A végrehajtási eljárás léte az önkéntes jogkövetés hiányára utal, nem csak az ilyen jellegű jogerős és végrehajtható bírósági ítéletben foglalt marasztaláshoz vezető magatartásra, hanem a jogerős ítéletben, vagy egyéb végrehajtható okiratban foglalt kötelezettség önkéntes teljesítésének elmulasztására, amellyel szembeni állami kényszer – a végrehajtási eljárás formájában – a jogállamiság alapvető biztosítéka.
Ebben a kontextusban a polgári, illetve a polgár és állam közötti jogviszonyokban a végrehajtás (bírósági, vagy közigazgatási) jelenti az ultima ratio-t, azaz olyan független állami eszközt, mely az egyik fél eljárása folytán sérelmet szenvedett fél vagyoni, személyi hátrányainak kiküszöbölését ténylegesen biztosíthatja. Ennek az egyik leghatékonyabb eszköze – amennyiben ilyen vagyonelem fennáll – az ingatlan- végrehajtás.
A teljesítéshez vezető út – ha az ingatlant érintő végrehajtási kényszert vizsgáljuk – tehát a Vht.- n túl, az adatszolgáltatás igénybevételével és a végrehajtási jog bejegyzésével, illetve hatályával kapcsolatos ingatlan- nyilvántartási jogszabályokból és a Ptk. árverés útján történő tulajdonszerzéssel (Ptk.120.§) kapcsolatos szabályaiból van kikövezve.
E jelentős terjedelmű joganyagot a Szerző három főbb részre osztotta: a végrehajtás eredményességének biztosításához szükséges és az ingatlanra bejegyzett jogosultak jogvédelmének alapját adó, adós ingatlanvagyonára vonatkozó adatok beszerzésével kapcsolatos részre; a foglalással összefüggő végrehajtási és ingatlan- nyilvántartási szabályokra és végül azon jogváltozásokra, melyeket az árverési vétel hatálya érint.
A dolgozat az alkalmazandó jogszabályok rendszerbe foglalásával a különböző jogszabályhelyeken fellelhető normák összefüggését mutatja be az önállóság igényével, feltárva az alkalmazásuk során kialakult bírói gyakorlatot és jogértelmezési kérdéseket.
A Szerző polgári ügyszakos járásbírósági bíró.
