Sasvári Rudolf magánnyomozó, a Klasszikus magánnyomozástan címû, 2000-ben megjelent könyv szerzõje. A tevékenység magyarországi történetérõl, helyzetérõl, szabályozottságáról, sajátosságairól kérdeztük, valamint arról is, hogy hogyan válhat valaki magánnyomozóvá.
– Kérem, foglalja össze röviden, pár mondatban a magánnyomozás magyarországi történetét.
A magánnyomozás rövid magyarországi történetét bemutattam könyvem 24-32. oldalain, ezért itt most csak a lényeges állomásokat sorolnám fel:
- Magyarországon a magánnyomozási tevékenységet elõször 1914-ben egy BM körrendelet szabályozta.
- A Tanácsköztársaság kormánya a fenti rendeletet hatályon kívül helyezte.
- 1923-ban a magánnyomozást újra engedélyezte és szabályozta egy BM körrendelet.
- 1949-ben a kommunista belügyminiszter betiltotta Magyarországon e tevékenységet.
- 1977-ben az ún. deregulációs folyamat eredményeképpen a fenti tiltórendelet hatályon kívülivé vált.
- 1982-ben a Pinkerton-botrányt követõen a belügyminiszter ismét rendeletben tiltotta meg a magánnyomozást hazánkban.
- E tevékenységet csak 1995. július 14-étõl szabad legálisan folytatni Magyarországon, egy kormányrendelet következtében.
– A magánnyomozói tevékenységhez rengeteg romantikus és a szórakoztató médiából származó sztereotípia kapcsolódik. Okoz-e problémát ez a torzítás az ügyfelekkel tartott kapcsolatban? Milyen ehhez a képhez képest a valódi munka?
Valóban, ez némileg problémát jelent, hiszen a mozifilmeken felnõtt emberek azt gondolják, hogy a magánnyomozó magányos hõs, aki egyedül old meg minden problémát. A valóság azonban ettõl távolabb nem is lehetne. Különösen a személyek megfigyelésénél komoly technikai felszereltség (gépjármûvek, rádióösszeköttetés, videokamerák stb.) és jól összeszokott csapat szükséges, amely természetesen jelentõsen megnöveli a szolgáltatás árát.
A laikusok nem tudják, pedig mindenképpen figyelembe kell venni, hogy a magánnyomozó elsõsorban nem problémákat old meg, hanem adatokat gyûjt, eseményeket dokumentál, és ezáltal olyan információkhoz juttatja a megbízót, amely elõsegíti a probléma megoldását. Ez azonban elsõsorban az ügyvédek, vagy valamilyen közigazgatási hatóság, vagy az igazságszolgáltatás feladata. A magánnyomozó tehát az adatok gyûjtésével helyzetbe hozza megbízóját, de nem oldja meg a problémát. (Emlékezzünk, az információ önmagában is hatalom.) Ezért nem gyõzzük hangsúlyozni, hogy a magánnyomozó például nem pénzbehajtó!
– Milyen feladatokat vállalhat, vállal el egy magánnyomozó hazánkban?
Gyakorlatilag bármilyen feladatot elvállalhatunk, amely nem ütközik jogszabályba. A magánnyomozásról szóló törvény kifejezetten három dolgot tilt meg: a) a magánnyomozás nem irányulhat diplomáciai, konzuli képviseletek, illetve az ezekkel egy tekintet alá esõ nemzetközi szervezetek és azok tagjainak tevékenységére, b) a hivatalos személyek hivatali tevékenységére, és végül c) a természetes személyek személyes és különleges adataira vonatkozóan.
– Melyek azok a területek, ahol elõnyben van a hivatalos nyomozószervekkel szemben, milyen feladatoknál jobb vagy egyedüli választás egy magánnyomozó megbízása?
A hivatalos nyomozószervekhez képest a magánnyomozóknak semmiféle plusz jogosítványai nincsenek, pusztán annyi, mint egy átlagállampolgárnak.
A nyomozóhatóságokkal szembeni vitathatatlan elõnyünk mégis abban rejlik, hogy rugalmasabbak vagyunk, gyorsabban reagálunk, és ha kell, folyamatosan (24 órában) a megbízó rendelkezésére állunk.
A nyomozószervek hazánkban is, mint a világon mindenütt túlterheltek, nyilvánvalóan nem jut minden ügyre egy ember, esetleg egy néhányfõs csapat, amely kizárólag az üggyel foglalkozik, ha kell, napi 24 órában. A magánnyomozók viszont pontosan ezt teszik. További elõny, amely egyben éppen kiegészítheti a rendõri munkát is, hogy míg a hivatalos szervek többnyire nyílt eljárással dolgoznak, addig a magánnyomozók csaknem mindig konspiratív módon járnak el, s így olyan bizalmas információknak is birtokába juthatnak, amelyet az emberek hivatalos szervek elõtt esetleg eltitkolnak.
Ugyanakkor – a második kérdésére válaszolva – a konspiratív adatgyûjtés a késõbbi nyílt rendõri fellépést elõkészítheti, például ha a magánnyomozó irodának sikerül felderíteni egy körözött bûnözõ rejtõzködési helyét, a rendõrséget is nyomra vezetheti, természetesen amennyiben ez a megbízó szándékának megfelel. Az eltûnt adós magánszemélyt, vagy a “felszívódott” eladósodott cégeket pedig a magánnyomozókon kívül senki sem keresi.
– Mindenhol a világon ugyanolyan nagyjából a magánnyomozói megbízások összetétele vagy országonként változó, hogy milyen ügyekben kérik a szakemberek segítségét? Vannak speciálisan magyar ügytípusok?
Az ügytípusok – véleményem szerint – világszerte csaknem egyformák, ha vannak is apróbb aránybeli eltérések, például Amerikában sokkal elterjedtebb az üzleti hírszerzés, így ennek elhárítása sokkal hangsúlyosabban szerepel a magánnyomozók repertoárjában, itthon csupán pár éves múltra tekint mindez vissza, bár a tendencia e tekintetben is egyre növekvõ. Az ügytípusok azért ennyire egyöntetûek világszerte, mivel a magánnyomozókat egyrészt olyan ügyekben veszik igénybe, amelyekben a hivatalos szervek nem nyomozhatnak, például a polgári, örökösödési ügyekben, a hûtlenséggel kapcsolatban, az adósok tényleges vagyoni helyzetének feltárásában; másrészt az olyan bûnügyekben, amelyekben a hivatalos szervek tehetetlenek, vagy amelyeket nem vesznek elég komolyan, (lásd a napjainkban nagy port kavart, közönséges zaklatásként indult, gyilkossággal végzõdött ügyet Ercsiben).
Speciálisan magyar ügytípusok nincsenek, csak speciálisan magyar megbízók. A külföldi megbízóink elõrelátóak, az üzletkötést megelõzõen kérik a leendõ partner preventív ellenõrzését, míg a magyar megbízók általában mindenféle ügyletbe belemennek a nagy pénz reményében, de a preventív ellenõrzésre sajnálják a kiadást, majd amikor “futnak a pénzük után”, akkor kiáltanak ügyvédért, rendõrért, pénzbehajtóért, magánnyomozóért.
– Melyek a szakma szempontjából a legfontosabb jogszabályok, mennyire tartja jónak a magyar szabályozást, milyen pontokon volna szükség változtatásra?
Alapvetõen két jogszabály vonatkozik ma hazánkban a magánnyomozókra: a vállalkozás keretében végzett személy- és vagyonvédelmi, valamint a magánnyomozói tevékenység szabályairól, a Személy-, Vagyonvédelmi és Magánnyomozói Szakmai Kamaráról szóló 1998. évi IV. törvény, valamint annak végrehajtási rendelete, a 24/1998. (VI. 9.) BM rendelet.
Szerény jogi ismereteim szerint jogszabályt akkor szükséges alkotni, ha azzal az állampolgárok részére valamilyen jogokat adnak, illetõleg kötelezettségeket rónak. A fenti törvény magánnyomozókra vonatkozó része azonban kizárólag kötelezettségeket ró az e szakmát, pontosabban hivatást választókra, s mint azt az elõzõekben már említettem a magánnyomozóknak semmiféle plusz jogosítványai nincsenek. Az pedig mindenféle polgári jogi alapelvvel ellentétes, hogy a magánnyomozási megbízási szerzõdést minden esetben írásba kell foglalni, sõt ez alapján a megbízókat egy naplóban nyilván kell tartani, amelybe a rendõrhatóság bármikor betekinthet. Azok a magánnyomozók, akik ezt az elõírást szigorúan betartják, pontosan azt a bizalmi viszonyt rúgják fel ügyfeleik vonatkozásában, ami ennek a szakmának a lényege.
– A magánnyomozók nagy része a volt rendõrök közül kerül ki, ami vitathatatlan elõnyt jelent számukra. Mit kell tennie annak, aki magánnyomozó szeretne lenni, azonban nincs rendõrségi elõképzettsége, vagy mondjuk jogi esetleg közgazdasági egyetemet végzett? Milyen tulajdonságok, készségek jellemzik a jó szakembert, milyen ismereteket kell elsajátítania?
A már fentebb leírt jogszabályok pontosan meghatározzák, hogy kik lehetnek magánnyomozók, illetve milyen egyéb korlátozások vannak e tekintetben. A 38/1997. (VI. 27.) BM rendelet pedig felsorolja a magánnyomozói szakképesítés szakmai és vizsgáztatási követelményeit, vagyis azok a személyek, akik nem rendelkeznek például jogi egyetemi, rendõrtiszti fõiskolai stb. végzettséggel, rendõrhatósági vizsgát kell tenniük meghatározott jogi, kriminalisztikai és pszichológiai ismeretekbõl, hogy a tevékenységre engedélyt kapjanak. Az említett jogszabályok alapvégzettségként sajnos csak középiskolai érettségit írnak elõ a magánnyomozók részére, a mai világban ez szerintem nem elegendõ, bár az is igaz, hogy nyomozni csak az utcán lehet megtanulni, s legalább 7 év szakmai gyakorlat szükségeltetik ahhoz, hogy valaki önállóan tudjon “nyomozni”. Ennyi idõ kell ugyanis ahhoz, hogy kialakuljon az ún. kriminalisztikai gondolkodásmód.
Nagyon sok magánnyomozói engedély van kiadva ma Magyarországon, mondhatni “több az eszkimó, mint a fóka”. Ugyanakkor sajnos az irodáknál dolgozó magánnyomozók nagyszázaléka kókler, akik esetleg pár évig a rendõrségen dolgoztak, s miután nem igazán váltak be, úgy gondolják, hogy magánnyomozónak jó lesznek, hiszen nyomozni mindenki tud.
A komolyabb magánnyomozó irodák viszont krónikusan szakemberhiányban szenvednek. A magánnyomozás meglehetõsen költséges szolgáltatás, a minõségi munkához pedig elegendõ idõ és szakértelem szükségeltetik, s mint tudjuk, egyik sem olcsó.
A kóklerek ugyanakkor onnan ismerszenek meg, hogy mindig olcsók, soha nem írnak jelentést, csak szóban tájékoztatják a megbízót, hitegetnek és a levegõbe beszélnek. Fontos ismérv továbbá, hogy nem merik megkockáztatni, hogy mintegy elõfinanszírozzák saját nyomozásukat, ezért a pénzt mindig elõre kérik, utólag azonban nem készítenek részletes elszámolást.
– Érdemes a pályát választani? Mennyire keresett az ilyen szolgáltatás jelenleg hazánkban?
Érdemes a pályát választani, de csak abban az esetben, ha az illetõ komolyan akar foglalkozni a témával. A magyar gazdaság folyamatos fejlõdése, az európai normák fokozatos átvétele, a büntetõeljárási jog reformjának kiteljesedése, különösen az ún. pótmagánvád indítvány intézményének bevezetése feltétlenül keresletet fog indukálni a megbízható magánnyomozási szolgáltatások piacán. Vagyis, az elkövetkezendõ öt-tíz évben rohamos igénynövekedésre számítunk fõként a gazdasági ügytípusok és a büntetõügyek területén.
– Milyen volt a fogadtatása a 2000-ben megjelent könyvének szakmán belül és kívül? Tervezi az újabb kiadást, a kézirat bõvítését?
Egy kicsit csalódtam, mert ez az írás bár kifejezetten tankönyv, tehát szakirodalom és nem bestseller, mégis jobban érdekelte a laikusokat, mint a szakmát, annak ellenére, hogy ez a könyv mind Magyarországon, mind Európában egyedülálló, hiszen – hivatkozva saját forráskutatási adataimra – a mai napig ez az egyetlen magánnyomozással foglalkozó tankönyv; s jelenleg a könyv több rendvédelmi szakközépiskolában fakultatív érettségi tárgy alapját képezi.
Igaz azonban az is, hogy olyan komoly szakmai tekintélyek, kiváló kriminalisták nyilvánítottak pozitív véleményt a könyvrõl, mint Dr. Bótz Endre, Budapest fõügyésze, vagy Dr. Tóth Tihamér, a Magyar Detektív Szövetség ex-fõtitkára, aki korábban a Rendõrtiszti Fõiskolán 20 évig tanított nyomozáselméletet. A második, bõvített, illetve javított kiadás már útban van, a Perfect Loyd Kft. gondozásában.
