Dr. Kovácsy Zsombor orvos, jogász, egészségügyi szakmenedzser végzettséggel rendelkezik, jelenleg saját ügyvédi irodáját vezeti (www.kovacsy.hu), korábban többek között az Egészségügyi Minisztérium jogi és nemzetközi ügyekért felelős szakállamtitkára, 2009. áprilisi lemondásáig az Egészségbiztosítási Felügyelet – első – elnöke.
Életrajza szerint 1995 óta dolgozik a közszférában. Mennyire volt „éles váltás” az ügyvédi tevékenység? Másfajta szemléletet, életstílust követel?
A szakmai hozzáállásom változatlan maradt, viszont korábban mindig alkalmazott voltam, hierarchia része, most először vagyok független, „a magam ura”, sokkal szabadabb döntési lehetőségekkel és időbeosztással. Ez persze veszélyes is lehet, hiszen az embert nem viszi előre a környezete, de szerencsére változatlan maradt az aktivitásom akkor is, amikor a hetvenfős hivatal után egyedül találtam magam új irodámban. A másik újdonság a vállalkozói létből fakad: eddig „ellátmány” volt a papír, a nyomtató, a telefon; ügyvédként minden feltételt önállóan kell biztosítani.
A közvélemény sokszor szinte reménytelennek látja a kátyút, amelyben az egészségügy benne van. Milyen kiútkereső trendeket lehet felfedezni Magyarországon?
Ha igaz az, hogy a hatékonyságon jelentősen már nem tudnak az intézmények javítani (persze 10-20 % tartalék mindig lehet a rendszerben), sokkal több forrás pedig egy ideig nem várható, akkor fel kell adni valamit az elvárásainkból. Szerintem nem szégyen bevallani, hogy a mai magyar egészségügy korlátozottan képes a szolgáltatásokat nyújtani, csak ezt nem népszerű dolog felvállalni. Ebben a helyzetben növekvő szerep juthat a térítésköteles rendeléseknek, hiszen aki megteheti, szívesen fizet a gyógyításért, ha így jobb körülmények közé kerülhet. A kórházak közül is sokan gondolkoznak azon, hogy az egészségbiztosító által nem ellentételezett szolgáltatásaikat inkább fizetős formában nyújtsák – persze ennek számos jogi és etikai buktatója lehet.
Mennyire tartható a közfinanszírozású egészségügy hosszabb távon?
A magántőke ma Magyarországon szitokszó, pedig láthatjuk, hogy attól, hogy valami állami, még egyáltalán nem egyenlő, nem méltányos, nem garantált. Az, hogy tőkebefektetésen alapuló egészségügy (legyen szó kórházról vagy biztosítóról) mennyire szolgálja a betegek javát, a szabályozási környezeten, a garanciákon múlik. A lényeg a tulajdonos érdekeit a közérdek felé terelni, vagyis úgy érje meg neki a befektetés, ha az emberek hatékonyan gyógyulnak, vagy nem is lesznek betegek.
Gyakran előfordul, hogy a potenciális páciensek lakcím-átjelentkezéssel igyekeznek egy jobbnak vélt ellátást biztosító kórház területi ellátási körzetébe tartozni. Mi az indoka annak, hogy területi ellátási kötelezettséghez kötik a kórházak finanszírozását? Egyetért ön ezzel?
Azt a kórházat nem érdemes fenntartani, ahová nem akarnak menni a betegek. Ezért kell minél többet megtudni és közzétenni az ellátás minőségéről, hogy összehasonlíthatók legyenek az egyes intézmények. A területi alapú ellátás nem szükségszerű, csak a jelenlegi finanszírozási rendszerben nem éri meg területen kívüli betegeket fogadni. Persze ha mindenki korlátlan számban láthat el betegeket az ország másik végéből is, akkor pedig a kétezres évek elejéig tapasztalt mesterséges teljesítménynövelésben, vagyis minél több – akár felesleges – ellátás elvégzésében, adminisztrálásában versengenek a kórházak.
Egészségbiztosítási Felügyeletnél betöltött elnöksége alatt milyen tipikus tárgykörökben érkezett a leggyakrabban panasz a betegek részéről? Megosztana az olvasókkal egy-két érdekesebb, tanulságosabb esetet?
Az egyik jellemző panasztípus a nem megfelelő ellátás sérelmezése, akár szakmai, akár emberi értelemben. A szakmai mulasztások, például törlőkendő bennfelejtése a beteg hasüregében a műtét során, könnyebben bizonyíthatóak, míg a bánásmód már sokkal kevésbé dokumentált, és szubjektív a megítélése is. Egy édesanya azért panaszkodott, mert kamasz lányát a kardiológus boszorkánynak szólította. Az orvos állítása szerint a feszültséget akarta oldani, kedveskedésnek szánta a megszólítást. Ebből is látszik, hogy orvosként nem elég saját értékrendünk szerint jól megválasztani a szavainkat, folyamatosan figyelni kell a másik fél fogadókészségét is, hiszen egy tréfásnak szánt megjegyzés súlyos sérelmet okozhat. Egy másik alkalommal a földszinti nőgyógyászati vizsgáló ablakát az orvos a beteg kérése ellenére kitárta a vizsgálat ideje alatt. Mondanom sem kell, hogy – ha az indíték nem is volt bizonyítható – önmagában jogellenesnek minősült az intimitás semmibe vétele.
A másik jellemző ok a panaszra az ellátás mellőzése, megtagadása. Előfordult, hogy vérző fejű beteget a portás eltanácsolt a kórházból, más alkalommal infarktus gyanújával érkezett a beteg, akit nem vizsgált meg orvos. Volt olyan, bírsággal végződött eset, amikor a beteget már másodszor készítették elő műtétre annak rendje és módja szerint, majd ismét hazaküldték valamilyen szervezési okra hivatkozva.
Volt legutóbbi munkahelye, az Egészségbiztosítási Felügyelet többször állt támadások kereszttüzében. A kritikák szerint a felügyelet jobb híján az egészségügyi szolgáltatókat ellenőrzi, noha ez a feladata mások mellett az OEP-nek, az ÁNTSZ-nek, és más szerveknek is. Miben látja Ön a szervezet létjogosultságát?
Előrebocsátom, hogy nyilván nem én vagyok a legpártatlanabb hozzászóló ebben a vitában. Azzal tudom alátámasztani a Felügyelet szükségességét, hogy a beteg-szolgáltató-biztosító háromszög felett álló, a biztosítót irányító minisztériumtól nagyban független szervezet, amelynek működésében sikerült az egészségügyi hatósági ténykedés teljesen újszerű habitusát kialakítani: szakmai alapú, tökéletesen befolyásmentes, néha talán görcsös precizitással, de mindenképpen az ügyek korrekt kivizsgálását szolgáló eljárásrendet honosítottunk meg.
2009. év elején a sajtó szárnyra kapta a veszprémi kórház „hálapénz-fehérítésére” is alkalmas gyakorlatát, melynek ügyében az Egészségbiztosítási Felügyelet is eljárást indított. Mi az Ön jogi megítélése az ügyben arról a szerződésről, mely az orvos és a kórház között jött létre, mint egyfajta „önkéntes munkavállalási” megállapodás?
Álláspontom szerint az ötlet jó szándékú, mindenki tudja, hogy a szülés a látszat-ingyenesség ellenére nem olcsó mulatság, kiváltképp ha a kismama azt szeretné, hogy emberszámba vegyék. Sajnos a hatályos jogszabályok nem tették lehetővé, hogy eredeti formájában alkalmazzák a veszprémi orvosválasztási modellt, de a kórház hozzáállását dicsérő példaszerű együttműködéssel sikerült a hatóság segítségével olyan jogszerű megoldást találni, amely ugyan nem szünteti meg a hálapénzt, de egy lépést jelenthet előre.
A H1N1 oltást nem kérő egészségügyi dolgozókkal aláíratott – sajtót is megjárt – nyilatkozat tartalma szerint az influenzás megbetegedés esetén az ebből eredő károkért személyes felelősség terheli az aláírót. Mennyire lehet egy ilyen nyilatkozatnak jogi relevanciája például egy kártérítési perben? Mennyire lehet bizonyítani az okozati összefüggést egy konkrét személy (orvos/ápoló) vonatkozásában?
Körülbelül annyira, mint ha egy moziban kapom el az influenzát, és a körülöttem ülőktől szeretnék kártérítést követelni. Azért persze van egy lényeges különbség: aki legyengült immunrendszerű, veszélyeztetett emberek ellátására hivatott, nagyobb a felelőssége, hogy megelőzze a fertőzésveszély kialakulását. Az influenza elleni védekezésben, nem kötelező védőoltás esetében egyébként a figyelemfelhívás, a szakmai és az embertársaink iránti felelősségünkre alapozó érvelés számomra sokkal szimpatikusabb, mint szankciók felemlegetése.
Jelenlegi ügyvédi praxisában az egészségügyi jog területén vitt ügyekből milyen arányban vannak az úgy nevezett műhibaperek? A bizonyítási eljárás során szembesül –e olyan jogi nehézségekkel, melyek jogszabály-módosítást igényelnek?
Saját praxisomban a gyógyszerekkel, az egészségügyi intézményekkel kapcsolatos engedélyezési, finanszírozási, ellátás-szervezési, munkajogi, promóciós és egyéb kérdések melletti szegmenset képviselnek a műhiba-ügyek – tehát a paletta szélesebb, mint a tipikus „műhibaperes ügyvéd” szakterülete. Inkább egészségügyi jogként határoznám meg fő profilomat, amelyben természetesen szerepet kapnak az orvosszakmai hibák – mind polgári, mind büntetőjogi vonatkozásaikkal. Problémaként most nem a jogszabályi hátteret említeném – ahhoz az ember igyekszik alkalmazkodni, bármilyen legyen is –, inkább azt a tényt, hogy sokszor hiányzik a pontos dokumentáció, ami nagyon megnehezíti az intézmény helyzetét, hiszen nem bizonyítható az ellátás megfelelő megtörténte. Probléma továbbá, hogy főleg egy speciális szakterület esetén szinte lehetetlen független szakembert találni, aki az eset szakmai megítélését teljes hitelességgel vállalhatná, hiszen az az 5-10 szakember, aki hazánkban az adott területen nagy tapasztalattal rendelkezik, egymás tanára, diáktársa, főnöke volt, vagy ma is az.
Mennyire jellemző a műhibaperekben a „szakértő bíráskodás” jelensége, azaz mennyire mernek/tudnak a bírák eltérni az orvosszakértő által előadottaktól, mennyire lehet szétválasztani a tényállás felderítésének részét képező szakkérdéseket a jogi felelősség megállapításának alapvetően bírói feladatától?
A műhibaperekben döntő jelentősége van a szakértői véleménynek. A polgári vagy büntetőjogi szempontból releváns következtetések levonása nagyon nagy mértékben az orvosszakmai kontextus alapján lehetséges, ezért is nagyon fontos a megalapozott és független szakmai hozzáállás.
Annak idején nagy port vert fel az ügyeleti idő munkajogi szabályozásának kérdése. Mennyire oldódott meg az ügyeleti kérdés a gyakorlatban? A szabályt megszegők milyen szankciókra számíthatnak?
A probléma inkább csak nyugvópontra jutott. Az egészségügyi tevékenységvégzés bizonyos egyedi vonásai – és ezek jogalkalmazásban történő elismerése – alapján ma rugalmasabb a jogviszonytípus megválaszthatósága, ugyanakkor az európai munkajogi garanciáknak megfelelően szigorodtak az időkeretek. Több olyan kiskórházban megszűntek osztályok, ahol a legégetőbb volt a szakemberhiány, de tudom, hogy ma is sok helyen szinte lehetetlen a megfelelő szintű ügyelet biztosítása. Az adó- és munkajogi felelősségre vonáson túl az intézmény működési engedélyének visszavonása is lehetséges következmény, nem beszélve arról, hogy ellátási hiba is bekövetkezhet a nem megfelelő számú vagy túlhajszolt személyzet miatt.
Mennyire tájékozott az átlagember Magyarországon az egészségügyi jogairól? Mennyire tájékozottak az orvosok a jogaikról és kötelezettségeikről?
Az átlagember nagyon tájékozatlan. Szélesedik a szakadék a fiatal, illetve középkorú értelmiségi, internethasználó, jellemzően nagyvárosi emberek (akik a szorgalmas böngészés következtében nem egyszer orvosszakmai értelemben is jó eséllyel mérhetik össze tudásukat a szakemberével) és a többiek között. Ugyanez a tájékozatlanság jellemző az orvosok körében is. Az ő esetükben egyfajta sündisznóállás is tapasztalható, sokan rangon alulinak tartják a betegjogi, adatvédelmi, adminisztrációs tennivalókat, és csak reaktívan lépnek, ha megtörtént a baj. A helyzet azért évről évre javul: már nemcsak a menedzserek, de a betegellátók között is egyre több a modern szemléletű orvos. Sok türelem kell a betegellátáshoz, megalázóan alacsonyak a bérek, de a kellemetlen, klasszikus értelemben nem szakmai feladatokat is el kell végezni – legjobb, ha átérezzük, hogy ez szükséges és jó, hiszen így könnyebb megfelelni a követelményeknek, mintha csak azért tesszük, hogy ne kapjunk büntetést…
A kórházak sokat emlegetett alulfinanszírozottsága, az orvosok/nővérek túlterheltsége, illetve a műhibák száma mutat –e valami összefüggést?
Mivel az alulfinanszírozottság szinte nagyon nehezen mérhető egzakt módon, és a többi említett mutatóról sem áll rendelkezésre megfelelő számú, értékelhető adat, ilyen összefüggés megléte nem bizonyított. Minden esetre 2007 és 2009 között emelkedő tendenciát mutatott az odafigyelés hiányából, a humán (főként szakdolgozói) kapacitás kimerüléséből származó panaszok száma – így mozgásképtelen betegek folyamatos folyadékpótlásának hiányosságai, mosdatásuk elhanyagolása mint sérelmezett jelenségek.
Az „egészségügyi próbavásárlás” intézményéről még 2009 őszén nyújtott be törvényjavaslatot a kormány. Hogy áll most ez a törvénymódosítás? Milyen visszhangot vált ez ki szakmai körökben?
Egyelőre a rendelőkben nem, csak a gyógyszertárakban, gyógyfürdőkben lehetséges – így szól a legújabb törvénymódosítás. Megfelelő garanciák mellett én úgy gondolom, hogy egy embereket gyógyító intézményben van akkora létjogosultsága, mint egy lángossütő ellenőrzésénél, de hatalmas felzúdulást keltett, ezért nem is várható a bevezetése a betegellátásban.
Egészségbiztosítási Felügyeleti elnöksége alatti tapasztalatok szerint javult–e az úgy nevezett várólistás betegek helyzete?
A várólisták nyilvánossága megvalósult, vagyis az addig kockás füzetekben rejtőző, jól tudjuk, hogy milyen elvek szerint alakuló sorrend helyett ma már ellenőrizhető az ellátási lista. Nyilván ma is van visszaélési lehetőség, de sokkal szűkebb körben, mint korábban. A várólisták adatai azt mutatják, hogy az átlag elfogadható, nem nagyon változik, de a különbségek a kórházak között hatalmasak – hiába jár mindenkinek egyformán az ellátás.
A pályáját orvosként kezdte, jelenleg ügyvédként dolgozik. Elképzelhetőnek tartja, hogy orvosként még újra praktizáljon a jövőben?
Nem. Az orvosi hivatás nem enged meg 13 éves kitérőt, teljes embert kívánó életpálya, amelyet én már elhagytam. Minden csodálatom azoké, akik életüket a gyógyításnak szentelik, de engem a közigazgatás és a jog vonzott magához, végérvényesen erről az oldalról szemlélem az egészségügyet.
Mit tart eddigi pályája legjelentősebb sikerének/sikereinek?
Azt, hogy munkatársaimmal együtt létrehoztam egy jó hangulatú, tehetséges emberekből álló, soha nem a munkája minősége, csak az ágazatban felgyülemlett feszültségek miatt kritizált hivatalt, amely olyan forradalmi eredményeket ért el, mint a várólisták nyilvánosságra hozatala, a kórházak minőségi mutatóinak közzététele és sok ezer betegpanasz érdemi kivizsgálása. De szívesen emlékszem vissza arra az orvosi esetemre is, amikor tévedésből egy nullával többet írt a szükséges hatóanyag mennyiségéhez az orvos, és a beteg állapotát ügyeletben én stabilizáltam, miután a téves utasításnak megfelelően tízszeres dózist kapott. A reggeli referálás során a főorvosok jelenlétében megdicsért az intézetvezető – és ez hasonlóan jól esett, mint amikor lehetőséget kaptam az Egészségbiztosítási Felügyelet vezetésére, vagy amikor társammal megnyitottuk saját ügyvédi irodánkat!
Dr. Kovácsy Zsombor életrajza:
Képzettség: orvos (SOTE, 1995.), jogász (PTE, 2001.), egészségügyi szakmenedzser (SE, 2004.), szakvizsgázott jogász (2006.), szabályozási szakjogász (ELTE, 2008.)
Nyelvtudás: magyar – anyanyelv, angol – felsőfokú állami nyelvvizsga, német – felsőfokú állami nyelvvizsga
Munkahelyek:
2009-: Kovácsy Zsombor és Társa Ügyvédi Iroda – irodavezető ügyvéd
2007-2009: Egészségbiztosítási Felügyelet – elnök
2006-2007: Egészségügyi Minisztérium – szakállamtitkár
2002-2006: Igazságügyi és Rendészeti / Igazságügyi Minisztérium – főosztályvezető
1998-2002: Egészségügyi, Szociális és Családügyi / Egészségügyi / Népjóléti Minisztérium – főosztályvezető / főosztályvezető-helyettes / osztályvezető / fogalmazó
1995-1998: Munkatherápiás Intézet (pszichiátriai szakkórház), Pomáz; Városi Kórház, Pásztó – osztályos orvos
Fontosabb tisztségek:
Magyarország képviselője több OECD munkacsoportban, valamint az Európai Bizottság minőségi jogalkotás magas szintű szakértői csoportjában (2003-2006.), Az Országos Statisztikai Tanács tagja (2006.)
Legfontosabb publikációk:
- Kovácsy Zsombor – Orbán Krisztián: A jogi szabályozás hatásvizsgálata. Dialóg Campus Kiadó, 2005. AISBN 963 9542 95 4 HU ISSN 1218 9375 HU ISSN 1417 7986.
- Kovácsy Zsombor: Egészségügyi jog. Semmelweis Kiadó, 2008. ISBN 978 963 9656 96 3.
- Kovácsy Zsombor (szerk.): Az egészségügyi jog nagy kézikönyve. Complex Kiadó, 2009. ISBN 978 963 224 960 5.
