Dr. Majtényi Lászlót, az ORTT elnökét a lassan féléves elnöki tevékenységéről, az intézményközi együttműködésekről és médiaszabályozás hazai modelljéről kérdeztük.
„Fontosnak tartom azt (és itt főként a képernyőről van szó, de a rádióról is), hogy a kultúra eljusson a tömegkultúra fogyasztóihoz is. Szerintem ez lehetséges. Azt gondolom, hogy – persze nem csak nálunk – egy olyan határt lépett át a televíziózás, amely azzal fenyeget, hogy a képernyőről teljesen kiszorul a magas kultúra, aminek egyébként van közönsége – itt egyébként a közszolgálati médiumoknak különös a felelőssége.”
2008. április elejétől áll Ön az ORTT élén. Hogyan értékeli az elmúlt közel fél évet? Sikerült megvalósítania a terveit, vagy ahogyan Ön fogalmazott, sikerült-e „a pártpolitikától távol tartani az ORTT-t és a közpolitikához közel vinni”?
Ezt nagyon hosszú és nagyon szívós munkával lehet elérni. Egyfelől szerintem, ha nincs gyors siker, akkor soha semmilyen siker nincs. Nem gondolkodom, hogy ha az embert négy évre választják egy posztra, akkor a negyedik évben fog valamilyen teljesítményt elérni. Igénylem a folyamatos sikerélményt. Azt hiszem továbbá, hogy az elmúlt öt hónapban az ORTT-ben nem lényegtelen változások történtek. Az ORTT-nek sokarcú szerepe van: a szabályozóhatósági szerep, a jogalkalmazói szerep, és nem utolsó sorban nagyon jelentős költségvetése van, amelyből a rádiós és a televíziós műsorszolgáltatást, kultúrát köteles támogatni. Minden területen vannak változások, ezek persze elmaradnak attól, amit én ideálisnak éreznék, de vannak olyan dolgok, amelyekről jólesően tudok beszélni. Számomra nagyon fontos volt az alapjogi jogalkalmazás problémája: tehát, hogy az ORTT a médiatörvény alapján a sajtószabadság védelmezőjeként lép fel, akkor, amikor a műsorszolgáltatókat így vagy úgy korlátozza mindig a versengő alapjogok elve alapján kell eljárnia, ezen belül a sajtószabadság védelmezőjeként is. Az elmúlt 12 évben kifejezetten alapjogi érvelésen alapuló jogalkalmazással nem igen találkozhattunk az ORTT jogalkalmazásában. Ez a dolog megjelent, most már ott tartunk, hogy a gyűlöletbeszéddel szembeni fellépés leghatékonyabb intézménye Magyarországon talán éppen az ORTT lehetne, illetve az lehet majd egyszer. Ehhez kellett néhány alkotmánybírósági döntés, amely kijelölte az ORTT ezzel a kérdéskörrel kapcsolatos feladatait, megteremtve a keretet. Itt az egyik „betelefonálós” műsor kapcsán hozott határozatunkra utalok, az ott kifejtettek megnyitnak egy kaput ebben a tekintetben, valamint egy hasonló műsorhoz fűzött különvéleményemre, mely pedig a határokat igyekszik kijelölni. Ezen túl általában az emberi jogok és az Alkotmány tiszteletének ellenőrző szerve az ORTT, s ez a feladat az egész jogalkalmazó tevékenységet áthatja. A másik kérdés a szabályozóhatósági tevékenység. Büszke vagyok arra, hogy nem olyan régen az NHH-val hosszú távú együttműködés kötöttünk, amely nem üres szöveg, hanem azt rögzít, hogy ha Magyarországon a nem konvergens hatósági modell (amely azt jelenti, hogy a terjesztéssel kapcsolatos feladatok az NHH-hoz, a tartalmi vizsgálat az ORTT-hez van telepítve, mindez egy olyan közegben, ahol napirenden van a digitális átállás) fennmarad, akkor szükség van a valódi együttműködésre.
Ha már a hatósági modelleknél tartottunk: lát-e esélyt arra, hogy a konvergens hatósági modell valamikor is létrejöjjön?
Nagyon jónak tartom, hogy az elzárkózás és a gyanakvás időszak után a két hatóságnak a közjót szem előtt tartó folyamatos együttműködését deklaráltuk. Nem a konvergens modell felé haladunk, de véleményem szerint a konvergens működés feltételeit most meg lehet teremteni. A hivatali és a személyi kapcsolatokról is azt mondhatom, hogy jók. Van olyan köztisztviselő, akinek a feladata az NHH-val való folyamatos kapcsolattartás. Közhely, hogy mindenre és mindennek az ellenkezőjére is van példa a világban. A dolog nem úgy fest, hogy csak a konvergens hatóság működhet jól, a nem konvergens hatóság is működhet rosszul és működhet jól, ha egyébként egyeztetett a működés. Ez sokkal inkább kentaur, mint ló és lovas.
Ebben a nem konvergens modellben az ORTT-nek milyen lehetőségei vannak egy új médiaszabályozásra vonatkozó tanácsadás vagy akár tervezetek elkészítése terén?
Az, hogy az ORTT mennyire vegyen részt egy új médiatörvény előkészítésében, vitatható. A tudományos Tanácsadó Testületünk (amely az Alkalmazott Kommunikációtudományi Intézet keretein belül működik) készített egy törvényjavaslatot a közszolgálati médiumok szabályozásáról. Ezt hangsúlyozottan a Tanácsadó Testület szellemi termékének tartom, nem az ORTT véleményének. Egy bizonyos határig helyes, hogy az ORTT készít ilyen szabályozási tervezeteket, de egyúttal kockázatos is. Az a véleményem, hogy nem mindig helyes, ha az állatkerti törvényt az állatkert lakóira bízzuk.
Említette az együttműködést az NHH-val. Én azt látom, hogy kirajzolódik egy „alapjogi szövetség” az alapjogvédő és az alapjogokkal kapcsolatban álló szervezetek között. Említhetném itt az ORTT-t, az NHH-t, a GVH-t, az általános ombudsmant és a szakombudsmanokat. Ez egy tervszerű együttműködés? Az együttműködés az érintett személyek informális kapcsolatából indul ki vagy sokkal inkább szakmai jellegű?
Jó lenne, ha ez máris igaz lenne. Azért nem olyan szép a gyerek, mint amilyennek a kérdés alapján látszik. Az NHH-val való együttműködés kevésbé alapjogi struktúrájú – bár az alapjogok minden jogágban megjelennek és ez az NHH-val való együttműködésre is áll. Az is igaz, hogy a társhatóságokkal való kapcsolatokat erősíteni kell. Jelenleg a személyi konstelláció jó, mindegyik szóba jövő intézmény érdekeltnek látszik az együttműködés erősítésében. Ami az ombudsmani hivatallal való együttműködést illeti, ott nagyon sok olyan eset lehet találni, (mint a televíziók jogsértései), amelyeknél az egyik oldal és a másik oldal (azaz az általános és a szakombudsman) eszközei kevesek és talán az ORTT jogi eszközei sem elegendőek magában. Egyébként a GVH-val is van egy nagyon izgalmas, nemzetközi viszonyokat is érintő együttműködési lehetőség, amely összefügg az Európai Bíróságnak egy döntésével (a nézőket fosztogató telefonos „vetélkedők”). Több ilyen együttműködési terep van, én ezeknek személy szerint kiemelt fontosságot tulajdonítok a magam részéről. Aztán hogy ez hová fog fejlődni, azt még nem lehet látni, de jó lenne, ha valósággá lenne, amit Ön a kérdéssel megfogalmaz.
Említette, hogy a „sokarcú ORTT” feladata a támogatás is. Ön szerint megfelelő a jelenlegi támogatási rendszer?
Itt két probléma van. Az egyik az, hogy folyamatosan csökken az elosztható pénz. Az ORTT és kapcsolt részeinek (az Iroda és az Alap) a működése nem olcsó. További komoly probléma, hogy megítélésem szerint az ORTT-nek fennállása óta nincs meghirdetett támogatáspolitikája. Sajnos a törvény ebben a tekintetben olyan kiskaput hagy, amelyet inkább bezárnék. Felfogásom szerint az itt levő pénzeket a rádiózásra és a televíziózásra lehet költeni és nem másra. Kompromisszumban odáig lehet elmenni, hogy olyasmit lehet támogatni, ami képernyőre vagy mikrofonvégre kerül, de nem például mozidarabot. Helyeslem a dokumentumfilmek támogatását, de nem tartom helyesnek, ha az ORTT játékfilmeket finanszíroz, még akkor sem, ha az egyszer a televízió képernyőjére kerül. Hihetetlenül fontosnak tartom azt (és itt főként a képernyőről van szó, de a rádióról is), hogy a kultúra eljusson a tömegkultúra fogyasztóihoz is. Szerintem ez lehetséges. Az gondolom, hogy egy olyan határt lépett át a televíziózás, amely azzal fenyeget, hogy a képernyőről teljesen kiszorul a magas kultúra, aminek egyébként van közönsége – itt a közszolgálati médiumoknak különös a felelőssége. És a politikai befolyásolás kérdéséről nem is beszéltünk.
Ön korábban úgy fogalmazott, hogy „legalábbis önkorlátozás” szükséges a pénzek elosztása terén. Látja jelenleg ezt az önkorlátozó tendenciát?
Most nem akarok részletekbe bocsátkozni, de értünk el (rész)sikereket ezen a területen. Előfordult olyan megakadályozott pénzköltési kezdeményezés, amely nem volt indokolva, de a fő cél az, hogy legyen végre támogatáspolitika: legyenek prioritások, legyen egy hosszú távú, komolyan megfontolt és éves szintre lebontott támogatáspolitika. Fontosnak tartom az ORTT pénzköltési szerkezetében, hogy a pályázati pénzosztás erősödjön az esetivel szemben, hiszen ott sokkal több a garancia, de a pályáztatási rendszeren is sok javítanivaló van.
Ön elkötelezett a médiatörvényben rejlő „alkotmányvédő potenciál” mellett. A munka, amit Önök az ORTT-nél végeznek ennek a potenciálnak a kibontakozása? Ezt a potenciált át lehet vinni egy majdani médiatörvénybe?
Ez a potenciál a hatályos médiatörvényben benne van, s nagyon remélem, hogy az új médiatörvényből nem fogják kivenni – azonban megtörténhet. Mindenesetre ezek az igazán komoly kihívást jelentő jogi feladatok: amikor egymással ellentétes értékek között kell egyensúlyozni. A szabályozó hatóságot obskúrusnak szokták nevezni, elég rossz a sajtója. Nagyon érdekes az a kommunikációs tér, amiben a szabályozó hatóság vs. az általa ellenőrzött intézmények vannak: az információ-hatalom a másik oldalon van. Gyakran lehet látni olyan törekvéseket, amely nevetségessé kívánják tenni a hatóságot. Ugyanakkor a szabályozó hatóságnak is aknák között kell sétálnia, mert néha okot ad arra, hogy kifigurázzák. Hihetetlenül fontosnak tartom, hogy az a vád oktalan legyen, amely szerint a szabályozó hatóság „ízlésrendőrség”. Az is a programom része, hogy a hatóságot szeretném elvinni együttszabályozó modell irányába. Ez azt jelenti, hogy egyfelől nagyobb hangsúlyt kell helyezni a párbeszédre, másfelől pedig az önszabályozó lehetőségek igénybevételére. Ennek értelmében a kisebb súlyú (pl. ízlést érintő, de a jogsérelmet el nem érő szintű) inkorrektségek esetében, bizonyos körben a jogi sérelmek esetében is egy olyan szabályozó intézményre van szükség, amelyet a hatóság figyel. Ahhoz, hogy ez megvalósuljon változó közegre, valamint jogi változásokra is szükség van. Az ORTT üléseire rendszeresen meghívjuk a műsorszolgáltatókat, itt járt a Magyar Rádió és Televízió, várjuk a Duna Televíziót. A nagy kereskedelmi műsorszolgáltatók is rendszeresen jönnek konzultációra. Ez valamiféle előrelépés az önszabályozó és a társszabályozó modell irányába. Észre lehet venni például, hogy nem olyan régen, amikor egy oknyomozó televíziós műsorral kapcsolatban jogsértést állapított meg a Testület, akkor a határozathoz rögtön hozzátett egy olyan javaslatot, hogy az oknyomozó újságírás jogi határairól konferenciát is szervezünk az Alkalmazott Kommunikációtudományi Intézetben, ahová az elmarasztalt műsorszolgáltatókat és a többi műsorszolgáltatót is meghívjuk. Tehát egyfelől jogsértést állapít meg a hatóság, másfelől pedig konzultációs lehetőséget tesz mellé, s ez bizonyos értelemben új elem.
Egy másik, azonban kapcsolódó téma: sokan foglalkoznak a pártfinanszírozás helyzetével, az EKINT, amelynek Ön volt a korábbi elnök egy tanulmányban vizsgálata meg a problémát. Mi a véleménye arról, hogy egy megfelelő pártfinanszírozási rendszer képes lenne kiküszöbölni azokat a hiátusokat, amelyekkel az ORTT jelenleg küzd? Hatással lehetne-e egy ilyen reform az ORTT működésére?
Azt gondolom ez hatással lenne minden olyan működésre, ahol pártok által delegált képviselők közpénzek elosztásával foglalkoznak. Az, hogy a pártfinanszírozás megoldatlan Magyarországon nem csupán hazug rendszert működtet (amelyben nem jó élni), hanem – ami legalább ilyen fontos – egy olyan rendszert is, amely a lehető legrosszabb hatékonysággal működik. Nem tudok elképzelni bármilyen más modellt, amelynek a társadalmi költségei ilyen magasak lennének. A tényleges ráfordítás hihetetlenül magas tehát, hiszen a közvetítők kezén eltűnik a pénz. Vagy beismerjük a magyar társadalomnak, hogy a törvényben meghatározottaknál legalább tízszer nagyobb szorzóval kell a pártokat támogatni és ekkor egy szigorú ellenőrzési rendszerre van szükség, vagy pedig belenyugszunk abba, hogy ennek a sokszorosát költjük el.
Ahogyan a Jogi Fórum is beszámolt róla, nemrég megjelent a Szabad adatok, védett adatok 2. című könyv, s benne az Ön tanulmánya Titkolózó állam címmel. Tervszerűen született ez a tanulmány? Kérem, mutassa be pár mondatban a művet!
Az első kötet is nagyon színvonalas volt, ügyvédi praxisom során szakkönyvként is használtam. A szerkesztők – akik közeli munkatársaim és barátaim – felkértek az írásra, én javasoltam a titok problémáját, amelyet önmagában is fontosnak tartok, de a helyzet mutatja, hogy bármikor jelenik is meg, aktualitása van annak, hogy milyen rendszert lehet elképzelni egy posztkommunista országban, hogy ne botrányról-botrányra vánszorogjon az összes titkosszolgálat és annak minden titka, és hogy hogyan lehet társadalmi legitimációt teremteni az állam jogos titkainak –, mert tulajdonképpen erről szól a tanulmány. A javaslatom nagyon kézenfekvő (érdekes módon az új tervezetek is ebbe az irányba mozognak): a titok felülvizsgálatának középpontjába a rendes bíróságot kell állítani. Ha végigvesszük az összes lehetséges csatornát, akkor nagyon súlyos strukturális problémákkal találkozunk. Az egyik fontos probléma a protektív jogok kérdésköre (amely azt jelenti, hogy az államot bízzuk meg, mi állampolgárok, hogy az állammal szemben védjen meg bennünket). Ha az arra hivatott szervek (így az Országgyűlés Nemzetbiztonsági Bizottsága, az adatvédelmi és információszabadság állampolgári biztosa, a nemzetbiztonság szolgálatok és az azokat felügyelő állami intézmények) mindegyikével szemben hatékonysági problémák léphetnek fel, akár el is dugulhatnak, a bíróság marad. Előnyösebb, ha mindenkinek az alanyi jogává tesszük, hogy a titkosságot a rendes bíróság előtt vitassa, akár egy konkrét jogvitában (legyen büntető, polgári vagy közigazgatási ügy), amelyben felmerül a titkosság kérdése. Ehhez nem tudtak még jobbat kitalálni, mint a bíróság. Egy gátat kell lebontani: az kell, hogy az egyenlő fegyverek elvét (vagyis, hogy a perben a felek minden információt ismerhessenek, ami a per tárgya) ebben a szűk körben felfüggesszük. Egy államtitok-megismerési perben nem lehet másként bírói jogorvoslatot adni, csak úgy, ha az információt igénylő személynek nem adjuk ki azt az információt, amelynek a megismeréséért éppen küzd. A bíróra kell bízni a vizsgálat lefolytatását, és ehhez megfelelő felkészültséget kell biztosítani.
