Nem oktatnak retorikát a jogi egyetemeken, miközben a jogászoktól azt várja el a társadalom, hogy tudjanak érvelni – mondja Nyakas Szilárd, aki médiatapasztalatait a Magyar Rádió főmunkatársaként szerezte. A kommunikációs szakértő szerint a nem túl távoli jövőben egy-két tévécsatorna bírósági tárgyalásokat fog élőben közvetíteni.
Másfél évtizedig oktatott egyetemen közéleti kommunikációt, tartott a hallgatóknak kommunikációs elemzéseket. A tanítás során miből indult ki?
A diskurzus nem más, mint hatalom nélküli kommunikáció. Platón tipizálása szerint háromféle vita van: erisztikus, antilogikus és dialektikus. Az erisztika kifejezés a „viszály, vita, vetélkedés” jelentésű erisz szóból származik, és Platón szóhasználatában jelentése „győzelemre törés vitában”, az a művészet, amely ehhez megfelelő eszközöket ad a kezünkbe. Az erisztikus vitának nem szükségszerű része az igazságra törekvés. A vitázó célja a siker vagy annak látszata. Bármilyen fogás, indirekt vád, nyelvi kétértelműség alkalmas arra, hogy a vitázó az ellenfelet elhiteltelenítse, elhallgattassa. Az antilogika Platónnál az egyik logosznak a másikkal való szembeállítását jelenti, azt, hogy felfedezzük vagy felhívjuk a figyelmet rá, milyen ellentmondás van egy érvben, dologban vagy tényállásban. Az antilogikus vita célja az ellentmondások keresése, amivel vissza lehet élni, ha ellenfelünk állításait a bennük fellelni vélt ellentétek, illetve ellentmondások öncélú kimutatására használjuk csupán. A dialektika Platón értelmezésében „az eszményi módszer az igazság feltárására, bármi legyen is az”. Ez egy ideális állapot. Leginkább a tudományos vita áll ehhez a legközelebb.
És talán a mediáció mint konfliktuskezelési módszer is, amikor a két fél vitájában közös beleegyezéssel egy semleges harmadik fél, a mediátor jár közben.
A dialektikus vita lényege az eunoia, a jóakarat, amikor az igazság kiderítésében a két félben kölcsönös a jóakarat, a jóindulat. Gandhi szerint „ha igazad van, megengedheted magadnak, hogy megőrizd a nyugalmad. Ha nincs igazad, nem engedheted meg, hogy elveszítsd.”
Valami hasonlóra gondolhatott Churchill is, amikor egyszer szellemesen megjegyezte: „Nem neheztelek a bírálatért még akkor sem, ha a hangsúly kedvéért pillanatnyilag eltér a valóságtól.”
A közéleti kommunikációban az „egylényegűség”-nek is nevezett azonosulás elérésében mind jelentősebb szerepet játszanak a dramatikus önmegjelenítés eszközei: az érzelmi fokozás, az irónia és játékosság, az esztétikai és retorikai stratégiák. A népszerű médiatér telítettsége is erre az útra szorítja a közéleti tudások termelőit. A hagyományos politikai kötődések lazulása, az ideologikus közéleti érdeklődés megcsappanása a modern demokráciák közös jellemzőjévé vált. A fordulat négy éve történt. A 2008-as amerikai választás alkalmával ugyanis Barack Obama az internet közvetítésével megcélozta a 18-29 év közötti fiatal választókat, az új média legaktívabb használóit, akik többek között politikai információikat is innen merítik. Az elemzők adatai azt mutatják, hogy a 2008-as kampány meg- és eltalálta ezt a réteget, egyben megnövelte politikai választási érdekeltségét és a választásokban való elkötelezett részvételét. A fórumok és a közösségi honlapok Obama híveinek terepe lett. Az elnökjelölt stábja fontos adatokhoz jutott a megcélzott csoportok fogyasztói szokásairól, érdeklődési köréről. Kapcsolati címhálójukat is megosztották a kampánystábbal. Ennek birtokában Obama sokkal személyesebben szólíthatta meg választóit (direct marketing), mint őelőtte a bárki bármikor.
A média korábban is szerepet játszott az amerikai politikában: Franklin D. Roosevelt a „kandalló előtti beszélgetések” keretében tájékoztatta a lakosságot intézkedéseiről, míg Kennedy az első, televízió által közvetített elnökjelölti vitában előzte meg Nixont.
Az 1960-as tévévitában jelentős szerepe volt a látványnak: John Fitzgerald Kennedy fekete öltönye és kisfiús mosolya állt szemben a képernyőn Richard Nixon szürke ruházatával és izzadó homlokával. A nézők nem a vitában elhangzott érveket, üzeneteket jegyezték meg, hanem a látványt. Nem meglepő módon a rádióvitában Nixon sokkal jobban szerepelt.
Barack Obama meg tudta szólítani a Facebook-nemzedéket. Várható-e hasonló áttörés a 2014-es magyarországi parlamenti választásokon?
Társadalmunkban is nő a közélettel kapcsolatban az úgynevezett tudatos távolságtartók aránya, akiket egy-egy sikeres fellépéssel meg lehet nyerni, de hosszú távra elkötelezni már nem. A folyamatos kampány jelensége innen eredeztethető, a távolságtartók újra és újra megnyerésének a kényszeréből. Ebben az autonómmá vált médiatérben a médiahatásokat egyre inkább az elköteleződés és távolságtartás ritkán kiszámítható dinamikája működteti, ahol jelentős terrénumra tehet szert a manipuláció. Az ezzel szembeni gyönge társadalmi ellenállás okai között felleltük a tudományos elméletek behatolását a mediatizált meggyőzés világába, amellyel szemben – kellő tudás hiányában – időről időre kiszolgáltatottá válunk. A másik ok az oktatási rendszer jelenlegi állapota, amely szinte teljesen nélkülözi a médiakultúra alapjainak, törvényszerűségeinek a széleskörű megismertetését. A kifejezés, a befogadás és a közvetítés szabadsága alapvető jog. Ám ez a szabadság egyúttal az infokommunikációs társadalmon belül súlyos egyenlőtlenséget is eredményez. Míg a kinyilvánító, informáló és meggyőzést célzó hirdetőt vagy kommunikátort jelentős tapasztalati és tudományos háttér segíti, addig a befogadó még „középiskolás fokon” sem részesül ilyen képzésben. A modern iskola mintha éppen a modern társadalmi lét sine qua nonját, mediatizáltságát hagyná figyelmen kívül.
Ilyesfajta képzés a jogi felsőoktatásból is hiányzik.
A jogviták, a perek magas színvonalú jogi diskurzusok. Valamennyi félnek jogában áll kifejteni a maga álláspontját, érvelni, meggyőzni a hallgatóságot, de legfőbbképpen a bírót a maga igazáról. Ehhez a magas szintű jogi képzettség és a gyakorlat mellett elengedhetetlen a jó kommunikációs készség. Sajnálatos módon az oktatásból eltűnt a retorika és a dialektika. Nem oktatnak retorikát a jogi egyetemeken sem, miközben a jogászoktól azt várja el a társadalom, hogy tudjanak érvelni. Napjainkban újra felértékelődik a szó hatalma. Az a képesség és tudás, hogy az ember miképpen tud népszerű és szimpatikus lenni egy közösségben, hogyan tud meggyőzni a maga igazáról másokat, hogyan érveljen, hogy az emberek elfogadják a véleményét, hallgassanak rá, akkor is, ha éppen áldozatot követel tőlük.
A jogi események – különösen a bírósági tárgyalások – közéleti események. Ezekre bárki beülhet, végighallgathatja az ügyészt és a védőt, a felperest és az alperest, de a bírót is, aki az ítéletet indokolja, majd a látottakról és hallottakról véleményt formálhat. A bírósági ügyek rólunk szólnak: az életünkről, örömeinkről és kudarcainkról, gazdaságról, hatalomról, erőszakról. A bírósági perek a szakmai és a széles nyilvánosságnak is szólnak. Ma még kicsi az átfedés a szakmai nyilvánosság és a mediatizált igazságszolgáltatás között. Ez hamarosan változni fog! A sajtó képviselői ugyanis egyre inkább figyelemmel kísérik az érdekes pereket, és azokról tudósítanak. Kifaggatják az ügyvédeket, meghallgatják a bírósági szóvivőt, esetleg az ügyészt, sőt néha még magánnyomozásba is fognak. A digitális telekommunikáció korában remélhetően egy-két tévécsatorna folyamatosan tudósít majd bírósági eseményekről: élőben közvetíti a legizgalmasabb tárgyalásokat, amelyeket a helyszínen és a stúdióban szakértők kommentálnak, illetve elemeznek.
Mint a sportcsatornákon.
A tárgyalások azért nyilvánosak, hogy a nyilvánosság kontrollja érvényesülhessen. Visszatér majd a régmúlt. Az ókori Athénben, Rómában már a Krisztus előtti évszázadokban ötven-százfős választott bíróság előtt zajlottak a perek, amelyeket két-háromezer ember kísért figyelemmel a helyszínen akár tíz-tizenkét órán is keresztül. Az embereket ma is érdekli, mi zajlik a tárgyalótermekben. Nem véletlen, hogy alig akad olyan amerikai film, amelyben ne lenne tárgyalótermi jelenet.
Mi várható a mediatizált igazságszolgáltatástól?
A mediatizált igazságszolgáltatásban sem írható felül a büntetőeljárási törvény vagy a polgári perrendtartás. Ezzel együtt a mainál lényegesen nagyobb nyilvánosság jó hatással lehet a tárgyalások színvonalára. A perek egyetlen szereplője sem engedheti majd meg magának, amit ma még sokan megengednek maguknak, hogy felkészületlen legyen.
Kommunikációs szakértőként mit tanácsol a jogászoknak?
Alapszabály: aki másokat meg akar győzni valamiről, legyen minden a szükséges ismeret birtokában. Legyen lényegre törő, tömör, fogalmazzon egyszerűen. Tapasztalataim szerint egy ügyvéd – mert általában azért mégiscsak az ügyvédek szerepelnek a leggyakrabban a sajtóban – akkor bőbeszédű, ha csak felületesen ismeri az ügyet, amelyben képviseletet lát el. Azaz, ha felkészületlen. Ha már az ügyvédeknél tartunk, a leggyakoribb kommunikációs hiba azonban az, hogy sok ügyvéd hajlamos elő-ítéletet, előzetes ítéletet mondani. A közönség az ügyvédtől nem azt várja, hogy elmondja, szerinte mi az igazság, és miért tévednek azok, akiknek más a véleményük. A közönség tényeket vár az ügyvédtől, nem véleményt. Egy jó ügyvédi médianyilatkozat rövid, tömör és tényszerű. Rakjon össze néhány egymással logikailag összeilleszthető tényt és használjon egy-két hasonlatot, aforizmát. Legyen képletes, láttassa, amiről beszél. Nem mindegy az sem, hogy hogyan mondja, amit mond. Ne legyen sértő, másokat lekezelő, okoskodó, ne legyen demagóg. Meggyőződésem, hogy hosszú távon csak azok érvényesülhetnek, akiket ügyfeleik és a szélesebb közönség is hitelesít, akikről el lehet hinni, hogy tudják, mit beszélnek. A jó jogász (ügyvéd, ügyész, bíró) egy-ügyű. Azt érezteti, hogy számára nem létezik más ügy, csak az, amiről éppen beszél.
Nyakas Szilárd (1944) az ELTE filozófia-magyar szakán végzett. 1971-ben – a Riporter kerestetik című vetélkedő egyik győzteseként – a Magyar Rádióhoz került, ahonnan két év múlva politikai okokból eltávolították. Kilenc évvel később az Eötvös Loránd Tudomány Egyetemről hívták vissza. Médiatapasztalatait a Magyar Rádió főmunkatársaként, vezető szerkesztőjeként, a Bartók Adó főszerkesztőjeként (1993–94-ben) szerezte. Élő adásait – Táskarádió, Korkérdés, Éjszakai repülés – és dokumentum-műsorait négy Nívó-díjjal ismerték el. A Magyar Rádiózásért díj (2004) tulajdonosa. 1999-től 2002-ig az igazságügy-miniszter kommunikációs tanácsadója. Az elmúlt másfél évtizedben közéleti kommunikációt oktatott az ELTE Társadalomtudományi Karán, valamint a Károli Gáspár Református Egyetem Kommunikáció és Médiatudományi Tanszékén. Válogatott publicisztikáit 2009-ben a Magyar szöveg – Közélet és kommunikáció című kötetben tette közzé.
