalakítása, teljes alakulatokat szüntettek meg és a készleteiket vasúti kocsikon hordták – szinte ömlesztve – az ország egyik sarkából a másikba. A fő kérdés itt az volt, hogy amit az elkövetők repülőmérnök-tiszti minőségükben elkövettek, az az adott alakulat harckészültségét érintette-e, hiszen már akkor sem álltunk jól alkatrész-ellátottsággal – magyarán amit maszekban kiloptak azt nem kellett volna-e egy éles feladathoz tervezett katonai repülőeszközbe beépíteni.
Mi volt a másik, a rendőr-szakterületről származó ügy története?
Az ügy lényege szerint egy adott kerületi rendőrkapitányság 24-72 órás készenlétű bűnügyi helyszínelő-technikusi, háromfős bizottsága betöréseket szervezett a szolgálati ideje alatt, a közrendvédelmi állomány közbejöttével egy rendőrtársuk tisztes, betörésben megőszült lakatos szakember unokatestvérének bevonásával. Mindig számítástechnikai üzleteket választottak ki a bűncselekmények célpontjául, amelyeket úgy hajtottak végre, hogy az éjszaka folyamán a lakatos szakmunkást a helyszínre vitték, aki annak a rendje és módja szerint feltörte a boltot, míg a beavatott rendőrjárőrök biztosították a környéket, hogy más, be nem avatott rendőrök meg ne zavarják a cselekménysort. Ezt követően a szemlebizottság kiszállt, mint aki bűnügyi szemle céljából érkezett a helyszínre és üres helyszínelő kofferekkel bevonultak a boltba, amelyekbe kipakolták a bolt raktárkészletét, amíg a résztvevő rendőrjárőr külképileg biztosította a helyszínt. Ezt követően – általában még ugyanabban a szolgálatban – rendelkezési helyüket elhagyva orgazdához is juttatták az eltulajdonított számítástechnikai eszközöket, majd utána riszteltek, tehát osztoztak a „bevételen”. Ezt több, mint egy éven át csinálták, háromnaponta voltak szolgálatban és minden szolgálatban végrehajtottak egy, vagy akár több ilyen betörést is – ki lehet számolni, hogy igen nagy haszonra tettek szert. A vesztüket az okozta, hogy az egyik számítástechnikai cég boltjába már harmadszor törtek be, amelyet követően a tulajdonos megkeresett a bolt közelében lakó idősebb személyeket azért, hogy némi díjazás fejében tartsák szemmel éjszaka a boltot. Egyfajta figyelő szolgálat jött tehát létre, amelynek nyugdíjas tagjai pontosan írták, hogy milyen időpontban milyen rendszámú rendőrautó jelenik meg és ezáltal kirajzolódott, hogy egy rendőri csapat az, amely a betöréseket végrehajtja. A helyszínen nyert adatokat a szolgálatvezénylési adatokkal összevetve pontosan látszottak az összefüggések, amiért a bíróság végül súlyos börtönbüntetéseket szabott ki, hiszen nem vitatható, hogy amikor a rendőrhatóság hivatásos állományú tagja követ el olyan bűncselekményeket, amelyek elleni küzdelemre felesküdött, annak nagy nyomatéka kell legyen a büntetés kiszabása során.
Dr. Csiha Gábor alezredes 1993–ban diplomázott az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán, 1994–ben végezte el a tartalékos tiszti tanfolyamot a Bolyai János Katonai Műszaki Főiskolán, majd 1995–ben a Rendőrtiszti Főiskola kriminalisztika tanfolyamát. 1996–ban tette le a jogi szakvizsgát.
1993 és 1994 között a Fővárosi Főügyészségen, majd 1994 és 1996 között a Budapesti Katonai Ügyészségen fogalmazó. 1996 és 2003 között a Budapesti Katonai Ügyészségen katonai ügyész. 2003 és 2011 között a Katonai Fellebbviteli Ügyészségen katonai fellebbviteli ügyész, 2012–től a Fővárosi Fellebbviteli Ügyészségen fellebbviteli katonai ügyész. 2014–től a Fővárosi Fellebbviteli Ügyészség sajtó szóvivője.
2016–tól mb. fellebbviteli főügyész–helyettes.
