2002. január 31-én a Magyar Közlöny 15/2. számában megjelent az új magyar Polgári Törvénykönyvnek elsõ – a széles nyilvánosság számára is megismerhetõvé tett – “õstervezete”. A 210 oldalas koncepción közel 100 elméleti jogász munkálkodott, 1998 óta amikor is a Horn-kormány határozatot hozott egy új PTK kidolgozásáról. Dr. Vékás Lajos, a kodifikációs munka koordinátora szerint a kódex várhatóan 2006-ra kerülhet törvényjavaslati formába. A új törvény méreteiben jócskán meghaladni készül 1959-ben született elõdjét, melynek 687 szakaszával szemben megközelítõleg kétezer szakasza lesz. Erre magyarázatot adhat, hogy az új magánjogi kódex monista szemlélettel készült: a kereskedelmi jogi és a családjogi rendelkezéseket is magában foglalja majd. A tervezet fontos célkitûzése, hogy a magyar magánjogban egységes fogalomrendszer alakuljon ki, hogy elkerülje a párhuzamos szabályozást, a dualista szabályozásnál jelentkezõ elhatárolási problémákat.
A kodifikációról Dr. Kecskés László egyetemi tanárt (a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Polgári Jogi Tanszékének tanszékvezetõje, Jean Monnet-díjas professzor) kérdeztük.
– Kik vettek részt konkrétan a magyar polgári jog történetének eddigi legnagyobb vállalkozásában? Milyen kodifikációs munkacsoportok dolgoztak, dolgoznak a tervezeten? Mondhatjuk, hogy a kodifikációs munka elsõ fázisa befejezõdött, azonban nyilván nem ért véget. Mi tûztek ki célul a koncepció elkészültét illetõen, illetve mi a tartalmi tekintetben vett cél?
A koncepció szerkezete szerint haladva: a bevezetõt Dr. Vékás Lajos, egyetemi tanár, az Elsõ könyvet (Személyek) Dr. Petrik Ferenc, a Legfelsõbb Bíróság kollégiumvezetõ bírája, a Második könyvet (Családjog) Dr. Weiss Emilia, professor emeritus, a Harmadik könyvet (Dologi jog) Dr. Sárközy Tamás, tanszékvezetõ egyetemi tanár készítette. A Negyedik könyvet (Kötelmi jog) többen alkották meg: az értékpapírkötelmek általános szabályait Dr.Kisfaludi András, tanszékvezetõ egyetemi docens, a deliktuális kártérítési jogot és a biztosítási szerzõdés szabályait Dr. Lábady Tamás, tanszékvezetõ egyetemi docens, a Baranya Megyei Bíróság kollégiumvezetõ bírája, a többi részét Dr. Vékás Lajos. Az Ötödik könyv (Öröklési jog) pedig szintén Dr. Weiss Emilia nevéhez köthetõ.
Az, hogy megvan ez a koncepció nem azt jelenti, hogy vége a munkának, magától Vékás professzortól tudom, hogy folytatják és tulajdonképpen az idõ tekintetében a “célpont” sincs meg. 2006-ra várhatóan még csak egy törvényjavaslat készül el, és addig, illetve akkor is még sok minden történhet, de ami igazán fontos, hogy a koncepció alapjai rendben vannak. A cél egy több könyvbõl álló nagy magánjogi kódex, mely bizonyos fokig össze fogja gyûjteni a pillanatnyilag “elszórt” kisebb jogszabályokat is, illetve a már gyakorlatban élõ, de nem kodifikált jogintézményeket is magában foglalja majd (pl. új szerzõdésfajták), mindezek ellenére egy kodifikáció persze sokkal több, mint egy jogszabálygyûjtemény. Látványos változás lesz, hogy a családjogi szabályok is beépülnek, amelyek 1952-tõl számos félreértés folytán maradtak ki a Ptk-ból, valamint az is biztos, hogy nem lesz önálló kereskedelmi jogi kódex, ezek a rendelkezések is az új Ptk. részét képezik majd, ez a kodifikációs bizottságban látványos többséggel dõlt el.
– Professzor Úr hogyan viszonyul a Ptk.-koncepcióhoz, úgy tudom Ön is végzett a múltban ilyen munkát? Mit jelent, hogy a mostani magyar kodifikáció a holland modellt, módszert követi?
Nagy várakozásokkal vagyok a mostani Ptk újrakodifikálással kapcsolatosan, hiszen e nagy munkának korábbi fázisaiban intenzíven részt vettem, miután 1990-tõl 1995-ig az Igazságügyi Minisztérium helyettes államtitkára voltam, tehát reszortkörömbe tartozott a polgári jogi kodifikáció is. A munka, amit akkor végeztünk és amiben akkor is részt vett Vékás professzor és Harmathy professzor is, úgy alakult, hogy volt egy kodifikációs bizottságunk és õk voltak ennek a társelnökei, tehát akkor is az õ segítségükkel dolgoztunk. Akkor a mi programunk a holland módszer volt – akkor népszerûsödött ez a gondolat Magyarországon – ez a folyamatos, szakaszos módosítást jelenti. A holland példa az, hogy az új polgári törvénykönyv elõkészítése több évtizedes tevékenység. Hollandiában ez úgy alakult, hogy 40 évet vett igénybe a munka, a szûkebb értelemben vett kodifikácó. Egy Meyers nevû holland professzor kezdte el ezt a munkát a II. világháború végén, a Franzstadt-i enyhébb fokozatú koncentrációs táborban. Egy gyönyörû, romantikus kodifikációs folyamat alakult ki ebbõl, mert igazságügy-miniszterek jöttek-mentek, professzorgenerációk jöttek, majd haltak, kiöregedtek, a “stafétabotot” egymás kezébe adták át az egyes jogászgenerációk és 1992-re készült el a nagy mû, ami ugyan több tekintetben még majd bõvítésre szorul. A nemzetközi magánjogi részt várhatóan késõbb rakják hozzá és várhatóan a szellemi tulajdonról szóló részt is. A holland kodifikáció, a holland polgári törvénykönyv tehát egy módszertani megoldás, ennek a követése nem tartalmi kérdés. A fokozatos módosítás nekem nagyon szimpatikus volt, kezdettõl fogva én is propagáltam ezt a módszert, a 90-es évek elején. A mi munkánk részsikereket hozott és már a holland kodifikációs módszer szellemében dolgoztunk. Három jelentõsebb módosítással készültünk el annak idején, a Polgári Törvénykönyv 1991, 1993, és 1995-ös módosításának voltam én a szakmai irányítója. Ez a munka nagyon nagy élmény volt, szerettem e témával foglalkozni.
– Mit kell tudni a mostani kodifikációról, Ön milyen szerepet vállalt benne? Milyen hatást vár attól, hogy január közepén a nagy nyilvánosság elé tárták az eddigi munka eredményeit?
1998-ban került felállításra egy Kodifikációs Fõbizottság, ami akkor Harmathy Attila professzor elnöklete mellett mûködött, miután azonban alkotmánybíró lett, errõl a posztjáról lemondott és Vékás Lajos professzor vette át az elnöklést. Így õ a polgári jog kodifikációjának érdemi irányítója. Végre egy anyag, ami nem “hivatalnokjogi” anyag, mert a magyar jogalkotásra egyébként ez jellemzõ. Itt végre minden feltétele megvolt annak, hogy egy nagy tudományos apparátussal készüljön a mû, történjen a munkának az elõkészítése. Fontos leszögezni, hogy bár maga a holland kódex tanulságos a magyar reform számára, de a kodifikáció egészét tekintve szabályozási modellként semmiképp sem jöhet figyelembe. A koncepció merít a Bécsi Vételi Egyezménybõl, az UNIDROIT Principles of International Commercial Contracts (1994), a The Principles of European Contract Law modelltörvény-tervezetekbõl is, valamint igyekszik figyelembe venni az Európai Megállapodásbl fakadó harmonizációs kötelezettségeket is. Ebben részfeladatok tekintetében vettem részt, személy szerint csak az alapelvek, a bevezetõ rendelkezések megfogalmazására vonatkozóan készítettem elõkészítõ tanulmányt. Tagja voltam a szerzõdési jogi munkacsoportnak és a polgári jog nemzetközi jogi vonatkozásaival foglalkozó munkacsoportnak is, de úgy alakult, hogy egyéb elfogaltságaim miatt e két területen érdemben nem tudtam dolgozni. Nagyon jónak, nagyon figyelemreméltónak tartom a koncepciót, Vékás professzornak személy szerint óriási része van ebben a munkában. Várhatóan nagy pezsgést hoz majd a szakmában, hiszen beindul ennek az anyagnak a quasi “társadalmi vitasorozata”. Ez a társadalmi vita egyébként régi intézmény, az egypárti szocializmusban egy látszat-demokrácia intézmény volt, hogy a nagy törvényjavaslatokat megvitatták széles körben, ez az intézmény most úgy látszik visszatér, de a jó értelmében. Lesznek tehát viták, Pécsett is szervezünk ilyet.
– Milyen átfogó kérdések merülnek, merülhetnek fel a koncepcióval kapcsolatban, mennyire felel meg a mostani joggyakorlatnak és az Európai Uniós harmonizációs követelményeknek?
Nagyon fontosak azok a jogalkalmazás-elméleti kérdések is melyek az új Ptk. koncepciójának kapcsán felvetõdtek. Szinte megkerülhetetlen lesz az, hogy egy jogalkalmazási törvény ne készüljön majd Magyarországon, pontosan az új koncepció folytán felvetett kérdések megválaszolására is, például az alapelvekkel kapcsolatosan. A vizsgálódásaim, kutatásaim során érzékeltem azt, hogy a legelemibb jogalkalmazási szabályok nincsenek leírva a magyar jogban. Nincsenek rögzítve például a “lex specialis derogat generali”, vagy a “iura novit curia” elvek. Ez igen fontos volna, hisz mondjuk a “specialis-generalis” alapelvnél az általános szabályt megelõzheti a speciális, de vannak olyan esetek, mikor az általános norma már oly mértékben kiemelkedik, hogy alapelvi jelentõségûvé válik, s így megfordul a jogalkalmazási helyzet. A külföldi jogalkalmazás tekintében nincs leírva a “iura novit curia”-maxima, pedig a külföldi jog tartalmának megállapítása, az alapvetõ bizonyítási kérdések mind-mind erre épülnek.
Ezeket a kérdéseket akár a polgári törvénykönyvön belül is rendezni lehetne, de talán egy jogalkalmazási törvényben szerencsésebb volna. Vagy gondoljunk például a Legfelsõbb Bíróság és az Alkotmánybíróság viszonylataira, azaz meddig van kötve a magyar bíró az alkotmányellenes magyar jogszabály alkalmazásához. Egyelõre ezt a Ptk-koncepció is érinti, amihez egy AB határozat adja a képletet, hogy a bíró ilyen esetben nem tehet mást, minthogy felfüggeszti az eljárást és az Alkotmánybírósághoz fordul. A magyar joggyakorlat azonban tavaly novemberben örvendetes módon meghaladta ezt, mert a Legfelsõbb Bíróság Közigazgatási Kollégiuma az elhíresült gépkocsi-gyorshajtási ügyben, az LB által alkotmányellenesnek tartott 1998. évi Az adatszolgáltatásra vonatkozó BM rendeletet egyszerûen “taccsvonalon kívülre dobta”, nem függesztette fel az eljárást, nem fordult az AB-hoz, hanem saját iudiciumában cselekedett így. Két alkotmányossági fogodzó volt, az egyik, hogy adatvédelmi kérdések vetõdtek fel, konkrétan, hogy az ügyben az adatkérõ levélben nem volt megjelölve, hogy milyen célra kérték az adatot, másrészt pedig az ártatlanság vélelmét is érintette, merthogy a saját hozzátartozóját kellett volna az érintett debreceni jogásznak szabálysértéssel vádolnia.
Nagyon fontos, hogy véleményem szerint itt már egy európajogi gondolat hasznosult, hisz a luxembourg-i székhelyû Európai Közösségi Bíróság 1990-ben mondta ki az értelmezési kötelezettség doktrínáját, amely azokból a pontokból áll, hogy egyrészt a nemzeti jogot a közösségi jog “fényénél” kell értelmezni a tagállamok esetében, másrészt, hogy a nemzeti bíró saját nemzeti jogának azt a szabályát nem alkalmazhatja, amelyik nincs összhangban a közösségi joggal. Tulajdonképpen tehát a nemzeti bírót a nemzeti jogalkotó fölé helyezi ez a 1990-es ítélet. Valahogy áttételesen ennek a gondolatnak a hasznosulását érzem a Legfelsõbb Bíróság említett tavaly novemberi határozatában. Látható, hogy itt már a Ptk-koncepcióban jelenleg leírtak az alkotmányos értékek közvetett alkalmazásáról sem tarthatóak, tovább kell menni, egyre több európajogi szellemet, gondolatot kell ráengedni a belsõjogi életünkre.
