A tulajdonjog garanciái európai és nemzeti szinten: kiegészítés vagy konkurencia? Avagy a tulajdon védelme az Emberi Jogok Európai Egyezményében, illetve a német jogrendszerben

Konzulens: Dr. Papp Imre, Budapest, 2001.

Bevezetés
A tulajdon a piacgazdaság egyik kardinális pillére. A tulajdonhoz való jog az állam által garantált keretek között kel életre. Abszolút jogként aposztrofálható, mivel mindenkivel szemben kizárólagos uralmat és erõs védelmet biztosít a jogosult számára a birtokláshoz, a használathoz és a rendelkezéshez fûzõdõ jog szabad gyakorolhatósága révén. A tulajdonjog jelentõsége olyan mérvû, hogy az alapvetõ emberi jogok kategóriájába tartozik, ami garanciáinak nemzetközi szintû rögzítésében is testet ölt. Az elsõ generációs emberi jogok közé történõ besorolása ugyancsak tükrözi ennek az intézménynek a társadalomfejlõdésben kiemelkedõen meghatározó voltát. E mélyen gyökerezõ polgári joghoz kapcsolódó biztosítékok azonban rendkívül hosszú ideig csak a nemzeti jogalkotás rétegében jelentek meg, nemzetközi hatósugarú védõmezõ létrehozására elõször mindössze a többi elsõ generációs joggal együtt történtek kezdeményezések a század derekán.
Az eddigi legsikeresebb, emberi jogokat megfogalmazó nemzetközi jogi jogforrásnak tagadhatatlanul az Emberi Jogok Európai Egyezménye bizonyult. A polgári gondolkodás bölcsõjének kontinensén, regionális keretek között nyílt általa alkalom arra, hogy a tulajdonjog védelme a nemzeti kereteken túl is megvalósulhasson. Az Egyezmény fõként hatékony jogérvényesítõ mechanizmusán keresztül vívta ki magának elismert helyét a nemzetközi jogvédelemben, amely a nemzetközi jogban mindig is a legkényesebb területnek számított megfelelõ kikényszerítõ apparátus híján. Ennek a mechanizmusnak a keretein belül munkálkodik az Egyezmény által életre hívott fórum, az Emberi Jogok Európai Bírósága az emberi jogok érvényesülésének kiteljesítésén közelmúltbéli szerkezeti átalakítása után is. E tevékenység tagállamokban történõ megvalósulását az garantálja, hogy az adott államok egyben Európa Tanács tagok is, amely a ma Európájának egyik meghatározó regionális szerve, és a strasbourgi határozatok figyelmen kívül hagyása végsõ esetben a kizárás kockázatát vonja maga után.
A tulajdon védelmére vonatkozó rendelkezést az 1. kiegészítõ jegyzõkönyv 1. cikke tartalmazza. Fontos azonban megjegyezni, hogy akkor is lehet hivatkozni az e cikkben megfogalmazott jogok sérelmére, ha a panasz tárgyát képezõ aktus az 1. cikkbe ugyan nem ütközik, sérti azonban az Egyezmény más, annak alapelveit megtestesítõ követelményeit. Így például tipikusnak mondható a diszkrimináció tilalmába ütközésre való hivatkozás.
Maga a szóban forgó kiegészítõ jegyzõkönyv szövegezése annyiban mondható jellegzetesen “egyezményesnek”, hogy fogalmai – szándékosan – tág teret engednek az értelmezésnek. Nem véletlenül alakult ez így. A tulajdon, illetve a tulajdoni rend ugyanis egy-egy állam berendezkedésének alapköve, annak szabályozása pedig szuverenitásának egyik meghatározó eleme. Ahhoz, hogy a szükséges számú ratifikáció eléréséhez legyen esély, megkerülhetetlen volt egy olyan kompromisszumos szöveg elfogadása, amely a legkisebb közös nevezõként ugyan, de még mindig hathatós védelmet nyújthat. Ezért találhatóak elnagyoltnak tûnõ megfogalmazások az állami beavatkozás megengedhetõségének meghatározására, amelynek határait természetesen a strasbourgi joggyakorlat volt hivatott esetjogán keresztül kijelölni. Ugyanilyen módon nyílt lehetõség a védett javak fogalmának körülhatárolására is.
Az Egyezmény, ahogy arra a Bíróság értelmezése rávilágított, három különbözõ, de egymással összefüggõ esetkört különít el a tulajdonba való beavatkozással kapcsolatosan. A tulajdon tiszteletben tartásának elve általános érvénnyel mintegy áthatja az egész vonatkozó cikket, és a másik két szabályt vele összhangban kell interpretálni. A második szabály a javaktól való megfosztásra terjed ki, miközben azt közérdekbõl, törvényi feltételek fennállása esetén és a nemzetközi jog általános elveivel összhangban engedélyezi. A harmadik szabály pedig a tulajdon szabályozását teszi lehetõvé az államok számára szintén a köz érdekének szolgálatában, elsõsorban ha az õt megilletõ bevételek, így adók, egyéb járulékok és pénzbüntetések behajtásáról van szó.
A korlátozásokat engedõ kitételek közül fõképp a közérdek és a nemzetközi jog általános elveinek fogalma követelt meg konkrétumokat. Elõbbinél már-már merészen laza kötelékeket állapított meg a – fennállása alatt – az ügyek elfogadhatóságáról döntõ, és így egyfajta szûrõ szerepet betöltõ Emberi Jogok Európai Bizottsága: míg az Egyezmény egyéb rendelkezéseiben csak sürgetõ szociális szükséglet esetén szükségesnek számító intézkedések megengedhetõek közérdekbõl emberi jogok korlátozása céljából, a tulajdon kapcsán elegendõ, ha a strasbourgi szerv azokat tanácsosnak vagy elõnyben részesítendõnek ítéli. Ha lehet, még összetettebb feladat a nemzetközi jog általános elveinek megfelelõen körülírható tartalommal való megtöltése. Éles viták tárgya továbbra is annak eldöntése többek között, hogy egyenlõ jogvédelem illeti-e meg az Egyezmény alapján a belföldi és a külföldi állampolgárokat tulajdonuk tekintetében, illetve, hogy mindez milyen kártalanítási kötelezettségeket alapoz meg az adott államra nézve.
Az államok jól láthatóan szélesen meghúzott mérlegelési jogkörét a joggyakorlat több fajta technikával igyekezett pontosabban kijelölni. Egyre nagyobb teret nyert az ún. fair balance teszt, amely alapján eldöntendõ, hogy az adott korlátozás által érvényesíteni kívánt érdek és az egyén alapvetõ emberi jogainak védelme között igazságos egyensúly áll-e fenn. Emellett az arányosság vizsgálatára helyezõdik mind erõteljesebb hangsúly, ha azt kell megítélni, hogy egy-egy állami intézkedés mennyiben felel meg az Egyezménynek.
A dolgozat nem szorítkozik azonban pusztán az európai szinten megvalósuló tulajdonvédelmi biztosítékok áttekintésére. Részletes elemzést nyújt a kontinensen több értelemben is mintaként szolgáló német jogrendszer vonatkozó szabályozásáról is, mégpedig elsõdlegesen a német alkotmánynak és az alkotmánybíróság joggyakorlatának vizsgálata útján. Ezáltal válik lehetõvé, hogy feltérképezzük: egy adott nemzeti jogban lefektetett tulajdonvédelmi garanciák mennyiben egészítik a nemzetközi szinten biztosítottakat, illetve mennyiben konkurálnak egymással e különbözõ szinten garantált jogok.
A bonni alaptörvény, amely az európai alkotmányos garanciákat olyan elemekkel bõvítette, mint például a már fogalommá vált Rechtsstaatprinzip, nagyszerû alkalmat kínál, hogy meg lehessen vizsgálni, hogyan viszonyul egy nemzeti jog tulajdonvédelmi szabályozása egy nemzetközi jogforrásban lefektetetthez.
Alapvetõ jelentõségû, hogy az Egyezményt törvénnyel hirdették ki, jogforrási pozícióját tekintve pedig a német törvényekkel egy sorban helyezkedik el. Relatív elsõbbsége velük szemben csak azáltal valósulhat meg, hogy összeütközés esetén az Egyezmény “javára” történik az értelmezés. Megosztott a német jogirodalom annak kapcsán, hogy ezen a helyzeten változtatni kellene-e, fõként úgy, hogy az Egyezményt az alkotmány rangjára kellene emelni. Sokan ugyanis keveslik azt az alkotmánybírósági határozatot, amely kimondta, hogy az alkotmányos alapjogok tartalmának értelmezésekor segítségül hívhatók az egyezményes jogok, ami végül akár közvetetten az Egyezmény alkotmány rangjára történõ emelését is jelentheti.
A tulajdon korlátozásának megengedhetõsége az Egyezményben megfogalmazottakhoz hasonló elvek mentén kristályosodott ki; mindamellett azt a nemzeti jogfejlõdés sajátosságai, illetve fogalomvilága jellemzi. Ennek megfelelõen szûkebb közérdek fogalom érhetõ tetten a német alkotmányban, ami természetesen szûkíti az állam mozgásterét az alaptörvény keretei között. A vonatkozó definíció a “közjót” említi (Wohl der Allgemeinheit), amely érdekében a tulajdonosi jogosítványok nem korlátozhatók nagyobb mértékben, mint amire az intézkedés által teremtendõ védelem célja kiterjed. Az arányosság meghatározása is szigorúbb kritériumok alá esik a német gyakorlatban, és a kártalanítás kapcsán is sajátos mérték honosodott meg, ti. az “általános érték”. Ehhez mérten kell a kártalanítás összegét meghatározni.
A munka további német vonatkozása, hogy a strasbourgi joggyakorlaton belül a német panaszosok által elõterjesztett kérelmek kerülnek elõtérbe, ami több esetben is jól mutatja, hogy az adott bizottsági vagy bírósági döntés milyen hatást gyakorolt a német alkotmánybíróság gyakorlatára, és ezzel a német jogra.
%%%

I. Az emberi jogok védelme Európában

1. Az Európa Tanács
1.1 Az Európa Tanács emberi jogvédelmi mechanizmusa
Az emberi jogok fogalma viszonylag régi keletû, azonban nemzetközi jogi védelmérõl valójában csak 1945-tõl kezdõdõen beszélhetünk. Egyetemes viszonylatban az 1948-as Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, majd az 1966-os Polgári és Politikai Jogok, illetve a Gazdasági, szociális és kulturális jogok Nemzetközi Egyezségokmánya nagy fontosságú “chartát” alkotnak. Ezzel párhuzamosan regionális szervezetek nagy erõfeszítéseket tettek az emberi jogok tiszteletben tartásának biztosítása és elõmozdítása érdekében, olyan módon, hogy a különleges tradíciókat is figyelembe vették. Ezek az erõfeszítések nem mondanak ellent az egyetemes téren folytatott munkálkodásoknak, hanem inkább kiegészítõként kell azokat értékelni. Amennyiben a védelmet biztosító okmányok között konkurencia lenne, a megoldást minden esetben az emberi jogok védelmét legkedvezõbben biztosító klauzula alkalmazásában kell keresni.
Az említett regionális szervezetek között találjuk az Európa Tanácsot, amely úttörõ szerepet játszott e téren. Az 1950-ben megalkotott Emberi Jogok Európai Egyezménye a védelem legteljesebb modellje maradt. A meghatározott jogokon belül, amelyek lényegében polgári és politikai jogok, az Egyezmény az állami szervek és aktusok nemzetek fölötti ellenõrzõ rendszerének bevezetését irányozta elõ, amely leggyakrabban a nemzetközi jog igazi alanyává elõlépett egyén kezdeményezésére lép mûködésbe.
Az Európa Tanács az emberi jogok biztosítására egész sor összefüggõ és egymást kiegészítõ védelmi mechanizmust épített ki a különbözõ egyezmények rendszerén keresztül. A szociális jogok szintjén az Európai Szociális Charta egy egészen más megvalósítási rendszert fémjelez, amely azonban az Emberi Jogi Egyezmény kiegészítését célozza e téren. Az Európa Tanács több más egyezményt is elfogadott a különbözõ területeken biztosítandó jogvédelemre, amelyre jó példa az 1981-es, az egyén a személyes jellegû adatok automatizált kezelésével szemben nyújtott védelmérõl szóló dokumentum.
Mindenekelõtt azt érdemes bemutatni a dolgozat célját szem elõtt tartva, hogy az Egyezmény a fentiek fényében hol helyezkedik el az emberi jogok védelmének európai rendszerében, illetve milyen kapcsolatban áll az Európa Tanáccsal. Rendkívül fontos azonban röviden arról is szót ejteni, hogy az Európai Unióban megvalósuló jogvédelemmel milyen viszonyban áll az Egyezmény katalógusa. A kép árnyalása és teljessé tétele érdekében a páneurópai szinten az Európai Biztonsági és Együttmûködési Szervezet (EBESZ) keretében végzett munkáról is meg kell emlékezni, valamint arról, hogy az Egyezmény milyen viszonyban áll a német jogrenddel.
Az Európa Tanácsot mint európai kormányközi és parlamentek közötti szervezetet 1949. május 5-én 10 tagállam alapította Londonban eredetileg számos összetett céllal. Ezek közé tartozott jó ideig az egyre növekvõ számú tagállamok gazdasági kapcsolatainak elmélyítése is. Az Európai Közösségek szerzõdésrendszerének fokozatos szerepnövekedése a kontinensen azonban az Európa Tanácsot mint az európai integrációs folyamtok egyik kulcsintézményét szintén nem hagyta érintetlenül. Az EK ugyanis fõként a maastrichti kritériumok lefektetésnek közeledtével mind inkább kisajátította magának a gazdasági téren zajló egységesülési tendenciák koordinálását, míg ezzel párhuzamosan az Európa Tanács feladatköre az európai szinten garantált emberi jogok biztosítására, a demokratikus intézmények, illetve a jog uralma feletti õrködésre szûkült. Ezt azonban inkább természetes folyamatként kell értékelnünk, annál is inkább, hiszen az Európai Unió és az Európa Tanács e “feladatmegosztás” ellenére nagyon is közeli kapcsolatban áll, amint arról a továbbiakban szó is lesz.
1.2 Az Európa Tanács struktúrája
Az Európa Tanács struktúrája a tagállamok demokratikus intézményeinek tükörképe: legfõbb szervei a külügyminiszterekbõl álló Miniszteri Bizottság és a tagállamok nemzeti parlamentjei által jelölt képviselõk küldöttségébõl álló Parlamenti Közgyûlés. E két szervezetet szolgálja ki a Közgyûlés által megválasztott Fõtitkár vezetése alatt álló Titkárság.
A Miniszteri Bizottság a tagállamok külügyminisztereibõl áll, és a szervezet legfõbb döntéshozó, illetve végrehajtó szerveként funkcionál. Tevékenysége az ún. európai egyezmények vagy megállapodások, illetve a tagállamoknak szóló ajánlások elkészítését foglalja magában. Lényeges adalék, hogy az Európa Tanácsban kidolgozott szerzõdések és egyezmények és az ajánlások a tagállamokat automatikusan nem kötelezik. Vagyis a Miniszteri Bizottság az egyes tagállamok vonatkozásában, azok hozzájárulása nélkül kötelezõ erejû nemzetközi normaalkotás végzésére nem jogosult. Ez azzal jár, hogy nem érvényesül adott esetben a szupranacionalitás elve, amely például az Európai Gazdasági Közösség Miniszteri Bizottsága tevékenységében sokkal egyértelmûbben kimutatható.
A Miniszteri Bizottság sokáig fontos szerepet töltött be továbbá az Emberi Jogok Európai Egyezményén belül, amely befolyás azonban az új bírósági felépítés mûködésbe lépése óta jócskán csökkent.
A Parlamenti Közgyûlés a nyilvános politikai vitáknak biztosít európai szinten fórumot, és hozzájárul az európai együttmûködés mind jobb kialakításához. Tanácskozó szervrõl van szó, amely törvényhozásra nem jogosult. A Miniszteri Bizottságnak tett ajánlásai ellenben mégis jelentõsséggel bírnak.
A fõ szervek munkáját a Titkárság segíti, amely adminisztratív-szolgáltatói tevékenységet folytat.
Az Európa Tanács struktúrájának ismertetésekor említést érdemel még a kvázi parlament jellegû, a helyi és regionális önkormányzati képviselõkbõl álló nemzeti küldöttségek alkotta Helyi és regionális önkormányzatok állandó értekezlete, melynek megbízatása az európai együttmûködésben az említett képviselõk közötti gyakorlati tapasztalatok cseréjét célozza.
1.3 Alapelvek
Az Európa Tanács misszióját az Európa Tanács Alapokmány 1. cikk fogalmazza meg. Eszerint a szervezet célja a tagok közötti szorosabb egység megvalósítása avégbõl, hogy megóvják és továbbfejlesszék a közös örökségüket képezõ eszményeket és elveket, támogassák gazdasági, valamint szociális fejlõdésüket. Mindennek elérése érdekében az Európa Tanács kinyilatkoztatta alapelveit, melyek közül az egyik a plurális demokrácia, mint alapkritérium megkövetelése. Az Alapokmány szerint ugyanis az egyéni szabadság, a politikai szabadság és a jog uralma “valóságos demokráciát hoznak létre”, amely meghatározott idõközönként tartott többpárti, szabad és titkos általános választások eredményeképp összeálló szuverén parlamentek mûködését feltételezi.
Egy másik kardinális elvként érvényesül az emberi jogok és alapvetõ szabadságok tiszteletben tartása, amelynek megfelelõ szintje nélkül szintén elképzelhetetlen egy állam Európa Tanácsba való felvétele. E jogokat, illetve szabadságokat az Európa Tanács legjelentõsebb munkája gyümölcseként 1950. november 4-én létrejött Emberi Jogok Emberi Jogi Egyezményében, illetve az 1965. február 26-án hatályba lépett Európai Szociális Chartában fektették le. A szóban forgó okmányok kiegészültek még késõbb az 1989-es a kínzás és embertelen vagy megalázó büntetések vagy bánásmód megelõzésérõl szóló európai Egyezménnyel, továbbá egyéb megállapodásokkal, illetve a Parlamenti Közgyûlés vagy a Miniszteri Bizottság által elfogadott ajánlásokkal.
A harmadik megkerülhetetlen elvként tûnik fel a jog uralmának elve. Ide tartozik a törvényesség elve, a jól mûködõ igazságszolgáltatáshoz való jog, a bírósághoz való jog, a tisztességes és nyilvános bírósági tárgyaláshoz való jog, a bírói pártatlanság, a büntetések arányossága. A végrehajtó hatalom és a közigazgatás, akárcsak a bírói hatóságok és a törvényhozás cselekvéseit ezeknek az elveknek kell áthatniuk.
Mindebbõl jól látható, hogy az Európa Tanács legfontosabb tevékenységi területe az emberi jogok és alapvetõ szabadságok védelmérõl szóló európai Egyezményben biztosított jogok védelme, az emberi jogok helyzetének figyelemmel kísérése.
2. Az Emberi Jogok Európai Egyezménye
A demokrácia biztosítása és az emberi jogok védelme elõmozdítása céljából az Európa Tanács már az elsõ közgyûlésén (1949. augusztus) állást foglalt az Egyezmény kidolgozása mellett. A munkálatok gyorsaságának köszönhetõen 1950. november 4-én már sor is kerülhetett a végleges szöveg aláírására, majd 1953. szeptembere már a hatályba lépést hozta.
Az Egyezmény – ellentétben számos késõbb született más európai egyezménnyel vagy megállapodással – csak az Európa Tanács tagállamai számára áll nyitva, ugyanakkor a tanácsbeli tagság nem vonja feltétlenül maga után az Egyezményben való kötelezõ részvételt. A gyakorlat azonban azt bizonyítja, hogy az Európa Tanács elvárja, hogy az új tagállamok csatlakozásukkal egyidejûleg aláírják az Egyezményt is.
Az Egyezmény a nemzetközi jogalkotás egyik legtöbbet hivatkozott dokumentuma. Jelentõsége fõként egyedülálló jogérvényesítõ mechanizmusában rejlik, amely eredményeként megszületett a strasbourgi joggyakorlat, felölelve az Emberi Jogok Európai Bizottságának és Bíróságának esetjogát, és amelyet újabban az Európai Közösségben ismert “acquis communautaires” kifejezés nyomán “acquis conventionells”-ként is szoktak emlegetni. Valójában ez az esetjog bontja ki az Egyezményben kissé elnagyoltan megfogalmazott jogokat.
Az Egyezmény elfogadása óta több kiegészítõ jegyzõkönyvvel bõvült. Közülük néhány újabb jogokat vonultatott fel, így ide sorolható a tulajdonjog 1. kiegészítõ jegyzõkönyvben való szerepeltetése, mások eljárással kapcsolatos szabályokat tartalmaznak. Az egyik legfontosabb közülük mégis a 11. számú, amely alapjaiban változtatta meg a jogérvényesítõ mechanizmust, és ezzel új fejezet kezdõdött az Egyezmény keretében történõ európai emberi jogi jogszolgáltatás történetében.
2.1 Az egyezményes jogok érvényesítése a korábbi gyakorlatban
Az eredetileg létrehozott rendszer több lépcsõs folyamatban, több szerv közremûködése révén tette lehetõvé az Egyezménybe foglalt jogok érvényesítését magánszemélyek, magánszemélyek csoportja, illetve nem-kormányzati szervek részére. A panaszok elõzetes elbírálását az 1954-ben létrehozott Emberi Jogok Európai Bizottsága végezte, amely döntött azok elfogadhatóságáról. Ha elfogadhatóságot állapított meg és nem került sor a vitás felek közötti békés megállapodásra, a Bizottság jelentést készített, amelyben összefoglalta a jogi tényeket, illetve véleményt nyilvánított az ügy érdemi részét tekintve. A jelentés a fent már említett Miniszteri Bizottsághoz került. Amennyiben az alperes állam elfogadta az Emberi Jogok Európai Bíróságának kötelezõ joghatóságát, a Bizottságnak és/vagy bármely érintett Szerzõdõ Államnak a jelentés Miniszteri Bizottsághoz való eljuttatásától számított három hónap állt a rendelkezésére, hogy az ügyet a Bíróság elé vigye. Magánszemélyek nem voltak jogosultak ügyüket a Bíróság elé vinni.
Ha az ügy nem került a Bíróság elé, a Miniszteri Bizottság döntött arról, hogy megsértették-e az Egyezményt, és, ahol ez szükséges volt, elégtételt nyújtott az áldozatnak. A Miniszteri Bizottság volt felelõs a bírósági ítéletek végrehajtásának felügyeletéért is.
2.2 Az Emberi Jogok Európai Bíróságának új mûködési rendje
Az Egyezményhez a késõbbiek során kiegészítõ jegyzõkönyveket fûztek, amelyek közül a 2. számú a Bíróságot tanácsadó véleményezési joggal (advisory opinion) ruházta fel. A 9. kiegészítõ jegyzõkönyv feljogosította a magánszemélyeket ügyük közvetlen Bíróság elé terjesztésére, amennyiben az alperes állam ezt a jegyzõkönyvet ratifikálja, illetve az adott ügyben egy ún. szûrõ testület (screening panel) ezt engedélyezi.
Idõközben már-már kezelhetetlen méreteket kezdett ölteni a jogszolgáltató szervek munkaterhe, amit csak súlyosbított a volt szocialista országok csatlakozásának ténye. Ezáltal ugyanis újabb ügytömeg jelent meg fõként a még képlékeny demokratikus intézmények kiforratlansága miatt.
Így elkerülhetetlen volt a rendszer reformja, amelyet végül a 11. kiegészítõ jegyzõkönyv fogalmazott meg. Ennek értelmében az Emberi Jogok Európai Bizottsága 1998. november 1. és 1999. október 31. közötti végsõ átmeneti idõszak után végérvényesen megszûnt, a Miniszteri Bizottság pedig elvesztette korábbi érdemi döntési jogkörét, megmaradt azonban az ítéletek végrehajtásának ellenõrzésével kapcsolatos feladata.
Az új rendszer középpontjába tehát a Bíróság került. A mechanizmus lényege röviden, hogy létrehoztak a Bíróságon belül négy részleget (sections), amelyekben rapportõrt neveznek ki, aki eldönti, hogy az ügy egyáltalán érdemes-e a három bíróból álló bizottságok (committees) által történõ vizsgálatra. Ezek a bizottságok töltik be azt a szûrõ szerepet, amely addig az Emberi Jogok Európai Bizottságának jutott. A héttagú kamarák (chambers) valamelyike határoz az államok kérelmeirõl, illetve azokról a magánszemélyek által benyújtott kérelmekrõl, amelyeket a rapportõr közvetlenül elé utal. A kamarák bírálják el az elfogadhatóságot, illetve döntenek az érdemi kérdéseket illetõen is.
Beiktattak egy nagy kamarát is (grand chamber), amelyet a kamarák hívhatnak fel arra, hogy vegye át az ügyet, amennyiben az komoly kérdéseket ébreszt az Egyezmény értelmezésével kapcsolatban, vagy ha félõ, hogy az addigi esetjogtól el kell térni. Szintén a nagy kamara kénytelen foglalkozni az üggyel, ha az adott kamara ítéletét követõ három hónapon belül bármely fél kéri az ügy nagy kamara által történõ megtárgyalását.
%%%
2.3 A Bizottság és a Bíróság döntéseinek általános hatálya
Amíg fennállt, az Emberi Jogok Európai Bizottsága döntött arról, hogy egy ügy elfogadható-e. (l. fent) Ez a szerep, ahogy már volt róla szó, immár az egységes Bíróság bizonyos testületeire hárul. Egy azonban biztos: amennyiben ez a döntés negatív, úgy az eljárás lezárul anélkül, hogy bármilyen más jogkövetkezménnyel járna az érintett állam számára. Bizonyos esetekben ellenben az ilyen elutasító határozatok óriási jelentõséggel bírhatnak az Egyezmény értelmezése szempontjából. Kitûnõ példa erre az M. & Co. / Németország ügy, amelyben az volt a kérdés, hogy a Német Szövetségi Köztársaság megsértette-e az Egyezmény 6. cikk 2 bekezdését azáltal, hogy egy, az EK Bizottság által kiszabott pénzbüntetést végrehajtási záradékkal látott el. A Bizottság a következõ véleményen volt:
“a hatalom nemzetközi szervezetekre történõ átruházása nem ütközik az Egyezménybe, feltéve, hogy az adott szervezetben az alapvetõ jogokat az Egyezményével megegyezõ (equivalent) védelemben részesítik.”
E döntése során a Bizottság behatóan vizsgálta, milyen mértékben biztosít alapjogvédelmet az EK ilyen esetekben, és elutasította a kérelmet (rationae materiae a 27. cikk (2) bekezdés alapján), mivel úgy vélte, az Európai Bíróság által biztosított jogvédelem a “megegyezõség” (equivalent) kritériumát kimerítette. Az Egyezmény e kivételesen tág értelmezésével az Emberi Jogok Európai Bírósága számára megszûnt a belsõ jogi normák felülvizsgálatának lehetõsége, amelyek a közösségi szervek normáinak puszta kivitelezéseként értendõk. Az Európai Közösségek egész területén tehát az Európai Bíróság az egyetlen bírói szerv, amely nem csak az EU szervek közösségi szerzõdésekkel kapcsolatos cselekményeit, illetve mulasztásait vizsgálja felül, hanem azok keretein belül az Egyezménnyel való összeegyeztethetõséget is.
Amennyiben a Bíróság illetékes testülete az adott esetben megállapítja az Egyezmény megsértésének tényét, az ítélet csak a felek között (inter partes) vált ki közvetlen joghatást. Az objektív erga omnes hatály hiánya ellenére ezek a döntések az 53. cikk értelmében ún. orientációs hatással bírnak az ügyben nem érintett államokra nézve, amelyek így levonhatják a saját jogrendszerükre vonatkozó tanulságokat.
Ehhez kapcsolódóan az 50. cikkre is utalni szükséges, amely a sokat vitatott kártalanítási klauzula, amelynek értelmében a Bíróság igazságos elégtételt (just satisfaction) ítél meg, ha az érintett állam jogrendszere egyáltalán nem vagy nem kellõ mértékû jóvátételt biztosít.
Az ítélet végrehajtásával kapcsolatban rengeteg probléma vetõdik fel. Mindjárt érdemes azt megvizsgálni, milyen kötelezettségeket keletkeztet valójában az említett 53. cikk és annak orientációs követelménye. A másik gond az in integrum restitutio elvi elõírásában gyökerezik, amelyet szintén az 53. cikk kíván meg, ami azt jelenti , hogy az elmarasztalt tagállam köteles ezt az Egyezménybe ütközõ állapotot megszüntetni az Egyezményt sértõ törvény módosításával, adott egyedi norma hatályon kívül helyezésével, illetve esetleg új eljárás lefolytatásának biztosításával Egyezmény ellenes közigazgatási határozat avagy bírósági ítélet esetén.
Óriási problémát jelent azonban, hogy számos állam, köztük Németország jogrendje sem teszi lehetõvé, hogy csak azért perújrafelvételre kerüljön sor, mert megállapították, hogy egy ítélet az Egyezménybe ütközik. A német alkotmánybíróság (Bundesverfassungsgericht) ezt egy hármas határozattal (ún. Pacelli határozat) meg is erõsítette, mindazonáltal az Egyezmény garanciáinak fontos elemeit vonta be az alapjogok közé a jogállamiság elve segítségével. Az alkotmánybíróság szerint az 50. cikk azt bizonyítja, hogy a szerzõdõ államokat nem lehet arra kötelezni, hogy a megismételt eljárás jogintézményét jogrendjükbe iktassák. Ez a határozat az elõírás restriktív értelmezését teszi magáévá, mint hogy a res iudicata elvet helyezi az in integrum restitutio követelménye elé, amely az 53. cikkbõl adódik.
Erre a határozatra több kritikai észrevétel is érkezett. Így például Georg Ress szerint az 50. cikk kártalanítási igényt biztosít azokban az esetekben, amikor a szerzõdõ állam nem képes teljesíteni kötelezettségeit, mivel ebben egy Egyezményt sértõ törvény megakadályozza. Az 53. cikk értelmében viszont az államok kötelesek eleget tenni a Bíróság ítéletében foglaltaknak. Egyezménysértés esetén in integrum restitutionak kell következnie, ami a jogsértõ törvény hatályon kívül helyezésének kötelezettségét vonja maga után. Az 50. cikk szerinti állapot mindössze egy köztes állapot, amely nem szolgálhat ürügyként arra, hogy a tartósan Egyezménybe ütközõ állapot fennmaradjon.
3. Alapjogok az Európai Közösségek jogában
Az emberi jogvédelem európai rendszerének másik pillére az Európa Tanács által biztosított feltételrendszer mellett az Európai Unió szabályozásában megjelenõ alapjogi védõmezõ. A közösségi jog vizsgálatakor az tûnik fel legelõször, hogy az kevésbé az emberi lényt érinti, inkább a “közösségi állampolgárt” (l. European citizenship fogalma). Az alapjogok védelmének jogi alapjait mindenesetre az Alapító Szerzõdés Preambulumában, a 2., 7., 48., 51., 52-62., 118. A, 119. és 177. cikkekben, az alapvetõ jogoknak a Közösségben való tiszteletben tartásáról és a rasszizmus, valamint az idegengyûlöletrõl szóló, 1977-ben az Európai Parlament, a Tanács és a Bizottság által kiadott közös Nyilatkozatban találjuk.
Mivel az Európai Unió elsõsorban gazdasági szervezetként alakult, az alapító szerzõdések nem tartalmaznak olyan nevesített alapjogi katalógust mint az Európa Tanács Emberi Jogi Egyezménye. A fent hivatkozott cikkek azonban tartalmaznak néhány rendelkezést az alapjogokkal kapcsolatosan. Így feltétlenül említést érdemel a 7. cikk tilalma az állampolgárságra alapított megkülönböztetés valamennyi formájáról, vagy az 51. cikk a társadalombiztosítás területén megfogalmazott hasonló szabályozásról. A 48. cikk pedig a dolgozóknak a Közösségen belüli szabad mozgását biztosítja, eltörölve a tagállamok dolgozói közötti állampolgárságra alapított megkülönböztetést a munkára, bérezésre és egyéb munkafeltételekre vonatkozóan.
Konkrétan az emberi jogokat, szabadságokat érintõen az Európai Unióról szóló, 1991. decemberében megkötött Maastrichti Szerzõdés elsõ címe Közös rendelkezéseinek F. cikk (2) bekezdése kimondja, hogy “az Unió a közösségi jog általános alapelveként tiszteletben tartja az alapvetõ jogokat, amelyeket az 1950. november 4-én, Rómában aláírt, az emberi jogok és alapvetõ szabadságok védelmérõl szóló Európai Egyezmény garantál, és amelyek a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból következnek.”
Az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó szerzõdés tartalmazza az egyes, a joggyakorlatból általános érvényû egyenjogúsági tétellé bõvített, egyenjogúságra vonatkozó garanciákat és a közös piac alapvetõ szabadságait, amelyek a személyek szabad mozgására és letelepedésére, a munkaerõ, a tõke és az áruk, valamint szolgáltatások szabad áramlására terjednek ki.
Az alapjogok EU-ban történõ érvényesülése felett viszont az Unió igazságszolgáltató fóruma, a luxembourgi székhelyû Európai Bíróság (European Court of Justice) õrködik. Tekintettel azonban arra, hogy az Unió elsõsorban gazdasági jellegû szervezet, jóval hosszabb idõbe tellett, míg ez a szerv megfelelõ joggyakorlatot hozott létre az alapjogok védelmére. Az e területen fennálló legitimációját erõsítendõ született meg a Parlament, a Tanács és a Bizottság által együttesen kiadott 1977-es Nyilatkozat, amely kiemelte a szóban forgó intézmények alapvetõ jogok iránti elkötelezettségét, és elismerte a luxembourgi Bíróság által kifejlesztett joggyakorlat általános jelentõségét a közösségi jogban. A Bizottság mindenesetre ezt a Nyilatkozatot az alapvetõ jogoknak a Közösségben való védelme megerõsítése irányában tett elsõ lépésnek tekinti. A Bíróság joggyakorlatáról azonban mindenképpen megemlítendõ ebben a vonatkozásban, hogy 1969 óta a “személy alapjogait” a közösségi jogrend íratlan általános alapelveként ismeri el.
Megoldásként merült fel, hogy az Európai Közösség – bár egyénileg valamennyi tagállama részese – csatlakozzon az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez. Ez azonban azt a problémát veti föl, hogy egy esetleges ilyen csatlakozás összeegyeztethetõ-e a Közösséget létrehozó szerzõdéssel. Az Európai Bíróság ezzel kapcsolatban rámutatott, hogy a szerzõdés jelenlegi helyzetében a Közösségnek nincs hatásköre az Egyezményhez való csatlakozásról dönteni. A Közösség ugyanis csak átruházott hatáskörrel bír, egyáltalán nem található a szerzõdésben “az emberi jogokkal kapcsolatos törvénykezés, avagy e területen a szerzõdéskötés biztosításának jogosultsága, még akkor sem, ha a Közösségnek magának is be kell tartania az általa elfogadott egyezményekben biztosított e jogokat.” Megjegyezendõ azonban, hogy, még ha meg is történik a csatlakozás, az nem csökkenti a közösségi rendszer és az Európai Egyezmény rendszere közötti átfedések veszélyét, fõként, ha a közösségi joggal egyezõ bizonyos nemzeti intézkedéseket a strasbourgi szervek az emberi jogokkal ellentétesnek ítélnek meg.
E bizonytalanságok ellenére egyértelmû, hogy az európai jogi gondolkodás nem egy olyan európai óriásszervezetbõl indul ki, amely az európai államok államiságát hivatott kisajátítani, hanem egy jogállamokból álló, emberi jogok iránt elkötelezett közösségbõl. Az európai jogtól áthatott gondolkodás ennek révén az emberi jogok védelmében jobban összekovácsolja a közös történelmi múlttal, illetve kulturális gyökerekkel rendelkezõ népeket.
4. A páneurópai rendszer
Az emberi jogvédelem európai rendszerének taglalásakor nem szabad megfeledkeznünk még egy összetevõrõl, mégpedig az Európai Biztonsági és Együttmûködési Szervezet szerepérõl. Az európai államokat, valamint az USA-t és Kanadát tömörítõ szervezet nem rendelkezik ugyan kikényszerítõ eszközökkel, melyek révén garantálni lehet a biztosított emberi jogokat, az európai béke s biztonság szavatolásán keresztül azonban mégis jelentõsen hozzájárul a keretein belül kiérlelt “emberi dimenzió” fogalmának kiteljesedéséhez. Bár ez a fogalom, amely a pluralista demokrácia, az emberi jogok és a jogállamiság elveibõl tevõdik össze, csak az 1986-1989 között megtartott felülvizsgálati konferencián merült fel, annak kidolgozását már az 1975-ös Helsinki Záróközleményben megkezdték.
Lényeges végül még megemlíteni az EBESZ kisebbségvédelem terén kifejtett erõfeszítéseit is.
%%%
5. Az Egyezmény és a német jogrendszer viszonya
5.1 Az Egyezmény a német jogforrási hierarchiában
Az, hogy a strasbourgi szervek döntései milyen joghatást váltanak ki egy adott országban, mindig annak a függvénye, hogy az érintett jogrend az Emberi Jogok Európai Egyezményének a jogforrási hierarchiában milyen szerepet szán. Németországban az Egyezmény minden más olyan nemzetközi szerzõdéshez hasonlóan, amelyet a német alkotmány (a továbbiakban: GG – Grundgesetz) 59. cikk (2) bekezdése értelmében a törvényhozó jóváhagyott, a német jogrendben a törvényekkel van egy sorban, illetve az alkotmánynak alárendelten helyezkedik el. Ez azt vonja maga után, hogy elvileg egy késõbb hozott törvény lex posteriorként megelõzné az ugyancsak törvényi formába foglalt nemzetközi szerzõdést. A gyakorlat azonban nem igazolja a szóban forgó elvi lehetõséget, mivel az érvényesül, hogy a törvényeket kétség esetén a nemzetközi joggal, illetve a nemzetközi szerzõdésekkel összhangban kell értelmezni. Ha tehát egy olyan törvényt fogadnak el, amely ellentmondani látszik a korábbi szerzõdésnek, annak értelmezése során úgy kell a törvényhozói akaratot vizsgálni, hogy az nem szándékozott eltérni a szerzõdéstõl.
Mégsem zárhatjuk kategorikusan ki azt a lehetõséget, hogy egy késõbb hozott törvény megelõzheti az Egyezményt, elég például a kettõs adóztatásról szóló egyezményekre utalni. Ilyenkor azonban az a szabály érvényesül, hogy lex specialisként a nemzetközi szerzõdés mérvadó, nem pedig a késõbb alkotott törvény.
A szerzõdések jogrendben történõ dogmatikai elhelyezése azzal a további következménnyel jár, hogy az Emberi Jogi Egyezmény, csakúgy, mint más nemzetközi szerzõdés, a német alkotmánybíróság számára nem szolgál jogi mércéül. Noha többször hívták fel az alkotmánybíróságot arra, hogy az Egyezményt emelje az alkotmány rangjára, és a német jogszabályokat ehhez mérje, eddig a felvetés elutasításra talált a német alkotmánybírók részérõl. Idõközben azonban sajátos elvi jelentõségû döntés született ezzel kapcsolatban, amely szerint kétség esetén az alaptörvényben garantált alapjogokat nemcsak az Egyezménnyel, hanem az Emberi Jogok Európai Bíróságának esetjogával is összhangban kell értelmezni. Ugyanebben az 1987-es döntésben esik szó arról, hogy egyes garanciák, mint például az ártatlanság vélelme, a jogállamiság elvének, illetve más elveknek elemeként az alaptörvénybe foglalt alapjogoknak is szerves alkotórészei egyben. Külön hangsúlyt kapott, hogy, ha a jogállamiság elvének vagy az alkotmányban rögzített alapjogok tartalmának, illetve terjedelmének értelmezésérõl van szó, az említett joggyakorlat segítségül hívható. Ez azonban nem vezethet semmi esetre sem az alaptörvényben biztosított alapjogi jogvédelem csorbulásához, illetve beszûkítéséhez. (vö. Egyezmény 60. cikk) Ezáltal a Bundesverfassungsgericht az Egyezményben rögzített biztosítékokat lényegében az alkotmány szintjére emelte, még ha csak közvetetten ismerte el alkotmánynak megfelelõ joghatást. Ezt a megközelítést viszont a német jogirodalom akként fogja fel, hogy ily módon már jó elõre el lehetne hárítani azt, hogy a Német Köztársaság megsértse az Egyezményt. Mivel ugyanis az alkotmányjogi panasz egy olyan jogorvoslat, amelyet a belsõ jogban kell kimeríteni, az alkotmánybíróságnak nyitva állna a lehetõség, hogy a szükséges belsõ jogi kontrollt elvégezhesse. Minél több egyezményes jogot vesznek föl a közvetetten alapjogi védelemben részesítettek közé, annál kevesebb ügy kerül végül a strasbourgi szervek elé.
Már régóta tartanak a viták arról, hogyan lehetne, illetve kellene az Egyezménynek a törvényekhez képest magasabb rangot biztosítani Németországban. Az egyik vonatkozó kísérlet azt célozza, hogy az Egyezményt az alkotmány 24. cikk (1) bekezdése alá kellene besorolni. Indokként az ötlet felvetõi azt hozták fel, hogy az Egyezmény egyfajta nemzetközi szervezetként fogható fel, amelynek révén egy Egyezményközösség (Konventionsgemeinschaft) szerveiként létrehozták (az azóta már megszûnt) Bizottságot és a Bíróságot. Mivel e két intézmény nem az Európa Tanács szerveiként mûködik (mûködött), hanem önállóan az Emberi Jogi Egyezmény keretein belül, ez a megfontolás legalábbis elgondolkodtató. Ha abból indulunk ki, hogy nemzetközi szervezetekrõl csak azok jogképességük megléte esetén beszélhetünk, akkor adódik a kérdés, hogy ez az Egyezményközösség rendelkezik-e jogképességgel, illetve kinek van annak nevében eljárási jogosítványa. Természetesen korábban a Bizottság és a Bíróság töltötte be ezt a szerepet, most már pedig csak a Bíróság. Ha ezen a vonalon megyünk tovább, eljutunk a következtetésig, hogy ezáltal lehetõség adódhat az Egyezmény GG 24. cikk (1) bekezdése alá történõ besorolásra, hogyha elfogadjuk, hogy az megfelel az abban kikötött államközi intézmény (zwischenstaatliche Einrichtung) kritériumainak. Ehhez kapcsolódik viszont a kérdés, hogy e besorolás keretében az európai joghoz hasonló módon egy magasabb jogforrási fok is elképzelhetõ-e. A GG említett szakasza azonban nem biztosít eleve a német törvényeknél magasabb jogforrási hierarchiában elfoglalt pozíciót a megjelölt államközi intézményeknek. Ennek a jogforrási foknak mindenkor az adott nemzetközi szerzõdésbõl kell következnie. Az ellenben korántsem biztos, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezményébõl egy ilyen következtetés levonható, noha Bleckmann és más szerzõk szerint ez minden további nélkül megtehetõ.
5.2 A német alkotmány, illetve az Egyezmény által biztosított jogok
Németországban az emberi jogok alapjogoknak számítanak, amelyek biztosítása a valamennyi állami szervre kötelezõ alkotmányjog szintjén az alaptörvényen keresztül valósul meg. Az alapjogok közvetlenül érvényes jogként kötelezõek a törvényhozói, a végrehajtói és igazságszolgáltatói hatalom gyakorlói számára. A törvények alkotmánnyal való összeegyeztethetõségérõl az alkotmánybíróság dönt.
Az elemzés teljessége végett elengedhetetlen megvizsgálni, hogy az Egyezményben lefektetett, illetve a német alkotmányban megállapított alapjogok katalógusa hogyan viszonyul egymáshoz. Összességében elmondható, hogy legnagyobb részt fedi egymást a két katalógus. Egyrészt maguk az elõírások egyeznek, vagy pedig legalábbis ugyanarra a területre vonatkoznak. Ez érvényes például a lakás és a magánélet védelméhez, a vélemény-nyilvánítás szabadságához, illetve az egyesüléshez való jogra. Megállapítható ugyanakkor, hogy a német alaptörvény értelmezésével, illetve az alkotmányjogi panaszok elbírálásán keresztüli joggyakorlata révén a Bundesverfassungsgericht kiterjesztõbben értelmezi, illetve szélesebb körben biztosítja azokat a jogokat, amelyekre az Egyezmény szintén tartalmaz szabályozást. Ez egyrészt igaz az általános értelemben vett cselekvési szabadságra, illetve egyenlõségi klauzulára csakúgy, mint az egyes, mindkét jogforrásban megtalálható jogokra. Az Egyezmény 14. cikkében szabályozott egyenlõség elve például a strasbourgi joggyakorlat szerint csak más jogokkal összefüggésben értelmezhetõ és érvényesíthetõ, szemben a német gyakorlattal, amely átfogóan biztosítja e jogra való hivatkozást.
Akadnak azonban jól elkülöníthetõ eltérések is a vizsgált alapjogi rendszerek között. Vannak ugyanis olyan jogok, amelyeket csak a német alaptörvény biztosít, míg az Egyezmény nem. Ilyen például a hivatás szabad megválasztásához fûzõdõ jog (Berufsfreiheit), amely csak a német alkotmányban szerepel kifejezetten. Az, hogy a nemzeti jog túllép az Egyezményben kidolgozott jogok hatókörén, teljesen normális dolog, következik ugyanis annak 60. cikkébõl, amely az államok számára azt lehetõvé teszi.
A német jogrendszer e jellegzetessége abban rejlik, hogy az alaptörvény az általános cselekvési szabadság, illetve egyenlõség alapjogával egy olyan tágan értelmezett alapjogi hatályon nyugszik, amely minden állami beavatkozást az arányosság és a pártatlan eljárás elveihez mér.
A többletjogok biztosítása egyébiránt legnagyobbrészt a polgári és politikai jogok “listájának” összehasonlítására igaz, de szûk körben érvényesül a gazdasági, szociális és kulturális jogok területén is. Egyedül az ún. harmadik generációs jogok tekintetében nem nyújt többet a német jogrend a nemzetközi okmányokban lefektetetteknél. Általában megállapítható, hogy nincs olyan, nemzetközi szinten megadott lényeges jog, amelyet Németországban ne biztosítanának. Pusztán olyan eseteket említhetünk, ahol az adott jogok nem az alkotmány szintjén vannak rögzítve, hanem “egyszerû” törvényekben fogalmazták õket meg.
Mindazonáltal meg kell jegyezni, hogy az említett esetleges eltérõ nemzeti, illetve egyezményi szintû szabályozásból komoly konfliktusok adódhatnak. Ilyen eset elõfordulásakor a német jogirodalom egyértelmûen arra az álláspontra helyezkedik, hogy az alkotmánybíróság mindenképpen az alkotmányt tekintse elsõdlegesnek. Természetesen a strasbourgi szervek szemszögébõl az Egyezmény lesz a mérce, így az kaphat elsõbbséget.
II. A tulajdon fogalma általában

1. Az alapvetõ emberi jog fogalma
A dolgozat tényleges témájának, a tulajdon védelmével kapcsolatos, német vonatkozású strasbourgi eseteknek jól követhetõségéhez elengedhetetlen volt, hogy részletesen vizsgáljuk az Egyezménynek az emberi jogok védelmi rendszerén belül betöltött szerepét, az eljárás módját, illetve azt, hogyan viszonyul az Egyezmény katalógusa a német jogrendben biztosított alapjogokhoz. Ennek fényében van lehetõség a tulajdon kérdéseivel összefüggõ rendkívül összetett problémák felvázolására.
Elõször is a tulajdonjog jellegének, illetve a többi emberi joggal fennálló viszonyának bemutatására van szükség ahhoz, hogy világos legyen, miért kapta a jelenlegi formáját az Egyezményben található vonatkozó szövegezés.
1.1 Az alapvetõ emberi jogok kategóriája
Sokféle emberi jogot deklaráltak eddig az emberi történelem során. Természetesen a nevébõl adódóan valamennyi emberi jog fontos, mégis szükséges egyfajta rangsort felállítani, amely jelzi, hogy mely emberi jogok tartoznak a leginkább védett kategóriába, illetve melyek azok, amelyek esetében bizonyos megszorításokkal korlátozásra van lehetõség. Ezt a felfogást kitûnõen igazolja a már említett német példa is, amely szerint egyes, az Egyezményben szabályozott emberi jogokat az alkotmányban, míg kisebb jelentõségûeket törvénnyel biztosítanak ezzel is mutatva, hogy létezik a szóban forgó különbségtétel.
Nehéz azonban meghúzni a határvonalat az alapvetõ és a többi jogok között. Henry G. Schermers szerint ahhoz, hogy egy jog alapvetõ emberi joggá váljon (fundamental human right), az adott jogot olyan fontosságúnak kell elfogadni, hogy azt az igazságosság és egyenlõség alapján minden személynek vagy bizonyos esetekben egy meghatározott csoport minden tagjának meg kell adni.
A különbözõ társadalmak azonban eltérõ felfogásokat alakítottak ki annak kapcsán, hogy minek alapján történjék a szóban forgó kategorizálás. Mégis az emberi természetben rejlõ igazságosság mércéje egyfajta közös nevezõt jelent a kérdésben. Az mindenképpen széles körben elfogadott, hogy bizonyos jogoktól a törvényhozás ne foszthassa meg önkényesen a polgárokat, de arra se legyen felhatalmazva, hogy önállóan új alapvetõ jogokat létesítsen. Ez utóbbihoz ugyanis a parlamenti többségnél több kell. A gyakorlatban eljárási korlátok nehezítik egy-egy újabb jog elismerésének kodifikálását. Nemzeti szinten ez általában alkotmánymódosítást követel meg, míg a nemzetközi porondon hosszadalmas procedúrák árán lehet csak nemzetközi szerzõdéseket módosítani.
Megállapítható, hogy még az alapvetõ jogokat is érheti korlátozás, ha azt valamely magasabb érdek követeli meg. Vannak olyan jogrendek, amelyek kevés alapvetõ jogot ismernek el, de azokat nagy védelemben részesítik, máshol esetleg több ilyen jogot garantálnak, de egyúttal kivételes korlátozásuknak lehetõségeit kiterjesztik. Ami az Egyezményt illeti, eredetileg azoknak a jogoknak a védelmére irányult, amelyeket a szerzõdõ államok általánosan elfogadtak. A cél az volt, hogy egy korlátozott számú alapvetõ emberi jognak nemzetközi védelmet is nyújtsanak. Mostanra azonban, fõként a gazdag esetjog révén, az Egyezmény értelmezésekor rendkívül sok olyan esetben is jogsérelmet állapítottak meg, amikor az csak a lefektetett elnagyolt jogfogalmak tág interpretációjának volt köszönhetõ. Ilyen egyébként az alábbiakban részletezett tulajdonjog tiszteletben tartásához fûzõdõ jog vagy tisztességes tárgyaláshoz való jog kitételek által biztosított jogvédelem határainak kijelölése is. Ez a folyamat inkább azért mégis pozitívumként értékelhetõ, hiszen ezáltal a polgárok nemzetközi szinten mind nagyobb biztonságban érezhetik magukat államuk esetleges túlkapásaival szemben.
%%%
1.2 Személyes és kapcsolt jogok
Az alapvetõ jogokat két nagyobb kategóriára lehet bontani. Ismerünk személyes jogokat (personal rights), melyek kizárólag az adott személyhez kötõdnek, és amelyeknél senki vagy semmi más nem érintett. Ilyen az élethez és a szabad véleménynyilvánításhoz való jog, valamint kínzás elkerüléséhez való jog. A másik csoportba a valamihez kapcsolt jogok tartoznak (connected rights), amelyek csak bizonyos személyekkel vagy dolgokkal együtt létezhetnek. A tulajdonhoz, illetve a lakáshoz való jog ide sorolhatók. A két csoport közti határvonal ellenben nem csak a jogrendszerek különbözõségébõl fakad, hanem szerepet játszanak benne más elemek is, így különösen az idõtényezõ. Így ha valaki jóhiszemûen lopott dolog birtokába jut, nem szerez rajta azonnal érvényes tulajdonjogot. Az eredeti tulajdonosé marad a tulajdonhoz fûzõdõ alapvetõ emberi jog, hiszen lehet, hogy visszaköveteli a dolgot, amennyiben ráakad. Az idõ elõrehaladtával viszont az eredeti tulajdonos alapvetõ emberi joga gyengülni kezd, míg az új birtokos jogcíme erõsödik. Egy hosszabb idõtartam után aztán ez utóbbit illeti meg az alapvetõ emberi jogból eredõ teljes védelem. Schermers szerint elfogadhatatlan, hogy pusztán az idõ múlása az adott személy tudta és közremûködése nélkül megfossza a személyt alapvetõ emberi jogától, amelyet a szerzõ “legfõbb jellegû” (is of supreme nature) jogként aposztrofál. Egy olyan átmeneti idõszak beiktatását tartaná szükségesnek, amely több szakaszra bomlana, és ahol egyik fél sem rendelkezne alapvetõ emberi jogként a tulajdonhoz való joggal. Az eredeti tulajdonos ez irányú joga elõször rendes (ordinary) tulajdonjoggá válna, majd rendes kártalanításhoz való joggá. Az új birtokos ezzel egyidejûleg rendes tulajdonjogot nyerne anélkül azonban, hogy az alapvetõ emberi joggal járó kedvezmények megilletnék. Schermers kritikusan jegyzi meg, hogy a nemzeti jogrendszerek e téren meglévõ szabályozása meglehetõsen hiányos.
1.3 A tulajdonszerzés és a minimális tulajdon
Egy másik érdekes aspektust jelent annak a kérdése, hogy az alapvetõ emberi jognak tekinthetõ-e, hogy valaki tulajdont szerezhessen, illetve tulajdonnal rendelkezzen. Csak a legfejlettebb országokban figyelhetõ ugyanis meg egy olyan tendencia, hogy törvényi úton garantálják, hogy mindenki számára elérhetõ legyen legalább egy minimális jövedelem, illetve tulajdon mennyiség. Ha azonban valaki már megszerzett egy bizonyos tulajdont, joga van, hogy azt tiszteletben tartsák, illetve azt háborítatlanul “élvezze” (l. az 1. kiegészítõ jegyzõkönyv 1. cikk szövegezését: peaceful enjoyment). Ez nem kötelezi cselekvésre a kormányt, hanem megtiltja annak beavatkozását. Logikailag ellenben felvetendõ, hogy ha létezik az a jog, hogy valaki háborítatlanul élvezze tulajdonát, akkor léteznie kell egy olyan jognak is, hogy bárki rendelkezzen egyáltalán tulajdonnal. Az, hogy ezt a jogot csak az élvezetre korlátozzák, azzal magyarázható, hogy van egy tendencia, hogy csak azokat a jogokat ismerjék el emberi jogokként, amelyek passzív magatartásra kötelezik a kormányt. A polgárokat a minimális tulajdonnal való rendelkezés joga azonban felölelné a másokra háruló cselekvési kötelezettséget, ha kell adakozás útján, de ezek a kötelezettségek ma (még) nem illenek bele az alapvetõ emberi jogokról alkotott koncepcióinkba.

2. A tulajdonjog fajtái

A magánélet elõsegítéséhez szükséges tulajdon

Ebben az esetben a tulajdonhoz való jog magjáról van szó. Az államok nem lehetnek feljogosítva annak a magántulajdonnak a megsértésére, amely szükséges az egyén számára saját életének javításához. Társadalomfüggõ viszont az, hogy milyen tulajdon szükséges a magánélet elõsegítéséhez. A “szükséges” kitétel mindenképpen szubjektív elemet alkot, hiszen ez mindig annak a függvénye, hogy az adott társadalomban mások mivel rendelkeznek általában.
A szóban forgó tulajdonfajta dolgok formájában jelenik meg többnyire, amelyeket azonban általában viszonylag könnyen lehet helyettesíteni. Megállapítható tehát, hogy nem is inkább a tulajdon birtoklásának, hanem annak használatának van értéke.

Munkából származó jövedelem és megtakarítások

Ezt a fajta tulajdont szintén indokolt védelemben részesíteni, hiszen ha valaki félreteszi pénzének egy részét, joga kell, hogy legyen egy késõbbi hozzáféréshez. Fõként akkor van ennek jelentõsége, ha egy államban csak magánnyugdíj-pénztári rendszeren keresztül megoldott az idõsek nyugdíjellátása.

Örökség

Több aspektusból is lehetne a kapcsolódó érveket taglalni, hely hiányában viszont talán elég annyit megjegyezni, hogy ezt a tételt nem indokolt az alapvetõ emberi jogok kategóriájába sorolni.

Tõkejövedelem, tõke-megtakarítások

Ezek a tulajdonformák nem közvetlenül munkához kötöttek, ezért sokan a társadalmi igazságosság sérelmének tartják az ehhez a fajta jövedelemhez fûzõdõ jogot alapvetõ emberi jogként értelmezni, bár csak akkor, ha az említett jövedelmek egy bizonyos minimum értéket meghaladnak.
3. Tulajdonvédelem, mint alapvetõ emberi jog
Végül elérkeztünk annak megválaszolásához, hogy a fentiek alapján mennyiben tekinthetõ az egyén tulajdonhoz való jogának védelme alapvetõ emberi jognak. Ami az emberi jogok nemzetközi védelmét illeti, elmondható, hogy négy csoportot különböztethetünk meg.

A legfontosabb emberi jogok esetében a nemzetközi úton történõ beavatkozásnak is meg kell teremteni a feltételeit, illetve egyfajta morális kötelezettség is adódik e téren a külsõ szereplõk részérõl (l. például Koszovó). A tulajdonjog legtöbb eleme nem tartozik ide, csak azok az elemek, amelyek szigorúan vett személyes jogokhoz kapcsolódnak (l. fent)
A tulajdonjogok döntõ többsége a második emberi jogi kategóriába kerül: nemzetközi figyelmet érdemelnek, azonban védelmük nem teszi indokolttá a nemzetközi cselekvés minden fajtáját. E tulajdonjogok nemzetközi kodifikációja kb. olyan fontossággal bír, mint a nemzeti törvényhozás számára egy irányelv elfogadása. Lehetõség van sérelmük esetén bizonyos eszközöket igénybe venni (például a strasbourgi Bírósághoz fordulni), ami politikai nyomásgyakorlást is maga után vonhat; kivételek sora engedélyezett azonban az államok számára a tulajdonnal kapcsolatos beavatkozás terén, ami nem igazolna egy erõteljes nemzetközi fellépést.
Beszélhetünk olyan tulajdonjogokról is, amelyek nem érdemelnek nemzetközi védelmet, noha védelmük biztosított egy-egy adott nemzeti vagy regionális szinten. Ehelyütt sajátos kulturális, illetve gazdasági közeg által biztosított jogokról van szó, úgy, mint például a tõkébõl vagy nagybirtokosi tulajdonból nyert tulajdonjoghoz kapcsolódó jogok.
Végül meg kell említeni olyan tulajdonjogokat, amelyek semmiféle jogvédelmet nem élveznek, mivel más, náluk erõsebb emberi jogokkal ellentétesek vagy a büntetõjog általános szabályaiba ütköznek. A rabszolgákkal vagy a kábítószerekkel kapcsolatos tulajdonjogok e kategóriában találhatók.

III. A tulajdonjog védelme az Emberi Jogok Európai Egyezményében

1. A szövegezés körüli viták
A tulajdonjoggal kapcsolatos elméleti megközelítések, illetve annak alapvetõ emberi jogként való felfogásáról alkotott nézetek elemzése után vesszük szemügyre azt, hogy maga az Egyezmény hogyan szabályozza a kérdést. Annak bizonyításához, hogy a tulajdonjog valóban igen érzékeny pontot jelentett az Egyezmény szerkezetén belül, elég röviden felidézni a vonatkozó cikk szövegezésének körülményeit.
Az mindjárt feltûnõ, hogy annak ellenére, hogy egy rendkívül fontos alapjogról van szó, a szabályozására mégis csak egy kiegészítõ jegyzõkönyvben került sor (igaz az egyes számmal ellátottban), nem pedig az Egyezmény eredeti, 1950-es szövegezésének részeként. Érthetetlennek is nevezhetnénk ezt a késedelmet, hiszen az Európa Tanács szinte valamennyi tagállama alkotmányos jogként biztosítja a tulajdonhoz való jogot. A francia és az ír alkotmányjogi felfogás ráadásul egyenesen e jog természetjogi vonatkozásáról beszél, amelynek normával való szabályozása nem igényel konstitutív aktust, hanem elegendõ egy tisztán megerõsítõ (affirmativ) aktus.
A tagállamok jogrendszereinek hasonló felfogása e tekintetben mégsem bizonyult elégnek ahhoz, hogy a tulajdonjogról az Egyezmény többi részével együtt lehessen dönteni. Az ún. travaux préparatoires vagyis elõkészületi munkák során sérelmezték többek között, hogy miért csak a tulajdont érinti a szabályozás, és miért nem terjed ki más gazdasági és szociális jogokra is. Mások aggodalmuknak adtak hangot, hogy egy nemzetközi ellenõrzõ testület kap ez által jogosítványt a tulajdonkorlátozások jogszerûségének felülvizsgálatára, noha e korlátozások mindenkor az érintett állam gazdasági és szociális adottságaitól függenek. Ez utóbbi felfogást fõként a brit és svéd küldöttek képviselték. Sõt, az egyik brit szocialista még arra is hivatkozott, hogy a tulajdon védelemben részesítése pusztán egy reakciós próbálkozás arra, hogy a tulajdon felosztását a fennálló formában megõrizzék.
A végsõ, 1952. március 20-án aláírt szöveg az elsõ kiegészítõ jegyzõkönyv 1. cikkében kapott helyet, és a következõképpen szól:
“Minden természetes vagy jogi személynek joga van javai tiszteletben tartásához. Senkit sem lehet tulajdonától megfosztani, kivéve, ha ez közérdekbõl, és a törvényben meghatározott feltételek, valamint a nemzetközi jog általános elvei szerint történik.
Az elõzõ bekezdésben foglaltak nem korlátozzák az államok jogát olyan törvények alkalmazásában, melyeket szükségesnek ítélnek a javaknak a köz érdekében történõ használatának szabályozása, illetõleg adók, más közterhek vagy pénzbírságok megfizetésének biztosítása céljából.”
Az eredeti szöveg így hangzik: “Every natural or legal person is entitled to the peaceful enjoyment of his possessions. No one shall be deprived of his possessions except in the public interest and subject to the conditions provided for by law and by the general principles of international law.
The preceding provisions shall not, however, in any way impair the right of a State to enforce such laws as it deems necessary to control the use of property in accordance with the general interest or to secure the payment of taxes or other contributions or penalties.”
%%%
2. Az Egyezmény egyéb cikkei és a tulajdon védelmét szabályozó cikk viszonya
Bemutatást nyert, hogy a tulajdon védelme az Egyezményben “fizikailag” hol helyezkedik el, illetve az okok is világossá váltak, hogy az miért az elsõ kiegészítõ jegyzõkönyvben kapott helyet. Ennél is fontosabban azonban annak vizsgálata, hogy a tulajdont védelemben részesítõ, a szóban forgó kiegészítõ jegyzõkönyv 1. cikke az Egyezmény biztosítékrendszerében hol található, vagyis hogyan viszonyul annak többi cikkéhez, illetve melyekkel együtt van lehetõség értelmezésére. Ez a kérdés azért bír különös jelentõséggel, mert az esetjog tüzetes taglalása során tûnik fel, hogy az esetek elenyészõ részében alapítják kérelmüket a panaszosok kizárólag a tulajdonjogukat ért sérelemre; e jog megsértése szinte mindig más cikkek (vélt) megsértését is magával vonja.

2.1 Az Egyezmény mechanizmusát meghatározó rendelkezések
Kiindulási alap, hogy a tulajdonjoggal kapcsolatos jogérvényesítésre csak az Egyezményben lefektetett általános szabályok betartása mellett kerülhet sor. Ennek megfelelõen az alábbiakra kell tekintettel lennie a kérelmet benyújtó személynek, illetve a következõ feltételeknek kell fennállnia ahhoz, hogy a kérelmet ne utasítsák el a strasbourgi szervek formai vagy tartalmi okokból.

Az alperes államnak elõzõleg alá kellett vetnie magát a Bíróság olyan értelemben vett joghatóságának, miszerint az magánszemélyektõl is elfogadhat beadványokat. (25. cikk)
A belsõ jog által biztosított valamennyi jogorvoslatot igénybe kell venni a Bírósághoz fordulás elõtt, és azt a szabályt is be kell tartani, amely elõírja, hogy a kérelmet attól kezdve legkésõbb hat hónapon belül kell beadni, hogy a nemzeti fórum meghozta az adott ügyben az utolsó érdemi határozatot. (26. cikk)
A beadvány nem lehet névtelen.
Lényegét tekintve nem egyezhet meg olyan üggyel, amelyet a Bizottság vagy a Bíróság, illetve egyéb nemzetközi fórum már korábban megvizsgált.
Meg kell felelnie az Egyezmény rendelkezéseinek, nem lehet nyilvánvalóan megalapozatlan (ami egynél több elfogadhatatlansági oknál fordul elõ, vagy ha semmi nem utal az Egyezmény megsértésére), illetve nem lehet a kérelemmel élni, ha annak beadása az ehhez való joggal való visszaélést testesíti meg. (mind 27. cikk)
Közvetlenül a károsultnak kell elõterjeszteni a kérelmet (ún. áldozat elv érvényesül), vagy annak, aki bizonyítani tudja érintettségét, valamint az õt ért személyes hátrányt, és nincs lehetõség actio popularis érvényesítésére.
Csak azokban az ügyekben lehet kérelmet elõterjeszteni, amelyeknél a jogsértés ténye az Egyezmény adott országban történt hatályba lépését követõen történt; azonban a Bíróság helyt adhat a panasznak, ha ún. állapot-eseményekrõl van szó, vagyis ha az adott állami aktus az Egyezmény ratifikációját megelõzõen történt, de a ratifikáció után is tart.

2.2 A 6. cikk
A 6. cikk 1. bekezdése így szól:
“Polgári jogai és kötelezettségei meghatározásához mindenkinek joga van megfelelõ idõn belül a törvény alapján felállított független és pártatlan bíróság által lefolytatott tisztességes és nyilvános tárgyaláshoz”. A tulajdonjog polgári jog. Fontos azonban, hogy noha a polgári jog fogalma szuverén fogalom, vagyis léte nem attól függ, hogy egy nemzeti jogrendszer annak tartja-e, ha az adott polgári jog nem létezik a nemzeti jogrendszerben, akkor a 6. cikk sem alkalmazható. Ezért megállapítható, hogy az 1. cikk azokat a feltételeket határozza meg, amelyek esetén megengedett az államok számára a tulajdonjog korlátozása, míg a 6. cikk biztosítja a tisztességes tárgyalást annak meghatározására, hogy egy beavatkozás törvényes-e a belsõ jog szerint. A 6. cikk nem csak azt hivatott biztosítani, hogy az eljárás megfeleljen a tisztességes tárgyalásra vonatkozó rendelkezéseknek, hanem azt is, hogy ezek a rendelkezések egyáltalán rendelkezésre álljanak.
Ahhoz azonban, az 1. és a 6. cikkek valójában kifejthessék hatásukat, elengedhetetlen, hogy a korlátozás alá esõ jogok egyáltalán fennálljanak. Ha például meghatározott körülmények között eltörölnek egy polgári jogi igényhez fûzõdõ jogot, nem ütközik az 1. vagy a 6. cikkbe az, hogy az adott körülmények nem elegendõk polgári jogi igény keletkeztetéséhez, ha ezek a körülmények egy ilyen igényt megszüntetõ aktus után lépnek fel. Ekkor ugyanis nincs korlátozható tulajdon, és ezért annak esetleges sérelmét nem lehet megítélni bírói úton sem. Ha ellenben a beavatkozás fennálló jogokat vesz el vagy fennálló, avagy a jövõben keletkezendõ tulajdonjogokat korlátoz, a 6. cikk határozza meg az elõírt tárgyalást, és az 1. cikk ellenõrzése alá kerül a korlátozás tartalma.
Ezzel kapcsolatban lényeges adalék, hogy ha egy állami intézkedés a tulajdonjogot csak gazdasági értelemben korlátozza, a 6. cikk nem biztosítja a tisztességes tárgyaláshoz való jogot annak megállapítása céljából, hogy a beavatkozás megfelel-e a belsõ jognak. A tulajdonjogot olyan hatás kell, hogy érje, hogy a tulajdon vagy a használat feltételei jogi értelemben legyenek érintve. A Bizottság döntése az egyik német vonatkozású vonatkozó ügyben kimondta, hogy az adózás felelõsség meghatározása, csak azért, mert az gazdasági értelemben hatással van az adózó tulajdonára, nem jelenti egyben polgári jog, illetve kötelezettség meghatározását is.
A polgári jog fogalma tágabb, mint a tulajdonjogé. A tulajdonjognak meg kell lennie a belsõ jogrendben és magánjellegûnek kell lennie, de ez a magánjelleg csak a joggyakorlás környezetébõl adódhat. Így a König v. Németország ügyben kiemelhetõ, hogy bár az orvosként történõ praktizáláshoz való jogot a közjog szabályozta, az mégis magánjogi jellegû volt, mivel a kérelmezõ magánjogi szerzõdések megkötésére használta. Lehet arra az álláspontra helyezkedni, hogy a Bíróság minden olyan meghatározást egy polgári jog meghatározásának tekint, amely magánvállalkozást érint. Az azonban tény, hogy a Bíróság, mint például a König esetben, pusztán a jog használatának a környezetére utalt, annak érdekében, hogy további adalékot szolgáltatasson ahhoz a következtetéshez, hogy ez a jog polgári jog.
Lényeges arra emlékeztetni, hogy az 1. cikk összefüggésében nélkülözhetetlen feltétel, hogy legyen egy fennálló jog, és az, hogy a tulajdonszerzés szabadságának korlátozása nem részesül védelemben. Ha viszont diszkrimináció valósul meg e szabadság korlátozása során, máris belép a 14. cikk, amelyre az 1. cikkel immár közösen lehet hivatkozni.
2.3 A 8. cikk
A 8. cikk szintén összefüggésbe hozható az 1. cikk gyakorlati alkalmazásával. A 8. cikk kimondja, hogy “mindenkinek joga van lakása tiszteletben tartásához”. Ha ez a bizonyos lakás egyben valakinek a tulajdonát is képezi, akkor az a 8. cikk védelmét is élvezi. Az viszont nem derül ki pontosan a 8. cikkel kapcsolatos ügyekbõl, hogy a 8. cikk csak a lakások olyan jellegzetességeivel szembeni beavatkozásoktól véd, amelyek alapvetõen szükségesek ahhoz, hogy az adott lakás ekként tudjon tovább funkcionálni. Alighanem azonban nyugodt szívvel erre a következtetésre juthatunk.
2.4 A 13-18. cikkek
Ezek a cikkek kiegészítik az Egyezményben biztosított lényegi jogokat, illetve eltéréseket engedélyeznek velük kapcsolatban, ezért vonatkoznak a tulajdonjogra. A 13. cikk nemzeti hatóság elõtti hatékony jogorvoslatot biztosít az Egyezményben lefektetett jogok és szabadságok megsértése esetén.
A 14. cikk a diszkrimináció tilalmát mondja ki az Egyezménybeli jogok gyakorlásával összefüggésben. A 15. cikk lehetõvé teszi az Egyezménytõl való eltérést háború idején vagy szükséghelyzet fennállásakor, míg a 16. cikk révén az államok számára megengedett, hogy korlátozzák az idegenek politikai tevékenységét. A 17. és 18. cikk pedig megtiltja, hogy az Egyezmény által szabályozott jogokat illetéktelen célra használják fel.
Az ehelyütt felsorolt cikkek közül a 14. számú érdemel közelebbi vizsgálatot, mivel a diszkrimináció tilalmának elve az egész Egyezményt áthatja, annak egyik alappillére. A hivatkozott cikk szerint “a jelen Egyezményben meghatározott jogokat és szabadságokat mindennemû, így a nemi, faji (…) vagy tulajdonon (…) vagy más állapoton alapuló diszkrimináció nélkül kell biztosítani.”
E cikk boncolgatásakor figyelemmel kell lenni egy kardinális összefüggésre. A 14. cikk olyan állami intézkedésekkel szemben nyújt védelmet az egyén részére, amelyek igazságtalanul tesznek hátrányos megkülönböztetést valamilyen szempontból hasonló helyzetû személyek között, jóllehet az intézkedések nem jelentik a vonatkozó jog vagy szabadság igazságtalan korlátozását az adott jogot vagy szabadságot eredetileg biztosító cikk értelmében. Ennek folytán egy, a tulajdonjogot érintõ intézkedés lehet, hogy igazolható az elsõ kiegészítõ jegyzõkönyv 1. cikk alapján, de a 14. cikkbe attól még beleütközhet, mivel diszkriminatív. Nos, a Bizottság esetjoga tartalmaz némi utalást arra, hogy, habár az 1. cikk nem biztosít egy bizonyos életszívonalhoz fûzõdõ jogot vagy egyéb szociális jogokat, a 14. cikkel karöltve a szociális jogok elosztása terén felmerülõ diszkriminációval szemben védelmet nyújthat. Kitûnõen mutatja ezt az egyik eset, ahol az nyert megállapítást, hogy noha az 1. cikk nem véd magántulajdontól eltérõ szociális jogokat, a 14. cikk az 1. cikkel együtt védelemben részesít a szociális jogok területén megjelenõ diszkriminációval szemben azon az alapon, hogy a szociális jogok és a tulajdonjogok közötti kapcsolat elég szoros. Nem alakult ki egységes joggyakorlat ebben a viszonylatban, mivel a Vos v. Hollandia ügyben a Bizottság kimondta, hogy elõfeltétel az, hogy megjelenjen a diszkrimináció a tulajdonjogokat érintõ intézkedésekben. A holland szerzõ, Peter van den Broek is inkább ez utóbbi vélemény mellett áll ki, hiszen az Egyezményt nem úgy tervezték, hogy a szociális jogokkal kapcsolatos védelmet biztosítsa. Ezt az elõkészületi munkák fent vázolt vitái is megerõsítik, amely során a szövegtervezetbe nem engedték felvenni ezeket a jogokat. Ebbõl következik, hogy az említett ellentétes bizottsági döntés ellenére a szociális jogok 14. cikken keresztül közvetetten szorgalmazott védelme ellen erõteljes ellenállás mutatkozik a jogirodalomban.
%%%
IV. Tulajdon a strasbourgi gyakorlatban

1. A tulajdon fogalma az Egyezmény vonatkozásában
1.1 A szóhasználat fontossága
Az elsõ kiegészítõ jegyzõkönyv 1. cikkének olvasásakor azonnal feltûnik, hogy a szöveg ugyan tartalmát tekintve a tulajdon (property) védelmét hivatott nemzetközi védelemben részesíteni, mellette szerepet kap egy másik kifejezés is. A javak (possessions) tiszteletben tartását, vagy ha úgy tetszik, háborítatlan élvezetét (peaceful enjoyment) említi a szöveg, illetve az azoktól való megfosztást tilalmazza; a “tulajdon” szó csak a tulajdon használatának szabályozásánál kerül elõ (control of use of property). A Bíróság aztán gyakorlatával pontosította ezt a kissé szerencsétlen megoldást a Handyside-, illetve a Marckx-ügyekben hozott ítéleteiben úgy, hogy kifejezésre jutatta, hogy alattuk ugyanazt a dolgot kell érteni, jelesül a tulajdont. Az elõkészületi munkák figyelembe vételével azért még annyit hozzátehetünk, hogy egészen pontosan a magántulajdont. Ide sorolhatóak azoknak a vallási közösségeknek a tulajdona is, amelyeket a Bizottság panaszosként fellépésre jogosultnak ismert el.
Jól látszik tehát, hogy elengedhetetlen mindenekelõtt azt tisztázni, hogy mit ért az Egyezmény javak, illetve tulajdon alatt, mi az, amit védelmébe vesz. E kérdések megválaszolására kizárólag a strasbourgi szervek esetjogán keresztül van mód, hiszen e common law-megoldást idézõ joggyakorlat révén kel életre az Egyezmény által rögzített emberi jogi katalógus.
1.2 Nemzetközi jogi tulajdon fogalom
A probléma teljes körbejárásához érdemes egy gyors összehasonlítást végezni a tulajdon fogalmának nemzetközi jogi és strasbourgi értelmezése között. Mivel az elsõ kiegészítõ jegyzõkönyv 1. cikke esetében nemzetközi jogi szöveggel állunk szemben, ki lehet abból indulni, hogy rá a nemzetközi jogi tulajdonfogalom érvényes, amely a legszélesebb értelemben nem pedig csak tisztán dologi jogi értelemben értendõ. A nemzetközi közjogban a tulajdon fogalma egyenértékû a szerzett jog (acquired rights, wohlerworbene Rechte) fogalmával. Ide szokták sorolni még az állami hitelekbõl és koncessziós jogokból eredõ hitelezõi jogokat is. Ezt a nézetet támasztják alá az elõkészületi munkák fejleményei is, hiszen ott elutasításra lelt az a javaslat, amely a tulajdon védelmét kizárólag a személyes tárgyak védelmére kívánta korlátozni.
2. Védett javak
A Bizottság joggyakorlatára kell támaszkodnunk fõként annak meghatározását illetõen, hogyan alakul az Egyezményt értelmezõ szervek álláspontja az elsõ cikk hatálya alá tartozó elemek terén. Annál is inkább, mivel a Bizottság végezte egészen a közelmúltig a szûrõ szerepet. E határozatokat és jelentéseket figyelembe véve azt a következtetést lehet levonni, hogy a Bizottság ugyancsak széles értelemben vett tulajdont ismer el. Sõt, olykor még azon a nemzetközi jogi szabályon is túlmutat, miszerint a tulajdon csak abban a formában védendõ, amely formát a belsõ jog fennállónak ismer el. Egyik határozatában ugyanis a Bizottság kimondta, hogy adott esetben a kötelezõ befizetéseken alapuló részvétel egy közjogi társadalombiztosítási rendszerben tulajdonhoz hasonlatos, védelemre érdemes igényt alapoz meg. Az érintett Ausztriában ezzel szemben a közjogi igényeket nem tekintik tulajdonvédelemben részesítendõ jogtárgyaknak.
A joggyakorlat értelmében három csoportra tagolhatjuk a javakat, amelyek az ingó és ingatlan dolgok, a dologi jogok egyrészt, másrészt a követelések, végül a szellemi tulajdon osztályaira oszthatók fel. A javak fogalmának kiterjesztése révén azonban a váromány védelme is mind bevettebb gyakorlattá nõtte ki magát, így ennek bemutatása sem maradhat el. Végül az 1. cikk által biztosított védelmet szûkítõ korlátok kerülnek górcsõ alá.
2.1 Az ingó és ingatlan javak: a dologi jogok
A Bizottság határozataiból egyértelmûen kiderül, hogy a javak halmazába az ingatlanok is beletartoznak. Hiába próbált tehát a brit kormány amellett kardoskodni, hogy csak ingóságokat tekint javaknak. Ennek során leszögezték, hogy az ingatlanon fennálló jog, amely szolgalmi jogosultságban és éves bérleti díj beszedésében nyilvánult meg, a javak körébe tartozik. Az, hogy a dologi jog kizárólag szerzõdésen, vagyis a szerzõdõ felek akaratán alapul, nem akadálya a javak körébe való sorolásnak.
2.2 Követelések
2.2.1 Magánjogi követelések
A követelések jószágként történõ elismeréséhez több kritérium kristályosodott ki az idõk során. A panaszosnak természetesen igazolnia kell, hogy õ a követelés jogosultja, ami minden további nélkül mûködik, ha például az adós tartozását elismerte, vagy a követelésnek megvan a pontos jogcíme. Amennyiben feltételekhez kötött követelésekrõl van szó, az nem tartozik a tulajdonvédelem körébe mindaddig, amíg a megvalósításához szükséges valamennyi elem nincsen együtt, így érvényesítvén a szerzett jogok elméletét. A munkáért végzett ellenértékre vonatkozó igényt csak akkor lehet védelemben részesítettként felfogni, ha az valóban létre is jött magánjogi megállapodás vagy törvényi szabályozás erejénél fogva. Ezért nem volt megalapozott annak a német ügyvédnek ezzel kapcsolatos panasza, aki kérelmét többek között az elsõ kiegészítõ jegyzõkönyv 1. cikkére alapította. Õ ugyanis azt a rá háruló kötelezettséget sérelmezte, hogy az állam oldalán csekély összegért kellett elvállalnia a kirendelt ügyvédi feladatát. A Bizottság azonban azt állapította meg, hogy teljesítménye útján a kirendelt ügyvéd csak a törvény által biztosított kirendelt ügyvédeknek járó díjra jogosult, így nem áll fenn semmilyen megsértése más módon megalapozott díjkövetelésnek.
2.2.2 Közjogi jogviszonyból fakadó igények
Noha továbbra is meglehetõsen vitatott, hogy a közjogi személyes igények az elsõ kiegészítõ jegyzõkönyv 1. cikkének védelme alá tartoznak, ez a tendencia olvasható ki a nemzetközi jog elméleti vonulataiból, illetve a bizottsági gyakorlatból.
2.2.2.1 Az igényjogosultak teljesítményén alapuló közjogi követelések
Ezen a téren fõként a nyugdíjjogosultsággal kapcsolatos esetek mérvadóak. A Bizottság álláspontját számos összefüggésben fejtette már ki a témában. Így kimondta, hogy a nyugdíjpénztárakhoz történõ kötelezõ befizetés bizonyos körülmények között alkalmas arra, hogy tulajdonjogot biztosítson ezen alapok egy részére, és ezt a jogot befolyásolhatja az is, ahogyan az alapot felosztják. A tulajdonhoz való jog a Bizottság értelmezésében a szóban forgó társadalombiztosítás jellegzetességébõl ered. Ha a társadalombiztosítás a szolidaritás elvére épül, a nyugdíjigény jogosultja nem követelheti az alap egy meghatározott részét, ezért itt tulajdoni igényrõl sem lehet szó. A Müller-ügyben aztán pontosította gyakorlatát a Bizottság. A kérelmezõ 1963-ig Ausztriában dolgozott, és fizette a kötelezõ járulékokat. 1963 után Lichtensteinben vállalva munkát, abbahagyta a társadalombiztosításhoz való kötelezõ járulék szolgáltatását, azonban Ausztriában elkezdett egy általa választott nyugdíjpénztárnak járulékot fizetni. Nyugdíjas korában azonban nem kapta vissza az általa befizetett teljes összeget, így a szerzett jogok védelmére hivatkozott. A Bizottság rávilágított arra, hogy noha javakról volt szó, a szóban forgó tulajdonjog nem alapoz meg “egy meghatározott összegû nyugdíjhoz” fûzõdõ jogcímet. “Bizonyos esetekben azonban a nyugdíj összegének lényeges csökkentése úgy is felfogható, hogy az az öregségi nyugdíjbiztosítási rendszer juttatásaihoz való jog lényegét is érintheti”.
2.2.2.2 A nem az igényjogosult teljesítményén alapuló közjogi követelések
E közjogi igények másik csoportjának nagyító alá vételekor megint csak német példát ildomos felhozni. Beadványok egy csoportja azt sérelmezte, hogy a kártérítési törvény (Reparationsschädengesetz) által biztosított kártalanításból a jogi személyek ki voltak zárva. A panaszos jogi személyek azt próbálták érvényesíteni, hogy a Német Szövetségi Köztársaság a gyõztes hatalmakkal 1954.10.23-án kötött párizsi Überleitungsvertragban (Átmeneti Szerzõdés) vállalta, hogy gondoskodik arról, hogy a gyõztes hatalmak által elkobzott javak tulajdonosait kártalanítja. Ezáltal az érintett tulajdonosok részérõl kártalanítási igény vált megalapozottá, még ha jogi személy tulajdonosokról is volt szó, amely igénytõl az érintetteket az NSZK a Reparationsschädengesetzben az igényjogosultak körének korlátozásával megfosztotta. A Bizottság nem értett egyet ezzel az érveléssel. Anélkül, hogy vizsgálta volna, hogy a kérdéses fajta kártalanítási igényeket egyáltalán a tulajdonnal egyenértékûként lehet-e értékelni, egyszerûen azt állapította meg, hogy az Überleitungsvertrag rendelkezésire semmilyen peresíthetõ igényt nem lehet alapítani. A Bizottság, csatlakozva a német alkotmánybíróság korában megfogalmazott álláspontjához, megállapította ugyanis, hogy a vitatott, Überleitungsvertrag a Német Szövetségi Köztársaság és a többi Szerzõdõ Fél (a gyõztes hatalmak) között keletkeztetett szerzõdéses kötelezettséget a kártalanításra nézve. A panaszos cégek erre nem hivatkozhatnak, mert õk a szerzõdésben nem szerepelnek félként. Így a német törvényhozó esetleges mulasztása miatt csak a Szerzõdõ Felek követelhetik a szerzõdés pontos betartását. A jogi személyek kártalanításból történõ kizárása ennek megfelelõen nem szüntetett meg semmiféle korábban fennálló jogot. Így az elsõ kiegészítõ jegyzõkönyv 1. cikkének megsértése sem megalapozott. Ez a következtetés azzal a további következménnyel jár, hogy a panaszosok által állított diszkrimináció sem valósult meg. Mindazonáltal a Bizottság rámutatott, hogy elvileg mégis lehetett volna szó diszkriminációról, hiszen a természetes személyek részesültek kártalanításban, a kérelmet benyújtott jogi személyek viszont nem, ami eltérõ elbánásra utal. Ez azonban nem önkényes megkülönböztetés, hanem kormánypolitikai okokkal magyarázható. A Bizottság így itt is kiemelte, hogy lehetnek bizonyos társadalmi, illetve gazdaság okok, amelyek jogosan tesznek különbséget a természetes és jogi személyek között, ami a szóban forgó esetben a kártalanítás eltérõ biztosításában nyilvánult meg.
Egy másik német vonatozású esetben arról volt szó, hogy a panaszosok jogai egy tulajdonosi jogálláshoz hasonló pozícióban azáltal csorbult-e, hogy az általuk érvényesíteni kívánt követelésüket nem ismerték el a Rückerstattungsgesetzben (kárpótlási törvényben) megjelölt bejelentési határidõ elmulasztása miatt. A szóban forgó szabályozás a bejelentéssel kapcsolatos formaságok tekintetében kezdetben nem volt egyértelmû és a bíróságok azt részben a panaszosokra kedvezõ módon értelmezték. Ezt azonban újabb törvényi szabályozás követte, amely révén kiderült, hogy az eredeti szabályozás nem e módon, vagyis a bíróságok által addig értelmezett módon értendõ. A Bizottság abból indult ki, hogy az elsõ kiegészítõ jegyzõkönyv 1. cikke a Bundesrückerstattungsgesetzbõl eredõ követelésekre esetleg alkalmazható. Azt is észrevételezte, hogy egy olyan szabályozás, amely alapján visszaható hatállyal már meglévõ követeléseket késõn bejelentettként kezelnek, tulajdontól való megfosztásként értékelhetõ. Ilyesmi azonban nem történt az adott ügyben. A késõbbi új szabályozás ugyanis az eredeti bejelentési határidõket érintetlenül hagyta, és csak azt a kérdést érintette, hogy a követelésekre nézve milyen formában lehetett a bejelentéseket megtenni úgy, hogy azok megtétele határidõn belüliséget eredményezzen e jognyilatkozatok hatályát illetõen. A kárpótló bíróságok a panaszosok számára kedvezõ joggyakorlata más felekre vonatkozott és olyan idõpontban született, amikor a panaszosok vélt követelési már régen – késve -be voltak jelentve. A panaszosok tehát követeléseik bejelentése kapcsán erre a joggyakorlatra nem hivatkozhattak. Ennek alapján pedig a Bizottság úgy vélte, hogy nincs szó tulajdontól való megfosztásról.
Megjegyezendõ e két eset kapcsán, hogy noha a Bizottság csak feltételezte az elsõ kiegészítõ jegyzõkönyv 1. cikkének alkalmazhatóságát, ebbõl nem feltétlenül lehet arra következtetni, hogy kész arra, hogy a tulajdonvédelmet kiterjessze olyan közjogi követelésekre, amelyek csak állami garancián, nem pedig az igényjogosultak teljesítményén alapul.
%%%
2.2.2.3 A közjogi követelések besorolása a német jog szerint
Az a kérdés, hogy a közjogi követelések milyen mértékben esnek a tulajdonvédelem alá, illetve egyáltalán oda tartoznak-e, még nem egységesek az álláspontok az egyes Európa Tanács tagállamok jogrendjében. A legelõrehaladottabb állapotban e tekintetben, úgy tûnik, a német joggyakorlat van. A Bundesgerichtshof Nagy Tanácsa (Großer Senat) egyik irányelvében (Grundsatzentscheidung) (1952. június 10.) abból indult ki, hogy a német alkotmány 14. cikkében rögzített tulajdonvédelmének alkotmányjogi értelemben vett tárgya minden vagyoni értékû jogot felölel, mégpedig attól függetlenül, hogy az polgári jogi vagy közjogi jellegû.
A német alkotmánybíróság így vagy úgy csatlakozott ehhez a véleményhez. Arra a következtetésre jut, hogy egy közjog birtokosának tulajdonosnak megfelelõ jogállást biztosít, és különbséget tesz a Bizottsághoz hasonlóan a saját teljesítmény útján megszerzett, illetve kiérdemelt, és ezáltal az elsõ kiegészítõ jegyzõkönyv 1. cikke szerint védelemre jogosult, vagyoni értékû közjogi jogosultságok olyan jogosultságok között, amelyek az államilag szociál- és gazdaságpolitikai okokból nyújtott garancián alapulnak. A Bundesverfassungsgericht azt is egyértelmûen tisztázta, hogy elõbbi eset a törvényi nyugdíjbiztosításokból származó nyugdíjakra támasztott követelésekre vonatkozik, valamint a nyugdíjbiztosítási viszony alapján a biztosított olyan jogállásaira, amelyek további feltételek teljesítése esetén, úgy, mint a várakozási idõ leteltével vagy a biztosításra okot adó esemény bekövetkeztével, Vollrechtté (teljes joggá) erõsödhetnek.
2.3 A szellemi tulajdon
Sokáig a találmányok szabadalmát nem a javak körébe sorolták, hanem a polgári jogok közé. Számos érv harcolt egymással azért, hogy a szabadalmakat, így a szellemi tulajdont általában (szerzõi jogok, copyright stb.) a védett javak közé sorolják. Mindenekelõtt nem volt abszurd ötlet, hogy úgy tekintsenek rá, mint a gazdasági tevékenység elengedhetetlen elemére. Ezek után ebbõl világosan következett, hogy a szabadalom jószágnak tekinthetõ, mivel rendelkezett a használat (kizárólagosság) és a szabad rendelkezés (átruházhatóság) jellegzetességeivel: a tulajdon attribútumaival, illetve kritériumaival. A Bizottság végül leszögezte, hogy a szabadalom ténylegesen a javak fogalmához tartozik.
2.4 A váromány védelme a foglalkozás ûzéséhez kötött jogok kapcsán
Mivel a joggyakorlat a továbbiakban úgy védi -bizonyos feltételekkel – a várományt mint jószágot, és nem fél meghatározni a tulajdoni jogcímeket, megerõsítve ezzel a tulajdon autonómiáját, a jószág fogalmának kibõvítésérõl kell beszélnünk.
A joggyakorlat vizsgálatakor szembetûnik, hogy a váromány ugyan fõszabály szerint védett jószág, két fõ körben azonban nem teszik lehetõvé a váromány fogalmának kiterjesztését: ha a régi tulajdonjog már régóta nem alkalmas hatékony joggyakorlásra, és ha a feltételhez kötött követelés elenyészett a feltétel nem teljesítése miatt.
2.4.1 Foglalkozásból származó jövedelem
Megállapíthajuk, hogy a joggyakorlat fejlõdése három fázisban történt:

egy foglalkozás gyakorlásából folyó jövedelmek védelmének hiánya
a jóhírnév (goodwill) védelme
a gazdasági tevékenység folytatása miatt szükséges engedélyek és licencek védelme.

Eredetileg egy foglalkozás ûzését nem kapcsolták össze a tulajdonhoz fûzött jogokkal, mivel a hozzá kapcsolódó bizonytalanság megakadályozta a szerzett jog megállapítását.
Így X. Német Szövetségi Köztársaság elleni ügyében a Bizottság úgy döntött, hogy a közjegyzõk díja, melynek mértékét jogszabály csökkentette, nem tekinthetõ jószágnak. Ebben az ügyben a törvény elõírta, hogy a közjegyzõk az egyházak, egyetemek és más nem nyereségorientált szerveztek számára készített közjegyzõi okiratot a normál díjszabásnál 50-80%-kal kedvezményesebben kötelesek kiállítani. A Bizottság úgy értékelte, hogy elõször is semmilyen konkrét ügyre nem tettek hivatkozást a panaszos közjegyzõk, hanem csak általában sérelmezték szolgáltatásuk kötelezõen csökkentett díjszabással történõ nyújtását. Az áldozati elvnek mégis megfelelt a kérelem, és így a 25. cikk kritériuma alapján nem kellett elutasítani, mivel feltételezhetõ, hogy elengedhetetlenül lesznek a kérelmezõnek szóban forgó ügyei. Mindez azonban nem elegendõ ahhoz, hogy az elsõ kiegészítõ jegyzõkönyv 1. cikkének sérelmét lehessen megállapítani. “A közjegyzõ díjkövetelése csak abban az esetben lehetne az adott cikk értelmében jószágnak tekinteni, ha követelés keletkezett volna egy meghatározott esetben a közjegyzõ által nyújtott szolgáltatás alapján és a díjszabásra vonatkozó jelenlegi rendelkezések alapján. A közjegyzõk arra vonatkozó puszta várakozása (expectation), hogy a jelenlegi díjszabásról szóló jogszabályokat nem fogják megváltoztatni, nem tekinthetõ tulajdonjognak.” Érdemes még ehhez hozzáfûzni, hogy ugyanerre hivatkozva utasította el a Bizottság a diszkriminációs panaszt is (14. cikk), valamint kiemelte, hogy a közjegyzõk piacon betöltött kvázi kizárólagos helyzetébõl adódóan nem számít hátrányos megkülönböztetésnek az, ha bizonyos kötelezettségeket rónak rájuk.
2.4.2 A jóhírnév (goodwill)
A joggyakorlat ezután a van Merle és mások ügyében fejlõdött tovább, ahol a Bíróságnak szembesülnie kellett a goodwill fogalmával. A négy holland kérelmezõ 1947 és 1950 között kezdte pályáját. 1962-ig a könyvelõi foglalkozást semmilyen jogszabály nem szabályozta. Ezt az áldatlan állapotot megszüntetvén két törvény született. A második értelmében az elismert könyvelõi cím jog szerint azokat illeti meg, akik a törvény hatályba lépése elõtti tizenöt évben legalább tíz évig megfelelõ szakmai hozzáértést bizonyító skálán és feltételek mellett praktizáltak. A kérelmezõk ki voltak zárva e törvényhely által biztosított kedvezményekbõl, ezért az elsõ cikkre hivatkozva kérték, hogy állapítsák meg javaik megsértését. Azt állították továbbá, hogy évi ügyszámuk 50-60%-kal csökkent. Itt tehát komoly anyagi hátrány következett be, szemben a fenti közjegyzõkkel.
A kérelmezõk a Wiarda bírónak a König-ügyben kifejtett különvéleményére is hivatkoztak. E vélemény szerint az ügyfélkör polgári jogi, tulajdonhoz való joghoz hasonló jellegû. A Bíróság a Bizottság érvelését követte, amikor az ügyfélkört jószágnak minõsítette: “az érdekelteknek sikerült létrehozniuk olyan ügyfélkört, amely sok szempontból polgári jellegû (…) lévén, hogy vagyoni értéke van, így jószág az Egyezmény értelmében.”
2.4.3 Engedélyek
Különös figyelmet érdemel a kereskedelmi tevékenységhez szükséges engedély. Sokáig ezeket az engedélyeket nem tekintették jószágnak. Ennek megfelelõen az M. Németország elleni ügyben a Bizottság úgy rendelkezet, hogy “az engedély birtokosát nem lehet olyan személynek tekinteni, akinek megfelelõ és jogos elvárása van tevékenységének folytatásához, amennyiben az engedélyhez fûzött feltételek már nem állnak meg.”
Késõbb valamelyest újragondolta ezt az álláspontot a Bizottság. Egy másik esetben ugyanis megállapította, hogy a szóban forgó étterem gazdasági érdekei javak. A bevont alkoholárusítási engedélyt ugyan önmagában továbbra sem tekintette annak, azonban vizsgálta, hogy az engedély szükségképpen eleme-e a gazdasági érdekek kihasználásának, és visszavonása együtt jár-e a goodwill sérülésével. Az engedély visszavonása végül is sértette a kereskedõ jogait, amivel a Bíróság is egyetértett. Annak birtoklását a kérelmezõ társaság érdekeinek megvalósításához szükséges legfontosabb feltételek egyikének tekintette.
Ezzel összefüggésben talán a legildomosabb felvillantani viszont azt a bizottsági határozatot, amely a jármûvezetõi engedélyt nem minõsítette tulajdonnak. A döntéshez nem fûztek indoklást. Csak találgatni lehet, hogy valószínûleg azért volt negatív a Bizottság következtetése, mert nem tekintette a jogosítványt gazdasági értékkel bíró tételnek, amely feltételt alapkövetelménynek tekintette egyébként a tulajdonná minõsítés folyamatában. Ez a felfogás egyáltalán nem tûnik megalapozottnak, hiszen a jogosítvány óriási értékkel bír birtokosa számára, annak megvonása súlyos anyagi következményekkel járhat. Ezért fontos megvizsgálni a birtokos körülményeit, mert ha például az illetõ munkájához elengedhetetlenül szükség van a jogosítvány mindennapi használatára, az komolyan befolyásolhatja az érintett tulajdonát.
%%%
3. A védelem korlátai
3.1 Az állam esetleges pozitív cselekvési kötelezettsége
Az elsõ kiegészítõ jegyzõkönyv 1. cikkében biztosított tulajdonvédelem nem merül ki a kivételekkel ellátott tulajdontól való megfosztás tilalmában, nem úgy, mint például Belgium, Luxemburg vagy Norvégia alkotmányjogi szabályzásában. Az Egyezmény ezen szakasza pozitív védelemben részesít. Ennek megfelelõen ugyanis az elõírás megszegését jelenti nemcsak a tulajdontól való megfosztás, hanem minden állami intézkedés révén bekövetkezett tulajdont ért csorbítás, amennyiben az az elsõ bekezdés 2. mondata vagy második bekezdése alapján nem jogos.
A tulajdonra vonatkozó cikk azonban nemcsak a tulajdont védi fennállásában, hanem a tulajdonost is a tulajdonnal kapcsolatos jogok gyakorlásában. Ide elsõsorban a tulajdonnal való rendelkezés tartozik élõk között vagy halál esetére. Mivel a Bíróság többször kifejezésre juttatta, hogy az Egyezmény és a kiegészítõ jegyzõkönyvben deklarált jogok és szabadságok betartásának parancsából az államok részére pozitív cselekvési kötelezettség keletkezhet, azzal is lehet érvelni, hogy a magántulajdon tiszteletben tartására vonatkozó igény az államot arra kötelezi, hogy azt a lehetõségeihez mérten harmadik személyek beavatkozásaitól megóvja. Ha például a hatóságok engedélyt adnak egy olyan demonstrációra, ahol összecsapásoktól lehet tartani, el lehet várni, hogy megtegyék a szükséges óvintézkedéseket annak rendezett lezajlásának biztosítása érdekében és azt, hogy megakadályozzák a vandálok tulajdontárgyakat károsító garázdálkodását. Az azonban a joggyakorlat alapján világosnak tûnik, hogy nem áll fenn pozitív cselekvési kötelezettség meghatározott esetekben, így különösen, ha például arról van szó, hogy a piaci tényezõk hatására bekövetkezett értékvesztést meg kellene elõznie az államnak. Ezt egyébként szintén egy német vonatkozású ügyben állapította meg a Bizottság, és hozzáfûzte, hogy az állam nem köteles megvédenie polgárait az infláció hatásaitól. A szóban forgó esetben a kérelmezõ azt panaszolta, hogy a megtakarításaira kapott kamatok után adóznia kellett, ami csökkentette a rendelkezésére álló tõkét. A kamat 6.5 %-os volt, miközben az infláció elérte a 7.5 %-ot az adott évben. A kérelmezõnek felszámított adóként mindössze évi 50 márkát kellett fizetnie a jövedelme, több, mint 2000 márka után. A kérelmezõ mindamellett sérelmezte, hogy az infláció folyamatosan csökkenti a tõkéjét. A Bizottság megállapította, hogy az állam szuverén hatásköre az adóztatás, amely közcélokat szolgál. A hivatkozott törvény ugyanakkor nem irányult a kérelmezõ tõkéjének csökkentésére, illetve arra, hogy ne biztosítson a tõkére járó hasznot az adott év idõtartamára. A Bizottság végül kimondta, hogy a vásárló érték biztosításának általános kötelezettsége nem vezethetõ le az elsõ kiegészítõ jegyzõkönyv 1. cikkébõl.
3.2 Anyagi jogi korlátok
A német alkotmány 14. cikkével ellentétben az elsõ kiegészítõ jegyzõkönyv 1. cikke nem vonatkozik az öröklési jogra, és a Bíróság véleménye szerint, amely a “tulajodon tiszteletben tartása” szövegbõl indul ki, azt kiterjesztõ értelmezéssel sem lehet az öröklési jogra kiterjeszteni.
Az elsõ kiegészítõ jegyzõkönyv 1. cikke védelmet nyújt ugyan a fennálló tulajdonra az állami beavatkozásoktól, nem alapoz meg viszont követelést az állam ellen, hogy intézkedései révén lehetõvé tegye az egyének számára, hogy tulajdonukat jobban hasznosítsák, illetve értékcsökkenéstõl megóvják. Ennek megfelelõen a Bizottság elutasította egy svéd tudós panaszát, aki azt sérelmezte, hogy az állam megtagadja, hogy kutatómunkájáért fizetést, illetve kutatási hitelt adjon, és ezáltal megfosztja a lehetõségtõl, hogy potenciális tulajdonjogait a kutatási eredményekben fennálló szellemi alkotások jogainak formájában hasznosítsa. Ezzel kapcsolatban érdemes emlékeztetni arra, hogy az Egyezmény nem biztosít szociális jogokat, és ebbõl következik, hogy abból nem vezethetõ le a létminimum biztosítására vonatkozó jog. Ez a jog Németországban a jogirodalomban uralkodó felfogás szerint viszont egyenesen következik az emberi méltóság tiszteletben tartásának alapjogi elõírásából.
3.3 Idõbeli korlátok
Az elsõ kiegészítõ jegyzõkönyv 1. cikkére csak olyan tulajdontól történõ megfosztás vagy tulajdont ért sérelem esetén lehet hivatkozni, amelyek a kiegészítõ jegyzõkönyv hatályba lépése után történtek. Ezért nem terheli felelõsség a Német Szövetségi Köztársaságot a második világháború alatt a harmadik Birodalom intézkedései alapján – akár kül- akár belföldön – történt tulajdont ért megsemmisülés, megfosztás vagy egyéb sérelem miatt.
A fennálló határok ún. Ostverträge-ben (Keleti Szerõdések) Németország részérõl kinyilvánított elismerése nem eredményezte a Bizottság szerint a német állampolgárok egykori német területeken a második világháború bejfejezése után elkobzott vagyontárgyain fennálló tulajdonjog végleges elvesztését. A tulajdonjog elvesztését sokkal inkább az elsõ kiegészítõ jegyzõkönyv hatályba lépését megelõzõen egyedül a kérdéses területre bevonult államok részérõl történt elkobzó intézkedések okozták. Ezért az Ostrverträge, mint aktus nem érintett semmilyen, az elsõ kiegészítõ jegyzõkönyv 1. cikke által védett jogot.
Az sem ütközik az adott cikkbe, ha egy állam az elsõ kiegészítõ jegyzõkönyv hatályba lépése után tagadja meg, hogy egy olyan, addig fenn nem álló kötelezettséget vállaljon, amely a jegyzõkönyv hatálybalépése elõtti tulajdonvesztésért való kártalanítás fizetésében testesül meg. A cikk rendelkezésében van ugyan utalás a nemzetközi jog általános elveire, amibõl az következik, hogy legalább a külföldieknek jár kártalanítási igény, ha egy állam tulajdonuktól fosztja meg õket. A Bizottság azonban a nemzetközi jog szabályait nem vizsgálhatja elkülönítetten; csak a kiegészítõ jegyzõkönyv adott cikkével összefüggésben alkalmazhatja azokat. Ha azonban adott esetben az elõírás alkalmazása rationae temporis kizárt, mivel a tulajdontól való megfosztásra a jegyzõkönyv hatályba lépése elõtt került sor, a nemzetközi jog általános elveit sem veszik figyelembe. Ezt állapította meg a Bizottság egy olyan személyek által beadott kérelemmel kapcsolatban, akik igazságtalanul kizárva érezték magukat azoknak a körébõl, akiknek a Német Szövetségi Köztársaság háborús okokból történt tulajdonvesztésért kártalanítást nyújtott.
V. A megfosztás és a használat szabályozása

1. Az 1. cikk szerkezetének fontossága
Az Emberi Jogok Európai Egyezménye által biztosított tulajdonvédelem sajátosságai az elsõ kiegészítõ jegyzõkönyv 1. cikkének szerkezeti vizsgálata során ismerhetõk meg a legjobban. A Bíróság joggyakorlatában segítséget nyújtott ahhoz, hogy a cikk különbözõ elemeinek értelmezését egyfajta konzisztencia jellemezze, ami az ennek révén európai szinten, az Egyezménybõl fakadó jogok érvényesítésével kapcsolatban kialakult jogbiztonság megalapozásához nagyban hozzájárult. A Bíróság a cikket tartalmilag három elkülöníthetõ szabályra bontotta, és fokozatosan árnyalta a köztük fennálló viszonyt. A több szempontból is mintaértékû Sporrong és Lönnroth Svédország elleni ügy kapcsán fogalmazódott meg, hogy
“…ez a rendelkezés három elkülönült szabályt ölel fel. Az elsõ szabály, amely az elsõ bekezdés elsõ mondatában található, általános jellegû és a tulajdon tiszteletben tartásának elvét mondja ki; az ugyanezen bekezdés második mondatában helyet kapó második szabály a javaktól való megfosztásra terjed ki, és azt bizonyos feltételektõl teszi függõvé; a második bekezdésben rögzített harmadik szabály pedig elismeri, hogy a szerzõdõ államok jogosultak, többek között, hogy a javak használatát a köz érdekében szabályozzák. A három szabály nem ‘elkülönült’ abban az értelemben, hogy ne lennének egymással kapcsolatban: a második és a harmadik szabály a tulajdon tiszteletben tartásához való jogba történõ beavatkozás meghatározott példáira vonatkozik, és ezért õket az elsõ szabályban kimondott általános elvvel összhangban kell értelmezni.”
A Sporrong ügy középpontjában az állt, hogy két ingatlanra Svédország egyik városában kisajátítási határozatot hoztak anélkül, hogy a kisajátításra sor került volna. Az adott ingatlanokon az építkezés lehetõségét is érintette ugyanakkor ez a tilalom. A Bíróság végül arra jutott, hogy a körülmények nem merítették ki a megfosztás követelményeit, de mivel a tulajdonjog lényegi részén esett csorba, és miután a fair balance teszt is erre mutatott, az 1. cikk sérelme fennállt, mégpedig a tulajdon tiszteletben tartására vonatkozó átfogó szabály megsértése miatt.
Lényeges szerep jut tehát a tulajdonjog tiszteletben tartását lefektetõ követelménynek, hiszen az államok tulajdonhasználat szabályozási jogosítványát e kissé gumiszabálynak tûnõ megállapítás hatósugarához mérten kell értelmezni.
A Bíróság annak meghatározására, hogy vajon e szabálynak megfeleltek-e az adott esetben, az ún. “fair balance” tesztet (igazságos egyensúly) alkalmazza. A Sporrong és Lönnroth-ügyben (69. szakasz) a Bíróság kimondta:
“A cikk elsõ bekezdés elsõ mondatának értelmezése céljából a Bíróságnak meg kell határoznia, hogy vajon a közösségi érdek és az egyén alapvetõ jogainak védelme között igazságos egyensúly (fair balance) valósult-e meg. Ezen egyensúlynak a felkutatása az egész Egyezményben rejlik, és az 1. cikk szerkezetében is tükrözõdik.”
A fenti indoklásból jól látható tehát, hogy a fair balance teszt esetében egy általános érvényû, az Egyezmény egész értelmezése szempontjából is kardinális technikáról van szó. Azt is észlelni kell, hogy a Bíróság egyébként is egyre inkább hajlik arra, hogy ügyeket e tesztre való utalás alapján döntsön el tekintet nélkül arra, hogy álláspontja szerint az adott eset a cikk melyik mondata alá sorolható. A Bíróság általában az államokra hagyja annak meghatározását, mit is értenek õk közösségi érdeken. Magának az “egyensúlynak” a keresése az állami intézkedés és a jogkorlátozás között aztán már nagyfokú mérlegelést és helyenként politikai döntést is magában foglal. Azt viszont kijelenthetjük, hogy e téren nyilván szándékosan biztosítottak az államoknak széles mérlegelési jogkört (margin of appreciation), hiszen a tulajdon kapcsán mégis csak egy kiinduló jelentõséggel bíró gazdasági alapegységet érint az Egyezmény, így teljesen érthetõ, hogy az államok a szövegezés során minél nagyobb teret igyekeztek maguknak fenntartani saját gazdasági érdekeik védelmében.
A fair balance teszt dominanciájának elõretörése annak ellenére megfigyelhetõ a Sporrong-ügy után, hogy az 1. cikk szövegezése külön formulát igazából csak a megfosztás és a használat szabályozása esetére határozott meg. Az egyik oka ennek a folyamatnak, hogy a tulajdon tiszteletben tartásának sérelmét önálló beavatkozási formaként azonosította a Bíróság, amely kategória azért vált fontossá, mert a Bíróság vonakodott a megfosztás fogalmát a de facto megfosztás legegyértelmûbb esetkörén túlra kiterjeszteni. Ezért állapította meg a Sporrong-ügyben csak a tulajdon tiszteletben tartásának sérelmét, tagadván a de facto megfosztás feltételeinek fennállását. A tiszteletben tartási formula térnyerésének másik oka abban rejlik, hogy a Bíróságnak ki kellett nyilatkoztatnia, mely feltételek fennállta esetén lehet az elsõ bekezdés elsõ mondata alapján még jogszerûen beavatkozni. Ezek a feltételek anyagi és eljárásjogi jellegûek.
Mindenesetre a fair balance teszt tagadhatatlanul egyre inkább általános érvényû módszerré nõtte ki magát. Természetesen nem minden körülmények között alkalmas egy eset maradéktalan indoklására, de védelmet nyújt a tekintetben, hogy a tulajdonos számára nyitva álljon egy folyamat, amelyben megtámadhatja, hogy az adott beavatkozás valóban a közösségi érdeket szolgálja-e. Itt egy olyan folyamat adott, amely nemcsak az elõnyök mérlegelését veszi figyelembe, hanem azt is szem elõtt rajta, hogy a közjó érdekében tett bizonyos lépést a tulajdonos személyes jogainak megsértése nélkül nem lehetett volna-e ugyanúgy elérni. Sokfajta ilyen jellegû beavatkozás ugyanis magában foglalja egy “polgári jog meghatározását”, ami azt eredményezi, hogy az egyén jogosulttá válik a 6. cikk (1) bekezdésében rögzített tisztességes tárgyalásra.
%%%
2. A tulajdonjogot ért beavatkozás esetei
A tulajdonjogot ért beavatkozás leggyakrabban közvetlenül egy közjogi személy mint végrehajtó hatóság cselekedeteibõl ered. Bírósági aktus vagy jogszabály is lehet az alapja, valamint nemzetközi vagy alkotmányjogi aktus, amennyiben ezek közvetlen hatással vannak a tulajdonjogra. Az 1. cikkre azonban akkor is lehet hivatkozni, ha közvetlenül nem egy közjogi hatóság a tulajdonjog megsértõje, hanem harmadik természetes személy okozza a sérelmet. Mégis szükséges, hogy a tulajdonjog sérelme ne csupán egy magánszemélynek legyen betudható, mivel a közhatalom gyakorlásának legalábbis közvetettnek kell lennie.
A tulajdont ért beavatkozásoknak két fajtája a szabályozás és a megfosztás. A megfosztást úgy határozhatjuk meg, mint a tulajdon tárgyának birtokából való kiesést: a vagyontárgy elvonása a tulajdonostól a birtokból való kiesést jelenti, illetve a tulajdon attribútumaitól való megfosztást vonja maga után. A megfosztás a tulajdon átszállását eredményezi. A szabályozás ezzel szemben nem vezet a tulajdon átszállásához: a tulajdonos megõrzi tulajdonát, azonban annak használata korlátozott.
3. A nemzetközi jogi értelemben vett megfosztás
Az elsõ kiegészítõ jegyzõkönyv 1. cikke két fajta, a tulajdont érintõ állami beavatkozást határoz meg: a megfosztást és a tulajdon használatának szabályozását. Csak akkor van értelme különbséget tenni e tekintetben, ha abból indulunk ki, hogy a megfosztásnál alapvetõ kártalanítási kötelezettség áll fenn, mert egyébként mindkét beavatkozási módra lényegében ugyanolyan feltételeket határoz meg az Egyezmény: azaz mindkettõnek törvényen kell alapulnia, közérdekbõl kell történnie (l. elsõ bekezdés 2. mondat), illetõleg közérdekbõl szükségesnek kell lennie (második bekezdés)
A kiegészítõ jegyzõkönyv nem szabályozza kifejezetten a kártalanítás kérdését. Ha azonban a modern kisajátítási jog értelmében abból indulunk ki, hogy megfosztás alatt minden olyan állami szabályozás értendõ, amely nem a tulajdon használatát szabályozza, ekkor válik valóban egyértelmûvé a két beavatkozási fajta közötti elhatárolás.
A nemzetközi jogban fõ fogalomként szerepel a megfosztás, amely az államosítást, az elkobzást és a kisajátítást széles értelemben fogja át. Államosítás alatt ipar-, illetve gazdasági ágak állami tulajdonba való átvételét értik, amelytõl megkülönböztetendõ az egyes kisajátítás, mint általános szerkezetváltoztatásra irányuló intézkedés. Elkobzásként jelölik a magántulajdon kártalanítás nélküli elvonását állami célra. A kisajátítás nem szûkül le a tulajdontól való megfosztásra, hanem kategóriájába a megfosztás mellett terhelõ vagy korlátozó intézkedések is beletartoznak, amelyek a tulajdon sérthetetlenségéhez fûzõdõ jog lényegi tartalmát érintik. A nemzetközi jog szerint nem jár kártalanítás azokban az esetekben, ha olyan tulajdonjogokba avatkoznak be, amelyek nem érintik a tulajdon sérthetetlenségét, hanem egyszerûen a tulajdon használatát szabályozzák.
Ez a megközelítés jut kifejezésre a nemzetközi jogon kívül számos nemzeti jogrendszerben, így a németben is.
4. Megfosztás a strasbourgi joggyakorlatban
A fentiekben már elõtérbe került az 1. cikk szövegezése, illetve az abban foglalt tág fogalmak léte és az e minõségükbõl eredõ problémák. Nos, ha a feladat a cikk által említett megfosztás fogalmának vizsgálata, rendkívül nehéz egyértelmûen meghatározni, mit is kell valójában megfosztás alatt érteni.
Több szakértõ azon a véleményen van, hogy a megfosztásnak ugyanazt a jelentést szánták, mint amelyet a kisajátítás a nemzetközi jogban hordoz (l. fent). Megalapozottnak tûnik annak feltételezése, hogy a megfosztás és a tulajdon használatának szabályozása közötti különbségtételt a szándékok szerint a nemzetközi jogban meglévõ hasonló megkülönböztetést követi. Ezt támasztja alá, hogy a nemzetközi jog szabályait az 1. cikk megfosztásra vonatkozó rendelkezésének részévé tették. ha a megfosztás fogalma szûkebb lenne, mint a kisajátításé a nemzetközi jogban, a nemzetközi jog szabályai az 1. cikkben feltüntetett módon szûkebb alkalmazhatóságot élveznének ennek megfelelõen, ami pedig azzal járna, hogy nem tudnák elérni a szándékolt céljukat.
Ezt a megkülönböztetést azonban a Bíróság nem tette magáévá. Megfosztás az õ olvasatában csak akkor fordul elõ, ha tulajdont jogilag vagy ténylegesen elvesznek. A Handyside-ügyben például kifejezésre jutott, hogy a “javaktól” való megfosztás

Letöltés

Süti	Időtartam	Leírás
COOKIE_SUPPORT	1 year	Ezt a sütit a Liferay állítja be. Ez a süti annak ellenőrzésére szolgál, hogy a látogató böngészője támogatja-e a sütiket.
JSESSIONID		JSP-ben írt webhelyek használják. Általános célú platform-munkamenet sütik, amelyek a felhasználók állapotának az oldalletöltések közötti fenntartására szolgálnak.
PHPSESSID		Ez a süti a PHP-alkalmazásokban található. A cookie a felhasználók egyedi munkamenet-azonosítójának tárolására és azonosítására szolgál a felhasználói munkamenet kezelése céljából a weboldalon. A munkamenet-süti a böngésző összes ablakának bezárásakor törlődik.
SERVERID		Ez a süti arra szolgál, hogy a felhasználót egy adott szerverhez rendelje, így jobb és gyorsabb szerveridőt biztosít. Emlékszik arra, hogy melyik szerver szállította az utolsó oldalt a böngészőnek. Segít a terheléselosztásban is.
viewed_cookie_policy	1 year	The cookie is set by the GDPR Cookie Consent plugin and is used to store whether or not user has consented to the use of cookies. It does not store any personal data.

Süti	Időtartam	Leírás
Gdyn	1 year 1 month	Ezt a sütit a Gemius szolgáltató állítja be. Ezt a sütit a MOSS és a fejlett webstatisztikák technikai munkamérésének végrehajtásához használják.
GUEST_LANGUAGE_ID	1 year	Ez a süti a látogatók által preferált nyelvi azonosító tárolására szolgál.

Süti	Időtartam	Leírás
_ga	2 years	Ezt a sütit a Google Analytics telepíti. A cookie-t a látogatói, munkamenet- és kampányadatok kiszámítására és a webhely használatának nyomon követésére használják a webhely analitikai jelentéséhez. A cookie-k névtelenül tárolják az információkat, és egy véletlenszerűen generált számot rendelnek hozzá az egyedi látogatók azonosításához.
_gat_UA-112481-1	1 minute	Ez a Google Analytics által beállított mintatípusú cookie, ahol a névben lévő mintaelem tartalmazza a fiók vagy a weboldal egyedi azonosító számát, amelyre vonatkozik. Ez a _gat cookie egy változata, amelyet a Google által rögzített adatok mennyiségének korlátozására használnak a nagy forgalmú webhelyeken.
_gid	1 day	Ezt a sütit a Google Analytics telepíti. A süti arra szolgál, hogy információkat tároljon arról, hogy a látogatók hogyan használják a weboldalt, és segít a weboldal teljesítményéről szóló elemzési jelentés elkészítésében. Az összegyűjtött adatok között szerepel a látogatók száma, a forrás, ahonnan érkeztek, és a meglátogatott oldalak névtelen formában.
UID	2 years	No description available.

Süti	Időtartam	Leírás
_goa3session	2 days	Ezt a sütit a szolgáltató Adverticum állítja be. Ezt a sütit a hirdetések kiszolgálásának folyamatához és a hirdetők számára statisztikai adatok gyűjtéséhez használják.
fr	3 months	A sütit a Facebook állítja be, hogy releváns hirdetéseket jelenítsen meg a felhasználóknak, valamint mérje és javítsa a hirdetéseket. A cookie a felhasználó viselkedését is nyomon követi az interneten keresztül azokon az oldalakon, amelyek Facebook pixellel vagy Facebook social pluginnal rendelkeznek.
Gtest	1 year 1 month	Ezt a sütit a felhasználói viselkedés és a weboldalon végzett tevékenységek gyűjtésére használják a weboldal optimalizálása érdekében. Segít továbbá a Google Ads és a Google Analytics számára a látogatói információk marketing célú összeállításában.
i	1 year	Nincs információ.
IDE	1 year 24 days	A Google DoubleClick használja, és információkat tárol arról, hogy a felhasználó hogyan használja a weboldalt és minden más hirdetést a weboldal meglátogatása előtt. Ezt arra használják, hogy a felhasználóknak a felhasználói profilnak megfelelő, számukra releváns hirdetéseket jelenítsenek meg.
mc	1 year 1 month	Ez a cookie a Quantserve-hez kapcsolódik, hogy anonim módon nyomon követhesse, hogy a felhasználó hogyan lép kapcsolatba a weboldallal.
test_cookie	15 minutes	Ezt a sütit a doubleclick.net állítja be. A cookie célja annak megállapítása, hogy a felhasználó böngészője támogatja-e a cookie-kat.
VISITOR_INFO1_LIVE	5 months 27 days	Ezt a sütit a Youtube állítja be. A weboldalon beágyazott YouTube-videók információinak nyomon követésére szolgál.
YSC	session	Ezt a sütit a Youtube állítja be, és a beágyazott videók megtekintésének nyomon követésére szolgál.

Süti	Időtartam	Leírás
_goa3test	2 years	No description available.
_ia_uid	5 months 27 days	No description
_ia_version	5 months 27 days	No description
CONSENT	16 years 6 months	No description
INX_CHECKER2	16 years 6 months	No description available.
legacy-psid		No description available.
nxdigitolvasosession		No description
psid	session	Nincs elérhető információ.
yt-remote-connected-devices	never	No description available.
yt-remote-device-id	never	No description available.

A tulajdonjog garanciái európai és nemzeti szinten: kiegészítés vagy konkurencia? Avagy a tulajdon védelme az Emberi Jogok Európai Egyezményében, illetve a német jogrendszerben

Kapcsolódó tartalmak

Hatóságnak minősül-e a Szuverenitásvédelmi Hivatal? – Az Alkotmánybíróság elutasította a Transparency International alkotmányjogi panaszát!

Joggal való visszaélés – pontosított munkajogi szabályok és egységesített ítélkezési gyakorlat

A kártérítési felelősség kiszámíthatóbbá tétele – avagy felelős szerződéskötés prevenciós fókusszal

Baráti kölcsön – Miért érdemes írásos szerződést kötni még akár egy családtaggal is?

Kötelező védelem a büntetőeljárásban – Meghatalmazott és a kirendelt védők – Amit tudni érdemes!

Lehet-e pusztán eljárásjogi kérdésnek tekinteni a bírók kizárására irányadó eljárási szabályokat? – Az Ab kúriai döntést semmisített meg!

Mikor jár vissza a kaució egy lakásbérlésnél és mit tehet a bérbeadó a kiköltözni nem hajlandó bérlővel? – A MOKK legfrissebb online felmérésének tanulságai!

Minden eljárásjogi szabálysértés sérti a tisztességes eljáráshoz és védelemhez való jogot? – Az Ab döntésében válaszol!

Sérti-e a tulajdonhoz való jogot az önkormányzat javára kártalanítás nélküli alapított elővásárlási jog? – Az Ab döntést hozott!

Jogász

szakfordító

Ügyvédjelölt