Interjúnk ezúttal több szempontból is rendhagyó. Beszélgetõpartnerünk ezúttal egyszerre három szakember, akiket a szokottnál sokkal nagyobb mélységben interjúvoltunk egy témáról. Dr. Tremmel Flóriánt, Dr. Fenyvesi Csabát és Dr. Herke Csongort, a pécsi jogi kar Büntetõ Eljárásjogi Tanszékének oktatóit az új büntetõeljárási kódexrõl, az általa behozott jogintézményekrõl, illetve az ezekkel kapcsolatos elméleti és gyakorlati problémákról kérdeztük, valamint kitértünk a tanszék és tagjainak tudományos tevékenységére, különös tekintettel a pécsi jogi kar 80 éves jubileumi ünnepségeinek egyik fõ rendezvényeként lezajlott nemzetközi bûnügyi konferenciára, illetve az oktatók élénk és sokrétû publikációs munkájára.
Tremmel professzor úr tanszékvezetõ egyetemi tanár, a “Dr. Vargha László Alapítvány a Pécsi Joghallgatókért” alapítvány alapítója. Országos jelentõségû szaktekintély, számos tankönyv, monográfia, számtalan tudományos cikk jelzi munkásságát.
Dr. Fenyvesi Csaba a jogtudományok doktora, közgazdaságtudományokból dr. univ. fokozatot szerzett, egyetemi docens, védõügyvéd (korábban szolgált a rendõrség kötelékében is); több könyvet, tananyagot jegyez szerzõként, szerkesztõként egyaránt, valamint számos szakcikk viseli nevét.
Dr. Herke Csongor egyetemi docens, védõügyvéd; már joghallgatóként az óvadék intézményébõl készítette TDK-dolgozatát, szintén több jelentõs publikációja jelent meg, például egy monográfia az elõzetes letartóztatásról, négy egyetemi jegyzetet írt és több tankönyv készítésében is közremûködött, termékeny cikkíró is.
– Az új törvény kétszáz szakasszal hosszabb az elõdjénél. Mi indokolja ezt a növekedést? Az új jogintézmények bevezetése, a törvény szerkezetének átalakítása elegendõ indok-e erre a tényre?
Tremmel: Valóban nagy terjedelmû jogszabály az 1998. évi XIX. törvény a maga 607 paragrafusával, egyedül a Ptk. hosszabb nála. A nagy mennyiség azonban nem jár mindig minõséggel, valószínûleg lehetett volna tömörebben is szabályozni a kérdéskört. Nagy jelentõségû paradigmaváltásként képzelték el a kodifikációt, új gondolatrendszer, szemléletmód bevezetését célozta meg a jogalkotó, ennek pedig az volt az oka, hogy már nem csak a büntetõeljárás klasszikus kettõs szorításának kellett volna az új törvénynek megfelelnie. Azaz, hogy minden bûnöst felelõsségre vonjanak, minden bûncselekmény miatt, de egyetlen ártatlant se zaklassanak még csak átmenetileg sem (ez a kettõ együtt természetesen nem teljesíthetõ, rendõrállamban elõbbire, jogállamban utóbbira helyeznek nagyobb hangsúlyt), hanem megjelent egy új követelmény is a büntetõ eljárásjoggal szemben. Az új kettõs szorítás abból adódik, hogy hazánk az Európai Unióhoz csatlakozik, ebbõl adódóan az új európai jogi, emberi jogi követelményeknek meg kell felelnünk, ezek egy jogharmonizációs igényt támasztottak egyfelõl, másfelõl viszont a bûnözés robbanásszerûen növekedett meg Magyarországon. A 80-as évek végén 100-120 ezer körül volt az ismertté vált bûncselekmények száma évente, a 90-es évek közepére ez 500-600 ezerre nõtt. Önmagában az, hogy megnõtt a bûnözés, túlterheltté váltak a hatóságok, elhúzódnak az eljárások, nem hatékony a büntetõ felelõsségre vonás már szükségessé tette azt, hogy fejleszteni kell az eljárási jogot – a jogharmonizációval együtt, ami szintén nagy feladat, hiszen nagyon nehéz egy több évtizedes gyakorlaton alapuló eljárási rendszert külsõ igényeknek, idegen intézményeknek megfelelõen gyökeresen megváltoztatni, viszont szükséges megoldani ezt a kérdést is. (Ezáltal szembekerül egymással a minél hatékonyabb, gyorsabb eljárás igénye és az EU joganyagból származó garanciális szabályok eljárást lassító hatása.) Ezt a két nagy ellentmondást kellett volna megoldania a törvényhozónak, természetesen nem sikerült tökéletesen. A jogharmonizáció tekintetében jelentõs elõrelépésre került sor, de ami a hatékonyságot illeti sajnos nem sikerült fejlõdést elérni.
– Mi az oka annak, hogy a törvényhozó végül elállt az új Be. legforradalmibbnak tervezett változtatásaitól? Fel volt-e ezekre a változtatásokra készülve/készítve a magyar igazságszolgáltatás, vagy az elõfeltételek, és a szakemberek más jellegû ismeretei, képzettsége indokolta a reformok elmaradását?
Tremmel: Az új kodifikáció kapcsán három nagy paradigmaváltás készülõdött, az eredeti tervezet szövegében meg is jelenik ez. A lebegtetés összefügg a kormányváltással is, de az egész magyar igazságügyi társadalom, legyen szó akár bírákról, ügyészekrõl, ügyvédekrõl táborokra oszlott és nagyon sokan ellenezték a gyökeres változtatásokat. Az egyik ilyen lett volna az ügyész új nyomozásbeli szerepe, melynek eredményeként a hangsúly inkább a tárgyalásra helyezõdött volna a ténykérdések esetében is. Ez nagyon jelentõs újítás lett volna, de tudni lehetett, hogy ha nem állítanak be még 2000 ügyészt, akkor nem vihetõ keresztül (nyilvánvaló, hogy a húszezres rendõrséget 1900 ügyész nem tudja kiváltani), és ráadásul az ügyészek nagy része kriminalisztikailag nem tökéletesen felkészült. A nyomozás ura valóban az ügyész lett, hiszen döntéseivel irányíthatja azt, de hogy de facto nyomozzon, az komoly ellenállást fejtett ki.
A következõ nagy paradigmaváltás az angolszász jogból is ismert keresztkérdezéses tárgyalási rendszer lett volna. Ezt már ismerte a klasszikus perrendtartásunk is, az 1896. évi XXXIII. tvc. is, amely a maga idejében Európa legliberálisabb perrendtartása volt. Például a pótmagánvádat minden ügyben megengedte, kivéve a felhatalmazásra üldözendõ néhány bûncselekményt. Világos, hogy ennek a rendszernek megvannak a maga elõnyei, a munkamegosztás erõteljessé válik, minden perbeli szereplõ, vád és védelem egyaránt látványosan “dolgozik”, küzd, bizonyítási indítványokat tesz, a bizonyítások kétoldalú megvilágítást kapnak. Ámde a jogászaink nem ilyen oktatásban, felkészítésben részesültek, és az ilyen tárgyalás rendszerint esküdtszéki. Tehát megvalósult volna az esküdtszéki tárgyalás, esküdtszék nélkül. Egyébként az USA-ban is csak az ügyek kb. 1,5 %-át tárgyalják így. A magyar jogi kultúrával ez nemigen fér össze véleményem szerint. A hatályos törvényben azért maradt néhány eleme, ha a vád és a védelem együttesen kéri, akkor a bíróság engedélyezi, hogy így történjen a bizonyításfelvétel, elõre megjósolható, hogy ez nemigen fog elõfordulni.
A harmadik, egyben legproblémásabb kérdés pedig a kétfokú rendes perorvoslat bevezetése lett volna, ilyen volt egyébként a már említett klasszikus perrendtartásunk is, ahol az elsõ jogerõ elõtti jogorvoslat volt a fellebbezés, a második a semmiségi panasz, most pedig a fellebbezést a felülvizsgálat követhette volna. Ehhez természetesen négyszintû bírósági rendszerre van szükség (mivel cél az LB terhének csökkentése is), tehát az ítélõtáblák felállítására is szükség volt. (Ez egy újabb oka lehetett a törvény hatálybalépésének, hisz közismert volt az ítélõtáblák körüli politikai huzavona.) A táblabíróságok végül is felálltak, de maradt változatlanul az egyfokú rendes perorvoslat, itt is egy csonka megoldás jött létre. Többek között azért is, mert a perorvoslati bírák ellenezték egy kétfokú rendszer bevezetését. Egyébként azt a rendszert már a klasszikus perrendtartás idején is kritizálták, és kezdettõl fogva ellenezték olyan neves jogászok, mint pl. Finkey Ferenc. Ugyanis a fellebvitel döntési rendszer megfelelõ kialakítása mellett – ha rossz, hibás döntés esetén kasszálnak – nem szükséges még egy perorvoslati fórum, mert a magasabb szint visszaküldi az ügyet, és újra kell azt tárgyalni. A nemzetközi dokumentumok is, melyekre a jogalkotónak figyelemmel kellett lennie, mindössze hatékony jogorvoslatot és nem jogorvoslatokat írnak elõ. Az is további komoly probléma, hogy a bûnügyeket nem lehet egy kaptafára húzni: hiszen a büntetõeljárásnak megfelelõnek kell lennie a piti lopás és az országhatárokon átívelõ, szerevezett bûnözés elbírálására is, erre figyelemmel kell lenni a perorvoslati rendszer kialakításakor, hisz nem szabad a végtelenségig elhúzni az eljárásokat.
– Miért volt szükség a törvény ilyen hosszú ideig tartó “lebegtetésére”, és ezen idõszak alatt a többszöri módosításra?
Tremmel: Az elmúlt 5 év alatt két kódexünk volt, egy hatályos és egy érvényes. Ez alatt az idõ alatt az érvényesbõl, amit értékesnek tartottak, átvették a hatályosba több novellával, sokszorosan módosítva a 1973. évi I. törvényt. Közben a már érvényes, de még nem hatályos törvényen is többször módosítottak, hiszen kiderült, hogy mégsem lehet bevezetni pl. a kétfokú rendes perorvoslatot, fakultatívvá tették a keresztkérdezést, tehát lényeges csonkulásokkal lépett hatályba az új Be. Így aztán nehéz is eldönteni, hogy ténylegesen melyik törvény is van hatályban: a többszörösen javított régi, vagy a többszörösen csonkított új Be. Legtöbbször egyes intézmények csak látszólag újak: nyomozást, a tárgyalást, a perorvoslati rendszert pl. nagyjából ugyanúgy szabályozza az új Be., a gyökeres paradigmaváltás végül tehát elmaradt.
Viszont van sok kisebb váltás, ezek közé tartozik a nyomozási bíró és a tanú ügyvédje az alanyok körében, a pótmagánvád, sok új kizáró szabály a bizonyítékoknál (jogellenes bizonyítékok köre), a bírói engedéllyel végzett titkos adatszerzés, illetve az új kényszerintézkedések. A rendbírság fölerõsödése (a pénzben kiszabott bírság elzárásra átváltoztatható lett!) is jelentõs újítás, de a határozatok vonatkozásában, és a jogorvoslatok körében is történtek jelentõs változások (maradt egy rendes perorvoslat, a fellebbezés, és lett 4 rendkívüli). Fontos új és az egyik legjobban sikerült elem, hogy el lehet járni valakivel szemben távollétében is és el lehet ítélni, a külön eljárások rendszere is bõvült, itt jelentõs hogy megjelent a lemondás a tárgyalásról, amely jól mutatja a vádalku klasszikus elemeit (a vádlott beismerõ vallomást tesz, illetve bizonyítékokat szolgáltat, ezért cserébe jelentõsen korlátozzák a büntetési kereteket). Az ilyen ügy egyébként igen ritka, a gyakorlatban nem sokszor fordul elõ, hiszen rendszerint nem azok a büntetõügyek szoktak elhúzódni, amelyeknél a terhelt beismerésben van és egyébként is eléggé idegen a közép-európai jogi kultúrától a vádalku intézménye, nehezen elfogadható, hogy alku tárgya lehet az igazságszolgáltatás. Ez inkább civilisztikai szemlélet, igaz elõfordulhat, hogy pl. reparációs szankcióknál eredményes, de azért ez nem igazán jellemzõ, inkább mondhatjuk, hogy túlzott optimizmus lehet elvárni épp egy bûnözõtõl egy az állammal kötött megállapodás betartását? Egyébként érdekes megoldás lehetne vádalkunál a jelenleg kényszerintézkedésként alkalmazott házi õrizet büntetésként alkalmazása, így nem szakítanánk ki az elítéltet környezetébõl, dolgozhatna tovább, és így adott esetben kártalaníthatná is a sértettet.
– A gyakorlat hogyan reagált az új törvényre, melyek az elmúlt csaknem fél év tapasztalatai? A bevezetett jogintézmények belekerültek-e már a szakma “eszköztárába”? Melyek azok az újdonságok, amelyekre szükség volna, csak valahogy nem sikerült õket az ideális helyükre tenni a kodifikáció során?
Fenyvesi: A gyakorlat tulajdonképpen nem érzékelte a reformot, a reformkérdések elhaltak a kezdeti lépésekkor. Részben azért, mert nem vezették be a kétfokú perorvoslati rendszert, részben azért mert a bemerevedett struktúrában nem érdekelt senki abban, hogy hangsúly-áthelyezõdés legyen a nyomozásról a bírósági szakra. Ebben úgy gondolom, hogy a kulcsfigura és a közvetítõ szerep elhelyezkedésénél és funkciójánál fogva is az ügyész, az ügyészség. Az ügyészség felelõssége, szerepe, helye azt kívánta volna meg a reform szellemében, hogy aránylag gyors nyomozással a lehetõ leggyorsabban, ún. vádlói tájékoztatás után kerüljön az ügy bírósági szakra. Ehelyett világosan látszik az elmúlt fél év tapasztalata alapján is, hogy egyáltalán nem érdekeltek abban az ügyészek, hogy ez így történjen, továbbra is pontosan azzal, hogy ugyan õk rendelkezõk lettek a nyomozással, továbbra is a nyomozóhatóságtól követelnek meg minden részletfeladatot és nyomozási cselekményt, oly mértékben, hogy számukra bizonyos, egységes, határozott legyen a vádemelésük, vagyis a váderedményesség érdekében pontosan ugyanúgy megteszik a szükséges intézkedéseket, mint ezidáig.
A gyakorlat tehát úgy reagált, hogy a rendõrök szolgalelkû módon behódoltak az ügyészségnek és azt csinálják és azt várják állandóan, hogy mit mond az ügyész, aki rendelkezik most már a nyomozással. Az ügyész pedig azzal, hogy állandóan utasítja, feladatot ad ki, ugyanúgy várja, mint régen, hogy teljes mértékben felderített legyen az ügy, és minden tekintetben számára tulajdonképpen ne legyen más munkavégzés, mint a biztos kezû döntés arról, hogy vádat emel, vagy esetleg megszüntet. Az is látszik, hogy a rendõrök elbizonytalanodtak abból a szempontból, hogy számukra szinte csak a bûncselekményhiányos megszüntetés maradt, a gyakorlatban a bizonyítékhiány is – ami a legizgalmasabb kérdés ebben a körben – ügyészi jogkörbe került, ebbõl következõen a rendõrök minden lelkiismeretfurdalás nélkül, minden ügyet szinte automatikusan vádemelési javaslattal küldenek meg az ügyészségnek, gondolkodás nélkül. Alig látni még bûncselekményhiányos megszüntetést is, szinte kirívó kivétel; ez a felelõsség átpasszolása is egyúttal.
A bírósági szakaszban igazából nem nagyon érzékeltem semmiféle változást, hisz a bírósági szakasz akkor változott volna meg, ha igaz lett volna a korábbi mondatom, az aránylag gyors, egyszerû, nem bizonyítékok széleskörû feltárására irányuló nyomozás következett volna be. Most ugyanaz történik a bírósági szakaszban, mint fél évvel ezelõtt, egy évvel ezelõtt, hogy a bíróság számára egy “agyoncsócsált” nyomozási anyagot küldenek meg, és ez alapján a bíróság visszakérdez arra, hogy X mit mondott két évvel ezelõtt a nyomozás során. Vagyis megint csak puszta tükörtartás a nyomozási anyaggal szemben, magyarul a bírói önállóság hihetetlenül alacsony. Bevezette volna a törvény a keresztkérdezéses eljárást, ennek a jelei is alig látszanak. Talán abban merül ki, hogy alkalmakként a bíróság azt mondja, hogy a védelem által indítványozott tanú esetében a védõ kezdheti meg kihallgatást. A kontradiktórius elemek ugyanúgy és ugyanolyan sivárak és szegényesek, a bírói pervezetés ugyanolyan erõteljes, mint korábban, ebben szerintem semmiféle újdonságot nem értünk el.
Az újdonságok inkább a garanciális jellegû szabályozásban észlelhetõk, lásd például a nyomozási bíró bevezetése, ami a nyomozásban a kényszerintézkedések a törvényességéhez kapcsolódik. Ez úgy gondolom, hogy jogállami követelmények között helyes lépés volt. A nagy kérdés az, és azt szükséges megvizsgálni, hogy valójában és érdemében valóban törvényességi garancia, azzal, hogy a bíróság kezébe tettük a kényszerintézkedések felülvizsgálatát, kezdeményezés utáni elrendelését is, vagy csak puszta formalitás ez. A veszély erre megvan. Ugyanúgy, ahogy régen kritizáltuk és Dr. Herke Csongor: A letartóztatás címû könyvében tényadatokkal, bizonyítékokkal, empirikus kutatással is igazolta – nem csak teoretikus módon -, hogy sajnos a letartóztatásokat még mindig a kezdeményezõ “dönti el”. Ez így nem más, csupán köntöse a jogállamnak. Ez a kétely, aggály felmerülhet a mostani szabályozásnál, az egyéb kényszerintézkedéseknél is, erre fél év után nem lehet határozott, biztos választ adni. Jelek vannak erre is, arra is, azt gondolom, hogy hosszú távon abban kell bízni, hogy a bíró szakképzettségénél és a tõle elvárható objektivitásnál fogva inkább kontrollja és garanciája lesz a kényszerintézkedéseknek is – köztük az elõzetes letartóztatásnak is – mint a nyomozóhatóság.
– Kérem, mondjon néhány szót konkrét újdonságokról is: az óvadék, a tanú ügyvédje, a pótmagánvád, új kényszerintézkedések, tárgyalás zárt célú távközlés útján stb…
Fenyvesi: Az óvadékkal kapcsolatban már jó elõre felhívtam minden errõl érdeklõdõ figyelmét, hogy ne legyenek illúziói, ugyanis olyan szûk körben adott alkalmazására lehetõséget a törvény, hogy szinte fehér holló az óvadék intézménye. Most még inkább az lesz, mivel július 1. óta már megjelentek azok, akik már folyamatában bent voltak a rendszerben és az ezeknél már felmerült a Be. 129. §. (2) bek. b, pontja alapján való elrendelése, amikor a jelenléte biztosítására van lehetõség csak óvadékletevéssel, a többinél nem. Márpedig, ha megnézzük a gyakorlatot, a nyomozásban miért tesznek elõzetes letartóztatásba a leggyakrabban? Az összebeszélés, a kollúzió miatt, vagyis amikor az eljárás meghiúsítása, veszélyeztetése áll fenn. Erre nem is alkalmas az óvadék, nem is lehet az törvényileg, ebbõl következõen napjainkban már alig van óvadékkérelem. Ebbõl a szempontból úgy vélem formális, hogy behoztuk ezt az intézményt, de a gyakorlati szerepe szûk körû marad. (Teoretikusan és gyakorlatilag sem vitás, hogy amikor az eljárás eredményét ez veszélyeztetné, nem szabad kiengedni a terheltet, ez így igaz jogállami körülmények között is.) Van tehát óvadék, de nem szabad ezt hinnünk, hogy ez hatalmas lendítés a jogállam szempontjából; a kis lépések egyike.
A tanú ügyvédje is új szereplõje és nagyon fontos. Az elmélet követelte ki ezt az intézményt, amellett, hogy a gyakorlatban is felmerült az igénye. Fontos haszna, hogy a polgárok gyakorta nem tudják, hogy magukra nézve mi terhelõ és mi nem. Tanúként elõfordul, hogy megtesznek olyan lépéseket, amelyek késõbb végzetesek lehetnek a számukra. Az ügyvéd megvédheti az érintett érdekeit, ha védett tanúként hallgatják ki, vagy esetleg attól, hogy idézett tanúból gyanúsítottá váljon a kihallgatása után. Tehát jelentõs garanciális eredménynek tartom ezt az újítást.
A pótmagánvád a gyakorlatban amilyen hasznos lehet az egyik oldalról, olyan veszélyes is lehet. Célja, hogy a hatóságok ne leplezzenek egyes ügyeket, ne rejtve döntsenek jelentõs kérdésekben, a sértett közvetlenül fordulhasson pártatlan, független bírósághoz. Viszont a veszélye is megvan: ténylegesen ártatlanok zaklatásához, sajtón keresztüli meghurcolásához vezethet, holott a tényleges “váderedményességet” legfeljebb pár százalékra lehet elõre megbecsülni. Behoz egy érdekes kettõséget is, az angolszász modellhez hasonlóan: az ügyvéd ugyanannál a bírónál akár néhány óra különbséggel védõként és vádlóként is felléphet. Ettõl majd megváltozik az ügyvéd talárja, és vádlóként bordót húz fel? Persze ez formai kérdés, de én személy szerint etikátlannak tartanám, hogy én a másik pozícióba kerüljek, hiszen itt a képviselõnek vádlóvá kell válnia, terhelõ adatokat kell beszereznie, miközben az ügyvédi etikai kódexben védõügyvédként pontosan ellenkezõ a funkciója. Személy szerint én ezt a kettõséget nem tudom áthidalni, legfeljebb olyan ügyben vállalnám a pótmagánvád képviseletét, ha a hatóság restsége olyan mértékû, hogy túlmutat a sértetti egyéni érdeksérelmen és szinte közérdekbõl szükséges fellépni.
Az új kényszerintézkedések közül a számítástechnikai rendszer útján rögzített adatok megõrzésére kötelezés hihetetlenül bonyolultan lett megfogalmazva álláspontom szerint. Nehezen tudtam értelmezni, hogy a gyakorlatban mikor és hogyan fordul elõ, mikor megkérdeztem ezzel foglalkozó szakembereket, azt mondták, hogy például a MATÁV-nál ha le akarják foglalni valakinek a telefonhívásait rögzítõ háttértárakat, akkor a szolgáltató egyszerûen nem adhatja ki azokat, mert ezzel lebénítaná egy körzet mûködését. Ezért ezt a helyzetet helyszínen hagyással kell megoldani, tulajdonképpen õrzési kötelezettség kirovásával.
Szintén új intézmény a tárgyalás zárt célú távközlõ hálózat. Egy bíróval folytatott beszélgetés alapján állítom, hogy ennek mindennapos alkalmazásától még igen messzire tartunk, mivel technikai elõfeltételei jelenleg hiányoznak. De azzal egyetértek, hogy hosszú távon nyilván a szervezett bûnözéssel szembeni igazságszolgáltatásban feltétlenül, fõleg a tanúvédelem illetve a pentitók, a bûnbánó terheltek védelme miatt elõfordulhat, hogy szükség lesz erre. Ebben a témában a törvény jóval elõbbre látott, mint a technikai háttere, ami nem baj, a fordított helyzet rosszabb volna.
Herke: Az új, több száz helyen módosított törvény formabontónak is tekinthetõ. Nem nagyon volt rá példa ugyanis a magyar jogalkotásban, hogy egy törvény úgy lépjen hatályba, hogy már a hatálybalépés idõpontjában is hatályon kívül helyezett, “üres” §-ok legyenek benne, illetõleg az egyes rendelkezéseket A, B, C stb. §-ok egészítsék ki. Ez a pusztán technikai jellegû probléma kiküszöbölhetõ lett volna, ha az Igazságügyminisztérium erre hivatott munkatársai a hatályba lépés elõtt elvégezték volna a §-ok újraszámozását (a hivatkozások átvizsgálásával).
A törvényben így is maradtak helytelen utalások. Néhol a törvényhozó pusztán fiatalkorú törvényes képviselõjérõl beszél (pl. 70/A. § (2) bek.), anélkül, hogy megjelölné, hogy melyik eljárási alany törvényes képviselõjérõl van szó (csak sejteni lehet, hogy a fiatalkorú terheltre gondol). Az 572. § (4) bekezdése az (1) bekezdés nem létezõ a) pontjára utal. Emellett számos ellentmondásos rendelkezés is van, így pl. a kötelezõ védelem esetei és a védõ tárgyaláson való kötelezõ jelenléte sincs összhangban.
A megváltoztatott törvény rengeteg új intézményt szabályoz, ugyanakkor néhány korábbi szabály kiiktatása illetõleg az új intézmények nem megfelelõ rendezése már most sok problémát vet fel a gyakorlatban. A Be. így nem tartalmazza pl., hogy másodfokon a törvényben meghatározott egyéb ok (pl. elõkészülettõl való önkéntes elállás) esetén a bíróság milyen döntést hozhat. Tanácsülésen nem lehet az eljárást ebbõl az okból megszüntetni, nyilvános ülésen vagy tárgyaláson pedig csak a tanácsülési okok irányadók e tekintetben. Elmaradt az elsõfokú ítélet kihirdetését követõen elrendelt/fenntartott letartóztatás menetének szabályozása is (indítványozhatja-e az ügyész illetõleg kell-e indítványoznia, hogyan dönt errõl a bíróság stb.).
Az elõremutató rendelkezések sem mindig hatékonyak. Hiába tartalmazza a Be. széleskörûen a jogellenes bizonyítékokat, ha az ilyen bizonyíték alapján hozott jogerõs ítélet ellen nem lehet rendkívüli perorvoslattal élni. Bár számos javaslat történt, elmaradt az elõremutató, új jogintézmények átvétele (gondolok itt elsõsorban a sértett-terhelt mediációra, a helyreállító igazságszolgáltatásra vagy a valódi vádalkura).
– A jog egyre több területén merül fel a kibernetika alkalmazása a döntések támogatásában. Mi lehet szükséges ahhoz, hogy akár szakértõi rendszerek segítségével gyorsuljon fel a büntetõeljárás? Az Önök tanszéke már 1978-ban (!!!) folytatott egy erre vonatkozó kutatást, melyek voltak a fõ tanulságai ennek?
Tremmel: A kibernetika minden ága fontos a büntetõ eljárásjog szempontjából, akár a valószínûségszámítást nézzük a közvetett bizonyítékok körében, akár a rendszerelméletet, amely szintén nagyon fontos például a kodifikációban. De a játékelmélet tételei is hasznosíthatók a büntetõeljárásban, hiszen ez is egyfajta küzdelem vád és védelem közt, bár torzító tényezõ lehet, hogy míg a hatóságoknak mindig törvényes eszközökkel kell élniük, ilyen megkötésekkel a bûnözõk nem foglalkoznak, nem feltétlenül válogatnak eszközökben. Végül pedig ilyen terület az informatika, információelmélet, szûkebben a számítástechnikai feldolgozása egyes joganyag-részleteknek. Ilyen feldolgozás csak olyan szabályozási területeknél jöhet szóba, amelyek felfoghatók zárt rendszerként, ez volt tulajdonképpen a legnagyobb tanulsága a kérdésben említett kutatásunknak, melyet a tárgyalás elõkészítésével kapcsolatban végeztünk. Miután kidolgoztuk a szükséges döntési táblázatokat, és hozzáláttunk a 12 kiválasztott jogeset kidolgozásának, 5 esetben nem jártunk eredménnyel, mivel a program nem tudja kezelni azt az esetet, hogy az ügyben nem áll rendelkezésre elegendõ bizonyíték. Ezt a problémát ugyanis nem lehet algoritmusokba foglalni. Ilyen gondot jelenthetne például az is, hogy a büntetéskiszabásnál az enyhítõ és súlyosító körülmények sora gyakorlatilag végtelen lehet, tehát nem lehet számítógépen, kérdésekre adott igen-nem válaszokkal megoldani. Segíteni azonban ilyenkor is tud a számítógép, orientálhat, felsorolhat variációkat, segíthet a tárgyalás vezetésében, de érdemi kérdésben általánosan nem alkalmazható. Fontos haszna az ilyen feldolgozásnak viszont, hogy felszínre hozhatja a szabályozásban lévõ ellentmondásokat, túlszabályozásokat, hézagokat.
– Október folyamán került sor a pécsi jogi karon a 80 éves évforduló kapcsán egy rendezvénysorozatra. Ennek keretében Önök egy nemzetközi bûnügyi konferenciát szerveztek. Kérem, szóljanak néhány szót a résztvevõkrõl, az érintett témákról, a konferencia tapasztalatairól, eredményeirõl.
Tremmel: A konferencia témája is ehhez a szóbanforgó folyamathoz kapcsolódott, hiszen a címe Kodifikáció és/vagy modernizáció volt. Különbözõ nemzetek képviselõi, többek közt horvátok, szerbek, románok, csehek beszámoltak arról, hogy náluk e téren milyen munka, és hogyan zajlik – azt mondhatom sok érdekes elõadás hangzott el. Számomra igen örvendetes volt az, hogy – a konferencia munkanyelve a német volt – a nyitóelõadást Fenyvesi kolléga angolul, a záró elõadást pedig Hautzinger Zsolt szintén angolul tartotta, és a tanszékünk valamennyi oktatója legalább felszólalt a konferencián idegen nyelven.
Fenyvesi: A konferencia egy 2 évvel ezelõtti kezdeményezéshez is kötõdik, ez a Közép-Európai Bûnügyi Kezdeményezés. Lényege, hogy igyekszünk Pécset bûnügyi mûhelyként egy “hidat” alakítani Kelet- és Nyugat-Európa között, Magyarország sajátos földrajzi helyzetébõl adódóan összefogni a környezõ országokat, kb. 16-ot, beleértve a hosszú távú terjeszkedésbe a Baltikumot, Oroszországot és a Balkánt is. Ugyanúgy, ahogy a közép-európai államfõk ezt tették, a Közép-Európai Kezdeményezésben, mi csupán egy jelzõvel toldottuk meg ezt. A kezdeményezés körébe 5 tantárgy tartozik: a büntetõ anyagi és eljárásjog, a büntetés-végrehajtási jog, a kriminológia és a kriminalisztika. Ezeknek a kutatóit, egyetemi oktatóit, érdeklõdõit szeretnénk összefogni és szakmai konzultációval, csere-programokkal, vendégtanárokkal, vendéghallgatókkal, konferenciákkal élénkebbé és szorosabbá tenni a személyes kontaktust is. Ez nyilván majd periodikákban, cikkekben, konferencián tartott elõadásokban és egymás egyetemének, könyvtárainak kölcsönös megismerésében jelenik meg. A partnerek javarészét személyesen fel is keressük, de természetesen õk is ellátogatnak hozzánk, ebben a munkában a Büntetõ Eljárásjog Tanszék nálunk, Pécsett elõl jár.
– Tremmel professzor úr a retorikáról, Fenyvesi docens úr a jog humoráról írt könyvet. Kérem, szóljanak pár szót ezekrõl a “kirándulásokról”! Mi volt az indíttatásuk, hogy ilyen jogon kívüli területeken fejtsenek ki tevékenységet?
Tremmel: Igazságügyi retorika címû monográfiámat azért készítettem, mert nézetem szerint a beszéd tartása, illetve általában a nyilvános beszéd, mások meggyõzése, másokat cselekvésig terjedõ rábeszélése nagyon fontos eszköze, “kenyere” a jogásznak, a demokratikus állam polgárának. Sajnos e téren nagyon elmaradott az ifjúság, a középiskolákban nincs retorikaoktatás, pedig az életben ez igen fontos készség, jogászok esetében nem csak a büntetõ, hanem a polgári, vagy politikai ügyekben is. Sajnálatos, hogy az egyetemi hallgatók sokat írnak, de nyílt beszédtartásra, önálló szereplésre nemigen van lehetõségük, ez a verseny pedig megmérettetésnek is igen alkalmas.
A már érintett 80 éves jubileumi rendezvényeken sor került egy perbeszéd-versenyre is, amelyben közremûködött a Vargha László Alapítvány is, hiszen ezt a hagyományt még Vargha professzor kezdte meg. Az elmúlt évekhez képest új volt abból a szempontból, hogy az indulók fele már fiatal gyakorló jogász volt, eddig mindig csak joghallgatók szerepeltek. A verseny sikeres volt, sok érdeklõdõ nézte végig.
Fenyvesi: Azt gondolom, hogy nagyon szegényes az a jogász, aki csak a jogot ismeri. Egyrészt nem lehet teljesen megismerni, legfeljebb ismerkedni vele, mert a jog egy tenger, úszni kell benne, és nem belõle inni – és elmerülni. Másrészt az is biztos, hogy önmagában a jogi ismeretek egy jogász mindennapjaihoz is kevesek, még a büntetõ védõügyvéd területen is elmondhatom, hogy a legkevésbé jogi kérdésekkel foglalkozunk, sokkal inkább olyan ténykérdésekkel, amelyeknek nem sok köze van a joghoz. Lásd például a könyvelési ismeretek, gazdasági bûncselekményeknél, mûszaki ismeretek közlekedési bûncselekményeknél, vagy kábítószeres ügyben kémiai-biológiai alapismeretek és sorolhatnám tovább. Ezért van jelentõsége a kriminalisztika oktatásának is, amely olyan ténytudomány, amely széles skálát ölel fel, és ezzel kitölti a büntetõeljárás jogi kereteit. Ebben látom a dolog szépségét, hiszen a védõügyvédi munka – az oktatói mellett – olyan komplexitást igényel, ami messze túlmutat a saját tudomány területén, ebben látom az egyetem, egyetemesség, universitas lényegét. Az elõzõ példában tehát a joghoz, mint társadalomtudományhoz kötöttem a kriminalisztikát, mint természettudományt, de a mûvelt jogásznak a mûvészet felé is meg kell találnia a kapcsolódási pontokat. Ide tartozik a retorika, ahol egy szép perbeszéd akár alkotásként is felfogható, így az irodalom, illetve ezen belül a humor is. De ide tartozik a festészet is, ehhez kapcsolódik egy munkám, amely már közel áll a megvalósuláshoz. “Büntetõeljárás a festészetben” a címe ennek a 75 képbõl álló kiállításnak, amelyet a Mûvészetek Házában fogunk majd kiállítani. Segítõm ebben a munkában Aknai Tamás mûvészettörténész, de keresek még egy történészt, aki hozzám hasonló könnyed habitussal látna a munka még hátralevõ részének.
– Kérem, mutassák be egy kicsit jobban a tanszék munkáját, és mondjanak néhány szót a saját tudományos tevékenységükrõl is!
Tremmel: Az országban a pécsi az egyetlen olyan jogi kar, ahol folyamatosan, évtizedeken át oktattunk kriminalisztikát. Ez elsõsorban annak köszönhetõ, hogy Magyarországon elõször Dr. Vargha László szerzett tudományos fokozatot ebbõl a diszciplínából. Õ egész oktatói tevékenységében mindig nagy súlyt helyezett a tárgy oktatására. Mi ezt az örökséget tudatosan folytatjuk, hiszen büntetõ eljárásjogot magas színvonalon oktatni kriminalisztikai ismeretek nélkül nem lehet, de a gyakorlatban sem lehet eredményesen dolgozni bûnügyekben kriminalisztikai felkészültség nélkül. A pécsi mûhely a szó fizikai értelmében is létezik, mert elnyert pályázatok segítségével alapítottunk egy kriminalisztikai labort, amelyhez a helyet a rendõrség biztosította számunkra. Ez tele van szemléltetõ anyaggal és ott gyakorlatias jellegû foglalkozásokat is tudunk tartani, hiszen a kriminalisztika a lehetõ leggyakorlatiasabb tudomány. Ezért Fenyvesi Csabával egy olyan tankönyvet és atlaszt írtunk, amely nem csak Európában, de tudomásunk szerint az egész világon unikumnak számít, mivel nemcsak hogy didaktikus jelleggel, tömör szövegben foglalja össze az alapvetõ ismereteket, a vonatkozó szakirodalmat, de egyúttal atlasz is: több mint 300 színes ábra egészíti ki a tankönyvet. Ilyen tankönyvvel a rendõrtiszti fõiskola sem rendelkezik. Persze õk elõnyösebb helyzetben vannak, hiszen sokkal nagyobb laboratóriumok állnak rendelkezésükre.
Fenyvesi: Nemrég elnyertem egy pályázatot a Hágai Nemzetközi Büntetõbíróságra, a két éves idõtartamú képzés Trier-ben, az Európai Jogi Akadémián lesz, és az utolsó fázis lesz már Hágában a bíróságon. Most kezdõdik majd decemberben, Magyarországról nyolcan veszünk részt, összesen pedig 100-an leszünk. Egy-egy szakember a 15 EU-tagállamból, a maradék 85 tizenhat országból, egészen Törökországtól a Baltikumig érkezik. A képzés 2005 februárjában ér majd véget, négyhavonta egy hétig tart, angol nyelven folyik, minden költségét az Európai Bizottság állja, és végül a Hágai Bíróság elõtti védõügyvédi képviseletre jogosít majd föl.
Publikációs tevékenységemrõl annyit kell elmondani a már eddig elhangzottakon túl, hogy jelenleg két monográfiánál tartok, az elsõ a kisdoktorim volt, Rendõrség és a marketing címmel. Néhány évvel ezelõtt “kapta fel” a Belügyminisztérium, és a megkezdett átalakításnál alkalmazza azokat az elveket, amelyeket már tíz évvel ezelõtt megírtam. A másik nagymonográfiám: A védõügyvéd címet kapta, a védõ büntetõeljárási helyérõl, szerepérõl szól. Öt szerkesztésem van, részben közösen, részben egyénileg készültek, tankönyvfejezetet 2-3 alkalommal készítettem, illetve a Kriminalisztikai atlasz címû tankönyvet professzor úrral közösen készítettük el. Most az új Be. tankönyvön dolgozunk hárman, az új monográfiámat pedig a szembesítésrõl fogom megírni, a nagydoktorimat pedig majd a bizonyítási teher témájából tervezem.
Herke: A Büntetõ Eljárásjogi Tanszéken elsõsorban büntetõ eljárásjogot oktatok, de részt veszek a kriminalisztika oktatásában is. Meghirdetett szemináriumaim egyrészt – tekintettel arra, hogy ügyvédi praxist is folytatok – a joghallgatók gyakorlati felkészülését segíti elõ (pl. “A védõügyvéd a gyakorlatban” c. kurzus), másrészt speciális területekre (gazdasági büntetõeljárás, természetvédelmi bûncselekmények) koncentrálódik. Emellett immár második éve hirdetek német nyelvû szemináriumot is, hiszen meggyõzõdésem, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozást követõen mind több idegen anyanyelvû hallgató megjelenésével kell számolnunk.
Az oktatás mellett egyéb teendõket is ellátok a Karon (tagja vagyok a Kar Minõsítésbiztosítási Bizottságának, a Rendõrtiszti Tagozat szervezõjeként tevékenykedek) és azon kívül (a Magyar Helsinki Bizottság Baranya Megyei Csoportvezetõje, a Magyar Tudományos Akadémia Pécsi Területi tagja, valamint a Magyar Kriminológiai Társaság tagja vagyok). Nagymonográfiám a letartóztatásról jelent meg, emellett 4 egyetemi jegyzetet írtam, a legújabb az új büntetõeljárási törvényrõl írt Jogi Szakvizsga Segédkönyvem. Jelenlegi kutatási témám a büntetõeljárás egyszerûsítése és gyorsítása, ennek keretében a mediáció és a restoratív (a sértett kárának helyreállítását célul kitûzõ) igazságszolgáltatással is foglalkozom.
