Interjúnkban Dr. Petrik Ferenc, a Legfelsőbb Bíróság egykori elnökhelyettese, a Ptk. 1977-es reformjának vezetője fejti ki álláspontját az új Polgári Törvénykönyv kodifikációjával és a személyi jog megújulásával kapcsolatban.
Magyarország új Polgári Törvénykönyvének kodifikációja egy 1998-as kormányhatározattal vette kezdetét. A Kormány a rendszerváltás összegzésének szánta a nagy művet, a civilisztika alaptörvényét. Azóta már az ötödik miniszterelnök kezdi a napját az Országházban. A Ptk. hatálybalépése pedig még mindig kétséges, a lázas viták nem csillapodnak. Ön miben látja az elmúlt 12 év – talán mondhatjuk – vesszőfutását?
Egy törvény kodifikációjához – még ha egy polgári kódexről van is szó – 12 év rendkívül hosszú idő. Alapföltétel egy ilyen munkánál, hogy megfelelő célkitűzéssel – ebben az esetben nem is ezzel volt a probléma – és világos módszertannal, meghatározott technikai rendben történjen. Utóbbi sajnos hiányzott ebben a folyamatban.
Minden kodifikációnak van egy-két olyan törvényszerűsége, amit nem baj, ha a kodifikációs bizottság már a megindulásakor tisztáz, és ennek megfelelően dolgozik. Két olyan törvényszerűséget látok, amely nem érvényesült ebben a munkában.
Nevezetesen hogy új törvény alkotásáról van szó, de mégis egy meglévőnek a korszerűsítéséről. Alapvető követelménynek tartom, hogy csak akkor kerüljön sor egy létező intézmény megváltoztatására, ha az feltétlenül szükséges. Minden gyakorlati szakember tudja, hogy egy új intézmény egységes bírói gyakorlatának a kialakulása legalább 5-10 évet vesz igénybe. Még akkor is, ha kifogástalan a koncepciója, a szövegezése, a felépítése. Ez az életnek a természete, hogy ha egy új fogalom bekerül a bírói gyakorlatba, akkor rendkívül hosszú idő, míg kiforrja magát az értelmezése. Szóval az erre a körülményre tekintettel lévő megfontoltság, ha tetszik minimalista célkitűzés hiányzott.
A másik, hogy egy kodifikációs munkában nem szabad, hogy a dogmatikus szemlélet eluralkodjék. Tudományos igazságokat kodifikálni nem szabad. Lehet, hogy egy ilyen igazság a tudományban megállja a helyét, de törvényszövegre fordítva nem szokott sikerülni.
Még harmadikként egy technikai dolgot is említhetünk. A kodifikációs bizottság elfogadott egy Koncepciót, a Kormány jóváhagyta, később ez mégis teljesen háttérbe szorult. Van egy-két elve, amit végig tudtak követni, ilyen a választás a monista-dualista elképzelés között, de nagyon sok kérdésben eltértek az eredeti tervektől. Ami az én bánatom, hogy a Személyek rész teljesen másként alakult, mint ahogy a Koncepció előlegezte.
Ilyen munkastílushoz kevés a 12 év. Közben viszont átlendült a hinta, a minisztériumi előkészítés már túl rövid volt ahhoz, hogy tisztázzák a később más koncepcionális alapokra helyezett Szakértői Javaslat vitás kérdéseit. Ez már rohammunka volt.
Többször is nyilatkozta, hogy jogászi csúcsteljesítménynek a kodifikációs munkát tekinti.
Igen. Így van.
A jogásztársadalom hasonló véleményen van? Az új Ptk. kapcsán grandiózus, komoly kodifikációról van szó. Volt becsülete ennek a teljesítménynek? Általában megadják a módját, a tiszteletet az ilyen küldetésnek?
Hát nézze, még nem bocsátották népszavazásra, hogy igazam van vagy nincs igazam. Egyéni benyomásaim szerint a kodifikációs munka becsülete mélyponton van. Mindenki fontosnak tartja egy törvény megalkotását, de ezt nem támasztják alá azzal, hogy olyan szakemberekre bízzák az előkészítését, akik ezt hivatásszerűen gyakorolják. Önmagában az, hogy valaki jó gyakorlati jogász vagy tudós, nem bizonyít semmit. Az meg különösen kifogásolható, hogy olyan jogászcsoportoknak adnak megbízással ilyen munkát, akik akkor végeznek először ilyen tevékenységet.
A jogtudósokat említette. Törvényszöveg megalkotására, előkészítésére tudományos fokozatot még nem ítéltek meg. Nem találunk rá példát.
A korábbi kandidátusi fokozatról szóló törvénybe sikerült belevetetni egy ilyen rendelkezést, hogy jogszabály-előkészítő munkára is lehet kandidátusi, tehát tudományos fokozatot adni. Ezt egy kollegám megpróbálta, csúfos kudarcot vallott. Nem volt elegendő, hogy beterjesztette a törvényt, aminek ő volt a szülőatyja, kérték, hogy írjon belőle tudományos dolgozatot. Lábjegyzetekkel, külföldi irodalommal. Holott azelőtt az például természetes volt, hogy valaki kodifikátorként lett egyetemi tanár, hogy igazságügyi miniszter kodifikációs munkáért lett az Akadémia tagja. Nem tudok arról, hogy ezt ma külön szakmaként, pláne tudományos értékű tevékenységként számon tartanák.
Sólyom elnök úr különösen sokszor hiányolja a törvényalkotási eljárásokból a hatástanulmányokat. Persze ez már több évtizedes kifogás a jogalkotóval szemben. A Jogi Fórumnak is nyilatkozták már, hogy az új Ptk. szövegezésekor készültek hatásvizsgálatok. Ezzel kapcsolatban az a személyes megfigyelésem, hogy ha vannak is, nem érhetők el.
Nem hozzáférhetőek, mert ilyenek nem készülnek. A másik, hogy a hatástanulmányok kívánatos tartalmára vonatkozóan nagyon zavarosak az elképzelések. Persze, lehet része egy hatástanulmánynak, hogy milyen anyagi kiadásokkal jár egy új törvény, oktatás költsége, új szervezet kialakítása, stb. Annak a fölmérése, hogy a törvény az emberi magatartásban milyen hatást vált ki, milyen hatással lesz a kialakult joggyakorlatra, mennyi időbe telik érvényt szerezni neki, hiányzik. Ilyennel még egyáltalán nem találkoztam.
De állapítsuk meg, hogy ezekre szükség van. A kodifikáció vezérének – sokszor vele sem találkozunk – képesnek kell lennie arra, hogy ezeket a hatásokat fölmérje, majd ennek megfelelően döntsön.
Akár azt is elképzelhetőnek tartja, hogy ezeket a követelményeket törvényben rögzítsék a hatástanulmányokkal szemben?
A hatástanulmány készítése kötelezettségének előírásán túl többre nem látok lehetőséget. Amiket mondtam, normába nem szedhetőek. Normába szedhető, hogy prognosztizálni kell az ilyen-olyan anyagi kérdéseket, helyes, ha ez szerepel egy jogalkotási törvényben.
De a törvényszerkesztés művészetét nem lehet paragrafusba szedni. Viszont e nélkül nincs kodifikáció.
Visszakanyarodva szűkebb témánkhoz, Ön elégedett azzal, hogy az új Ptk. monista elvre épül?
Én monista voltam, vagyok, leszek. De ez az álláspont nem zárja ki, hogy elismerjük, vannak olyan polgári jogi területek, amik külön, kereskedelmi jogias szabályozást igényelnek. Ilyen például a társasági jog.
De mi a lényege a monista álláspontnak? Az, hogy a Polgári Törvénykönyv legyen a polgári jog anyajoga. Ezzel megfér a külön szabályozás, viszont nem fér meg az, hogy a külön törvényekben olyan szabályozásra kerüljön sor, ami nem a polgári kódexből vezethető le, vagy pláne, ami ellentétes vele, akár konkrét rendelkezését tekintve, akár koncepcionálisan. Ez egyébként tipikusan a társasági jog problémája, ami folyton ki akar bújni a Ptk. alól.
Sokan úgy gondolják, hogy a monista-dualista párharcnak tulajdonképpen az a valódi tétje, hogy legyen-e külön Gt.
Még egyszer mondom, nem ez a lényeg. Egyébként azzal nem értek egyet, amit egyik kollégánk csinált, hogy rohammunkával beillesztette a társasági jogi szabályokat a Szakértői Javaslatba. Külön törvénybe való az a joganyag. Ahogy az iparjogvédelem vagy a szerzői jog is, sok más mellett.
Ami például lényeges ebből a szempontból – és ami az új Ptk. tekintetében elszalasztott lehetőség –, hogy a természetes személyek mellett a jogi személyeknek is legyenek általános szabályai. A jogképességtől a szervezeti részen át a megszűnésig. Ez tette volna monistává a Polgári Törvénykönyvet, úgy hogy a hatályba lépését követően ehhez kellene igazodnia a társasági jognak, a szövetkezeti törvénynek, az egyesületi jognak és így tovább. Ma teljesen ötletszerű, hogy egy jogi személyekről szóló törvény milyen megoldásokat választ. És ezen az elfogadott törvény sem segít. Egy olyan zanzásított részt produkáltak a törvényszerkesztők, hogy kilenc szakaszban foglalták össze a jogi személyek általános szabályait. Ráadásul nem imperatív szabályok, hanem kivételt engedőek. Semmi orientáló hatásuk nincsen.
Másrészről meg az elfogadott Ptk. azért néhol egyenesen monistább a monistánál. Nevezetesen teljes egészében mellőzte mindkét tervezet a köztulajdonra és az állami közjogi szervekre vonatkozó rendelkezéseket. Holott a köztulajdon mérhetetlen nagy vagyon. Hogy ki az állami vagyon kezelője, ki gyakorolja a tulajdonosi jogokat, alapvető kérdés a polgári jogviszonyokban. Ma ezt jó esetben csak pénzügyminiszteri vagy Áht-szabályokból tudom meg. Egyáltalán, hogy mi a köztulajdon, azt sem tudjuk meg a Ptk-ból. Egyetlen egy szakasz van ezzel kapcsolatban, ami a forgalomképtelenséget szabályozza, azt is rosszul. Milliárdos ügyekben születnek rossz döntések a Kódexben lefektetett alapok hiánya miatt.
Ha már egészen közel merészkedtünk a részletszabályokhoz, az Ön egyik kiemelt szakterülete a személyek joga…
Még engedjen meg egy általános megjegyzést! Tapasztalhatunk a közvélekedésben és a jogászi vélekedésben is egy hamis elképzelést. Nevezetesen, hogy a Szakértői Javaslat a tökéletes, az Országgyűlés által elfogadott törvény pedig a teljesen elvetendő változat. Ez nem igaz. A Szakértői Javaslatnak ugyanannyi hibája van, mint a Kormány által beterjesztett és a parlamentben megszavazott tervezetnek. Pláne veszélyes, ha politikai hozzáállás szerint ítélik meg, hogy melyik a megfelelő.
Beszélgetésünk elején említette, károsnak érzi a Koncepció háttérbe szorítását. Miben látja annak a dokumentumnak a legfőbb erényét a személyek joga szempontjából?
A Koncepció abból indult ki, hogy ami a Ptk. hatályos szövegében a személyiségi jogról szerepel, az 1977-ben rendkívül jelentős előrelépés volt, de a 21. század elején már nem tartható, hanem lényeges bővítésre szorul. Meg is fogalmazott számos javaslatot. Később a Szakértői Javaslatban abszolút minimalista elképzelés valósult meg, még a hatályos szabályozáshoz képest is kevesebb és értéktelenebb. Sajnos az elfogadott törvény sem jobb.
A másik kifogásom, hogy a Koncepció a nem vagyoni kártérítés vonatkozásban mértéktartó álláspontot foglalt el, a hatályos szabályozás kisebb kiegészítését javasolta, az újabb tervezetek viszont egy teljesen új intézményt vezettek be, a sérelemdíjat. Ami a német fájdalomdíj elméletének rossz magyar utánérzése. Megfeledkezve arról, hogy már a német jog is szeretne kitörni abból a szűk keretből, amit a fájdalomdíj jelent.
Túlságosan radikálisnak tartja a sérelemdíj bevezetését?
Ez nem radikális, hanem rossz. Nézze, különösen rossz volt, amivel megindokolták ezt az intézményt, nevezetesen, hogy azért jó, mert a kártérítési felelősségtől teljesen elszakad, semmiféle hátrányt nem kell mérni. Gyakorlatilag egyfajta elégtétel funkciót hivatott betölteni. A nem vagyoni kártérítés nagyon szépen kialakult a bírói gyakorlatban. Manapság már az sem igaz, amit a gyakran felrónak a bíróságok gyakorlatának, hogy a nem vagyoni kártérítéshez hátrányt kell bizonyítani. Ez már nem követelmény. Elfogadom, hogy ezzel lehetett volna a nem vagyoni kár fogalmát gazdagítani, kifejezetten kimondani, hogy az igény érvényesítésének nem feltétele a hátrány bizonyítása.
Gyakorlatilag a Szakértői Javaslat és az elfogadott törvény annyi különbséget hordoz ebben a kérdésben, hogy megváltozott az elnevezés. Majdnem biztos vagyok benne, hogy a bírói gyakorlat a sérelemdíj felől ugyanolyan elvek, megfontolások alapján fog dönteni, mint most a nem vagyoni kárról.
De vagyoni hátrányt már törvény szerint sem kell bizonyítani, ha hatályos lesz.
Igen, de hátrány mindig van. Az összeg megállapításához mérlegelni kell valamit. Azt, hogy az a hátrány mekkora. Az más kérdés, hogy az tényleg túlzás volt, hogy egy eltorzult arcú agysérült embernél megkívánták annak igazolását, hogy ez az életminőségét valóban hátrányosan befolyásolta. Ez buta, rossz bírói gyakorlat volt, mondom, ezen már túl vagyunk. De hát azért azt csak meg kell nézni, hogy mondjuk az életminőség csökkenése milyen fokú. E nélkül nem lehet az összeget megállapítani.
Talán mégis feltehetjük, hogy a sérelemdíj új koncepciója nem teljesen elvetendő, hiszen a jogsérelmen és az ezt megvalósító magatartáson túl más bizonyítását nem követeli meg. Tehát nem a gyakorlatra bízza, hanem ebben a tekintetben egyértelmű. Akkor mégsem annyira rossz.
Hát nem, nem, csak felesleges. A rossz az volt, amiből kiindult. A végén a lényeg csak az maradt, hogy máshogy hívjuk. Ami felesleges. Éppen ez fog zavart okozni a bírói gyakorlatban. Én csak bízom abban, hogy a bírói gyakorlat azt a fejlődési vonalat, amit eddig kialakított, azt megtartja. Én csak bízom ebben. Nem biztos, hogy így lesz, ha pedig nem így lesz, akkor csak szükségtelenül zavartuk meg az életet.
A cselekvőképesség új alapokra helyezését még a vétót emelő államfő is méltatta. Az új Kódex nem ismeri a nagykorú személy cselekvőképességet kizáró gondnokság alá helyezését. Ön hogyan vélekedik az új megközelítésről?
Azzal a tendenciával, ami kialakult, és ami végső soron a törvényben szerepel, én nem nagyon értek egyet. Kétségtelen, hogy a fogyatékkal élő emberek tekintetében a szabályozás, úgy tűnik, sokkal humánusabb. Az, hogy csak a részleges cselekvőképesség megállapításáig lehessen elmenni, emberileg teljesen érthető. Viszont fennáll a veszélye, hogy ha valakinek csak bizonyos élethelyzetekre korlátozzák a cselekvőképességét, akkor az élet ezt majd nem igazolja. Hátrányos helyzetbe hozhatja, a vele mondjuk szerződéses kapcsolatba lépőket. A cselekvőképtelenné nyilvánítás lehetőségét fenn kellett volna tartani.
Az új szabályozás viszont új megoldásokat is hoz, nemcsak régit hagy el. A kép az előzetes jognyilatkozat lehetőségével és a támogatott döntéshozatallal lesz teljes.
Nézze, a támogatott döntéshozatal a gyógyításban, a fogyatékkal élő emberekkel való foglalkozásban lehet egy nagyon humánus módszer, de én jogi relevanciáját nem látom.
Mit emelne ki pozitívumként a személyi jog reformjából?
Ez pont nem jó példa pozitívumok említésére. Sok területen számos előremutató megoldás született mind az ún. szakértői előkészítés, mind a minisztériumi munka során. Akár a dologi jog, akár a kötelmi jog szabályait is említhetjük. Bár a kötelmi különös részben több hiányosságot lehet felfedezni. De a személyekről szóló részt én mind a két tervezet leggyengébb részének tartom. Ez kevésbé vonatkozik az emberre, mint természetes személyre.
Lehet, hogy én vagyok túl kritikus, mert ez a terület kiemelten foglalkoztat. De tudja a kodifikáció alapvető kérdéseket nem tisztázott. Például nem tisztázta, hogy mi a különbség a személy és a személyiség között. Mereven ragaszkodik a személyiségi jog szabályozásában a személyhez fűződő jogokhoz. Persze, ezek személyhez fűződő jogok, de személyhez fűződők a vagyoni jogok is. Mi a személyiség? Erről egy halvány elképzelés sem mutatható ki sem a tervezetekben, sem a törvényben. Úgyhogy ez rossz példa. Itt nem lehet előrelépésről beszélni. Mindkét tervezet nagyon sok jót hoz, hozna a magyar polgári jogba, de nem a személyekkel kapcsolatban.
A személyiségről való elképzelésnek definitív módon kellene megjelennie az ideális polgári törvénykönyvben? Meglehetősen merész gondolat, ha erre célzott.
A személyiséget normatív tartalommal meghatározni nem lehet. A személyiség fogalmát a személyiségi joggal összefüggő szabályok megalkotásában kell érvényesíteni. Ez így furcsán hangzik, de nekem tudni kell, hogy mi a személyiség, anélkül, hogy ezt kodifikáltan leírnám. De ha tudom, hogy mi a személyiség, akkor olyan csapdákat, buktatókat tudok elkerülni, mint amik ebben a törvényben is szerepelnek. Például hogy a fogyatékos személyeket ért hátrány, ha fogyatékosságuk miatt éri őket, akkor, az személyiségi jogi sérelem. Ez egy képtelenség. Az egészséges környezet megsértésével kapcsolatos hátrány személyiségi jogi sérelem. Az egyenlő bánásmód követelményének megsértése személyiségi jogi sérelem. Ebből számomra egyértelműen az derül ki, hogy aki ezt leírta, nem volt hajlandó vagy nem volt képes átgondolni azt, hogy mi az a személyiség, mi az a személyiségi jogi sérelem.
Köszönöm az interjút!
Dr. Petrik Ferenc életrajza:
Petrik Ferenc már pályája hajnalán, 1964-től az Igazságügyi Minisztérium Törvény-előkészítő Főosztályán dolgozik. 1974-ben a Gazdasági Kodifikációs Osztály vezetője lesz, és nevéhez fűződik az 1977-es Polgári Törvénykönyv reformja. A hetvenes években az egyik legnépszerűbb televíziós programot, a Magyar Televízió Jogi esetek című műsorát vezeti, amelynek egyben ötletgazdája is. 1978-ban miniszterhelyettesként a teljes magyar jogalkotás irányítója lett. Később a Legfelsőbb Bíróságon elnökhelyettesként megszervezi a Közigazgatási Kollégiumot, aminek vezetőjeként vonul nyugdíjba.
Több nagy sikerű szakkönyv és a szélesebb olvasóközönséget is megszólító jogi munka szerzője. Egyik legújabb gyűjteményes kötete „A törvényszerkesztő dilemmái” címmel jelent meg 2008-ban. A főként gyakorlati jogászok számára készülő „kapcsos kommentárok” szerkesztőjeként is ismert.
