Dr. Lábady Tamás

Első pilla­nattól kezdve gyö­nyörű­séggel éltem meg a bírói pá­lyát, szolgálatként – vallja Lábady Tamás nyugalmazott ítélőtáblai elnök, aki 42 évi törvénykezés után 2012 nyarán akasztotta szögre a talárt. Az egyetemi docens alkotmánybírói munkásságából különösen három különvéleményére a legbüszkébb.

1944-ben született.

Háborús gyerek vagyok. Baján születtem hatodik és egyben szü­leim utolsó gyermekeként. Születésem éjszakáján szőnyegbombázták az an­gol és amerikai va­dász­gépek a bajai Duna-hidat. A kórházi óvóhelyre csak a csecsemőket vitték le. Édesanyám nem volt hajlandó megválni tőlem, így a kórház udvarán éltük át a bombá­zá­sokat, ahogy ő később emle­gette: „a halál óráját”. A háborúban nem volt könnyű kihordani egy gyermeket, én is magzatfejlődési rendellenességgel születtem. Annyival, amennyi ma bőven elég a terhesség megszakításához. Micsoda kár lett volna értem! Apám bányaorvos volt Pécs­szabolcson, de kuta­tóorvosként is dolgozott a híres Ángyán-klini­kán, és hallatlanul fiatalon, har­mincöt éves korában a bányászok por­belégzéses tüdőfibrozisos megbetegedéséről írt mun­kájával habilitált. A Pécsi Er­zsébet Tudományegyetem magántanára lett. Amikor a felelős­ségbiztosí­tási monográfiámat írtam 1989-ben, nagy büszkeséggel hivat­koz­tam édesapám szilikózisról megjelent munkájára. Ő ugyanis már 1940-ben részletes adatokat közölt az azbesztózisról és az azbeszt rák­keltő hatá­sáról, amely – való­sággá válva – az 1960-as évektől kezdő­dően egész napjainkig a világ talán legna­gyobb kárügye lett. A magyar szakiroda­lomban elsőként kutattam – Amerikában és Európában indult pereket bemutatva – az azbeszt kártérítési felelősségjogi össze­függéseit. Apám a háború után bekerült a parlamentbe, ahol Mindszenty József her­ceg­prímás iskolai hitoktatási programját képviselte. Hamarosan ki­penderí­tették az Országgyűlésből, később az ÁVÓ többször is elvitte, de édesanyám mindannyiszor elintézte, hogy az egészségügyi miniszter közbenjárására mégis szabadon engedjék.

Milyen gyermekkora volt?

Csodálatos. Nagycsaládban éltem, legkisebb gyerekként ké­nyeztet­tek is. Bár apám jól kereső orvos volt, azért a hat gyerek próbára tette anyagi le­hetőségeinket. Az az összhang azonban, amit szüleim és testvéreim köré­ben megéltem, vala­mint a hit, amelyet otthonról hoztam magammal, végigkísért egész életemben. A kamasz­kor kilengései után felismertem, hogy a világ­egyetem hatalmas arányai­hoz képest parányira méretezett emberi lét időben és térben is el­kép­zelhetetlen egy magasabb rendű létező nélkül. Az emberi lélek örökké­valósá­gá­nak hite és a hit tudatos vállalása életemnek folyamatos értel­met, pályafutásom­nak örökösen célt adott. Amikor 1982-ben me­gyei bíró­sági tanácselnök lettem, fő­nököm azzal adta át a miniszter kinevezését, hogy a párt­bi­zottság­ kéri, ne vegyek részt nyilvános egyházi szertartásokon. Erre azt mond­tam, hogy én senki kedvéért nem fogok kijárni vasárnap Pécsbányára a reggel hat órai misére, hanem továbbra is a székesegyházban veszek részt az istentiszteleten. Végül nem lett ebből kellemetlenségem, amihez az is kellett, hogy kétszer annyit teljesítsek, mint mások.

Hova járt középiskolába?

Az általános iskola elvégzése után a Pannonhalmi Bencés Gimná­zi­um­ba kerü­ltem, és bár csak egy évet végeztem ott, mégis meghatá­rozó volt életemben. Tanáraimra mindig nagy tisztelettel és hálával gondo­lok, mert a műveltség elvehe­tetlen értékére és gazdagsá­gára tanítottak. Családi okok miatt előbb a bonyhádi gimnáziumba, majd a pécsi Nagy Lajos Gimnáziumba kerültem. Nem szerettem azt az iskolát, nem érde­keltek a reáltárgyak. A történelem tanáromra, Rajczi Péterre viszont jó szívvel emlékszem. Ő nem csak bölcsész, hanem jo­gász is volt. A di­á­kok ajándékot kaptak tőle a névnapjukon: aki akart, jelent­kezhetett fe­lelni, vagy éppen azért, hogy ne feleljen. Negyedikes voltam, kellett a történelemből a jeles, ezért március 7-én jelentkeztem felelni. Megkér­dezte, miért most, Tamás december­ben van. Azt válaszoltam, hogy Ta­más apostol után valóban akkor van, csak­hogy én Aquinói Szent Tamás után március 7-én tartom a névnapomat. Meg­kért, hogy akkor jöjjek ki, és beszéljek az osztálynak a középkor nagy teológusáról és fi­lozófu­sáról. Szé­gyenszemre mindössze két mondatot tudtam róla ma­kogni. Ak­kora egyest kaptam, mint még soha. Csak évekkel később gondoltam végig, hogy 1962-ben, a kádári dikta­túra egyik legkemé­nyebb évében azért adott hatalmas elég­telent egy vi­lági gimnázium ta­nára, mert a diákja egy kukkot sem tudott mondani Aquinói Szent Ta­más munkássá­gáról. Rajczi megígérte, hogy kijavítha­tom a jegyet, ha a kö­vetkező órán húszperces kiselőadást tartok a tudós­ról. Szüleim egyházi ismeretségüket is igénybe vették, hogy anyagot gyűjthessek. Ren­geteg iro­dalmat, tanulmányt olvastam el, mire az előadás összeállt. Ráéreztem a ku­tatás gyö­nyörűsé­gére! Különösen Aquinói Szent Tamás jogászi gondolkodása fo­gott meg. Először talál­koztam azzal a gondolattal, hogy egyes törvényeknek transz­cendens forrása van, és hogy ezek erőteljes erkölcsi parancsok, amelyek az „em­ber szívébe vannak vésve”. Sikerült ki­javítanom az elégtelent.

Miért éppen a jogászi hivatást választotta?

Nem akartam jogász lenni. Iro­dalom-latin szakos tanárnak készültem, de abban az időben teljesen reményte­lennek látszott, hogy be­kerüljek az ELTE bölcsész karára. Jelentkeztem hát a jogra, és bár egészen jó fel­vételi vizsgát tettem, nem vettek fel. Nem csak azért, mert nem voltam KISZ-tag. A szóbeli vizsgán az iro­dalmat kérdező fiatal tanársegéd, aki a filozófia tanszéken dol­gozott, Madách Imre Az ember tragédiájáról kérdezett, ami az egyik kedvenc olvasmá­nyom volt. Az iránt érdeklődött: Madáchra hatott-e a mar­xiz­mus. Azt feleltem: nem. Vita alakult ki köztünk, csak ké­sőbb tudtam meg, hogy a tanárse­gédnek akkoriban jelent meg egy cikke a marxizmusnak Az ember tragé­diájára való hatásáról. Éle­tem második kuta­tási idősza­kában ezeket a szamárságokat igyekeztem meg­cáfolni. Minden fellelhető forrás­anyagot megvizsgáltam, és arra a meggyőződésre jutottam, hogy a mar­xizmus­nak semmiféle hatása nem volt Madáchra, különösen nem Az ember tragé­diájára. Elmentem se­gédmunkásnak a Fűszer- és Édesség­kereske­delmi Vállalathoz, és beléptem a KISZ-be. Karácsony előtt je­lentős ké­séssel érkezett egy déli­gyümölcsökkel teli kamion, amit sürgő­sen ki kel­lett ra­kodni. Néhány kosár narancs és banán fejében vállaltam a mun­kát, és a KISZ-szervezet­től olyan véleményt kaptam, hogy „rend­kívül aktívan végez társadalmi munkát”. Az újabb felvételim már sike­res volt. Eb­ben szerepe volt Csizmadia Andor professzornak, aki­hez csalá­dom révén kapcsolatot szereztem. Bandi bácsi már az első évben a jogtörténeti tanszékre hívott demonstrátor félének. Csiz­madia hatalmas intellektusú, de szelíd és csendes egyénisége sokat se­gített abban, hogy hamar bele­szerel­mesed­tem a jogba. A máso­dik sze­meszter végén azt tanácsolta, jelentkezzek át a polgári jogi tanszékre, mert a jog­történet szerinte holt tárgy, ő pedig fantáziát lát bennem. Be­ajánlott Rudolf Ló­ránt professzorhoz, aki ma­gához is vett demonstrá­tornak. Rudolf nem volt ki­emelkedő tudós, mégis világosságot hozott az akkori kor sötétsé­gében a hall­gatók fejébe. Mint volt bíró, az előadá­sait a gyakorlatra építette. Nem felejtem tréfás megjegyzését, hogy „„a polgári jog maga az élet, az élet pedig a gyakorlat””. Az egye­temen ne­kem még igazi tanáraim voltak. A jogböl­cseletet az a Kulcsár Kálmán ta­nította vendégtanárként, aki a rendszer­váltás időszakában a Németh-kormány igaz­ságügy-minisztereként dolgo­zott, és akitől szellemiekben sokat kaptam.

Milyen légkör uralkodott a hatvanas években a pécsi jogi karon?

Amikor másodéves koromban cikkeket írtam a faliújságra a brutá­lisan meg­gyilkolt amerikai elnök, John Fitzgerald Kennedy halálára, hi­hetet­len illetlenségnek számított. Pedig csak a fogyasztóvé­delmet az ál­lami po­litika rangjára emelő elnököt dicsértem. A faliúj­ságra írtam no­vellá­kat is, akkoriban Czakó Gábor egzisztencializmusa fogott meg. Tar­tot­tam elő­adást a nyugati drámáról, Pinter, Beckett, Albee, Sartre és Ionesco műveiről sok-sok hallgató előtt, amiből megint botrány kere­kedett. A kar han­gulatát kettős­ség jellemezte, hiszen működött abszurd szín­ház és dixie­land együttes. A szabad­ságnak azonban határt szabott az intolerancia. Azokra az évekre jel­lemző, hogy Ko­csis Mihály dékán, akit volt vérbíróként párthatározattal neveztek ki professzornak, összehívta az oktatókat és a hallgatókat, hogy elmondja: „„Elvtársak, nagy szarsá­gok történnek ebben a tisztes házban! Nyolcan innen re­pülni fognak!”” És repültek is. Az egyházi ifjúsági programok szétzúzá­sára koncepciós eljárások in­dultak, éjszaka vittek el hallgatókat a kollé­giumból.

Nem volt egyenes az útja a bíróságra.

A summa cum laude doktorátusom ellenére nem vettek fel fogal­mazó­nak a bí­róságra. Helyette a pécsi I. kerületi tanács titkárságára ke­rültem jogi és adminisztra­tív főelőadónak. Az volt a feladatom, hogy az ülések­ről jegyzőkönyveket írjak. Márai stílusában vetettem papírra eze­ket, amivel nagy sikert arattam. A vb-titkárnak egyetlen javítása volt, az, hogy nem írtam oda a felszólaló Kovács István nevéhez, hogy elvtárs. A következőkben odaírtam. Egy szép napon le­hullott a hó Pécsett, kinéztem az ablakon, és azon mor­fondíroztam, hogy te Úristen, mi lesz belő­lem: vb-titkár, tanácsel­nök? Beleborzongtam még a gondolatba is. Fölmentem a megyei bíróság elnökéhez, Csiky Ottóhoz, aki impozáns jelenség volt: amikor végigsétált fekete, hosszú kabátjában, fekete kucsmájában az utcán, min­denki felismerte. Nem fogadott, de beküldött a civilista helyettesé­hez, akivel többórás beszélgetést folytattunk a magánjog klasszikusairól. Egyszer csak kipattant az ajtó, belépett Csiky. A bemutatkozásomnál felkapta a fejét: maga nem a tüdő­gyógy­ász rokona? Azt feleltem: a fia va­gyok. Erre azt mondta, hogy az édesapja meg­gyó­gyított, adja be az áthelyezési kérelmét. Másfél év után letettem a bírói szakvizsgát, és 1970-ben kine­veztek bíró­nak. Első pilla­nattól kezdve gyö­nyörűséggel éltem meg a bírói pá­lyát, szolgálatként. Elsőfokú bíróként a leg­több egyezséget hoz­tam létre, mert meggyőződé­sem volt, az a legjobb íté­let, ha a felek egyezséget köt­nek. Nem ódzkodtam az ítélethozataltól, mindig is volt döntési bátorsá­gom. 1974-ben telefonált professzorom, Rudolf Lóránt, hogy az Állami Biztosító jogi osztálya együtt­műkö­dési szerződést kötött a pé­csi egyetemmel, aminek révén ér­tékes bizto­sítási ar­chívumot telepí­tettek az egyetemre, és akkor szinte hozzáférhe­tetlen külföldi folyóiratokat is előfizettek. Az ar­chí­vum szakmai kezelése összeférhetetlen lett volna bírói mun­kám­mal, ezért spe­ciális kollégium vezetését bízták rám biz­tosítási és kártérítési jog­ból. 1974-ben telje­sült az a vágyam is, hogy ta­nár le­gyek. 1999-ig tanítottam ma­gánjogot a Pécsi Egye­te­men, az utolsó években má­sodállású docensként. 1995 óta a PPKE Jog- és Államtu­dományi Karának tanára vagyok. Hatvanadik születésna­pomra és harmincéves oktatói jubileumomra egykori pécsi és pázmányos tanítványaim egy több mint ötszáz oldalas tanulmánykötet­tel köszön­töttek fel, és ez nagy örömmel és büszkeség­gel tölt el.

Ki kereste meg az alkotmánybírói jelölés kapcsán?

Sólyom László telefonált, hogy aka­rok-e alkot­mány­bíró lenni. Megdöbbentem a kérdésen. Azonnal ki­kerestem az Al­kot­mány­bíróságról szóló tör­vényt és elolvastam. Úgy tudom, sok önje­lölt volt, akik úgy képzelték, hogy Alkotmánybí­róságon folytatják pályafutásukat. Utólag ki­derült, nem is Sólyom, hanem Solt Pál vetette fel a nevemet. Soltot onnan ismer­tem, hogy egy környezet­vé­delmi tárgyú elsőfokú ítéletem, ami a pécsi bánya környezetszennyezé­sével volt kapcsolatos, másodfokon az ő taná­csá­hoz került. Akkor talál­koztam vele, amikor szemlét tar­tott a pécsi bányában. Meghívtam a kan­di­dátusi védésemre az Akadémiára, és arra is eljött. Alkot­mánybíróvá választásom előtt feleségemnek három kérése volt: maradjunk meg a Há­zas Hétvége mozgalomban, továbbra is megfogom otthon a porszívót és megeszem a maradék bab­levest. Ez utóbbinak szimbolikus értelme volt, azt jelen­tette, hogy a hatalom, a pozíció, a nagy autó sofőrrel ne változtassanak meg, ne játsszam meg az eszem. Egy alkalommal zsebre tett kézzel tárgyaltam vala­kivel, fe­lesé­gem mellém lépett, gyöngéden kihúzta a zsebemből a kezem, és csak annyit súgott a fülembe: bableves.

Mit kell tudni a Házas Hétvége mozgalomról?

Ez egy világméretű mozgalom, amely Ameriká­ból indult és a het­venes évek­ben jutott el Európába. Húszéves házasok voltunk, amikor bekap­csolódtunk ebbe a közösségbe, amely a házasságok karbantartá­sát, erő­sítését célozza. Újra felfedeztük egymást a feleségemmel, akivel megta­nultuk, hogy a házasság a legnagyobb csoda a földi életben.

Mennyi idő alatt tanult bele az alkotmánybírói hivatásba?

Az első két év nagyon nehéz volt. A bírói munkát mindig szolgá­latnak fogtam fel. Szolgálni az embert. Mindig az egyes embert láttam az ügy mögött. Itt azonban jogszabályt kellett jogszabállyal, törvényt az alkot­mánnyal mérni. Nem láttam mö­götte az embert, és ez borzasztóan hi­ányzott. Egészen addig, amíg végre észrevet­tem, most nem egy em­ber, egy kis közösség ügye van előttünk, hanem az egész nemzeté! Attól kezdve nagyszerűnek éreztem a feladatot. Mi a rendszerváltás leve­zény­lői voltunk, és amit tettünk, az történelmi küldetés volt. Nem aka­rom háttérbe szorítani a politi­kát, de azt, hogy itt a forradalmi változás alkot­mányos jogállami ke­retek között történt, abban az Alkotmánybíró­ság­nak elévülhetetlen szerepe volt. Annak idején mondogattuk, hogy amit most teszünk, ötven év múlva tanítani fog­ják az egyetemeken. Szakmai életem csúcsa volt ez a kilenc esztendő.

Melyek azok az alkotmánybírósági határozatok, amelyekre a legbüszkébb?

A legbüszkébb három különvéleményre vagyok. Az egyiket az abor­tusz­ha­tározathoz írtam, és ebben visszacseng a tizen­hét éves ko­romban ért csábítás, amit Aquinói Szent Tamás tanítása alapján a skolasztikus filozófiából me­rítettem, hogy igenis van természetjog. Sólyom László is vallotta, hogy az al­kot­mánynak értékrendje van, és nem csak formális alkotmány létezik. Ebből az érték­rendből le tudtam vezetni a magzat élethez való jogát. Büszke va­gyok az államosítással kap­csolatos hatá­rozathoz fűzött különvéleményemre is, amelyben leírtam: az államosítás alkotmányelle­nessége kiterjedt arra is, hogy az állam kár­talanítást ígért, amit sohasem tar­tott be. A bírák jutal­mazá­sa kapcsán pedig ki­fejtettem, hogy megengedhetetlen és sérti a hatalmi ágak elválasztásának elvét, ha a kormány pénzt oszto­gat bíráknak.

2003 januárjától egészen tavaly nyárig a Pécsi Ítélőtábla elnöke volt. 2005 nyarán a Fidesz ismét jelölte volna alkotmánybírónak, de nemet mondott. Miért?

Mert az alkotmánybírói újraválasztásra jelölésem a velem való előzetes egyeztetés nélkül történt. A valódi okok azonban ennél sokkal súlyosabbak, nyomósabbak voltak. Először is az akkori Alkotmánybíróság már egyáltalában nem az az Alkotmánybíróság volt, mint az első. Se személyi összetételében, se az alkotmánybíráskodásról való koncepcionális felfogásában. Az első Alkotmánybíróság az „alkotmányos forradalom” talaján építkezett. Munkájának alapgondolata a „láthatatlan alkotmány” láthatóvá tétele, vagyis az Alkotmány betűje mögött az Alkotmány szellemének a kibontása volt. 2005-ben az Alkotmánybíróság ítélkezése már egészen másról szólt. Merev, pozitivista jogalkalmazói tevékenységet folytatott, a formális alkotmányszövegek „szája” lett, amely engem igazából már egyáltalában nem vonzott. Sokkal csábítóbb volt számomra az egykori királyi ítélőtáblák újjászületése. Goethe a francia forradalommal kapcsolatban mondta, hogy nagyszerű és fantasztikus dolog ott jelen lenni, ahol történelem készül. Az ítélőtáblák felállítása Magyarországon valóságos történelmi esemény volt, a század legjelentősebb igazságszolgáltatási-szervezési vállalkozása, és én óriási kihívásnak éreztem, hogy ennél a történelmi eseménynél – annak egyik főszereplőjeként – jelen lehettem. Az 1950-ben erőszakosan megszüntetett táblák – mint felsőbíróságok – veretes döntvényei, amelyekkel első publikációim során ismerkedtem meg, ott kavarogtak bennem, hogy mi is az ilyen színvonalú döntésekkel készítsük elő a Kúria – akkori leánykori nevén: Legfelsőbb Bíróság – jogegységi határozatait. A Pécsi Ítélőtábla ítélkező és tudományos munkáját bemutató három könyvvel véste be magát ebbe az újkori történelembe, a negyedik – amely fennállásának tizedik évfordulójára készült – szerkesztés alatt állt, amikor nyugdíjaztak. Sajnálom, hogy ezt a jubileumi évet már nem élhettem meg a táblán. Utódom azonban a könyvet befejezte, és ezzel méltó emléket állítottunk az ítélőtábla első tíz évének.

Az elmúlt években részt vett az új Polgári törvénykönyv kodifikációjában. Előadásokat tart a kártérítési és a felelősségbiztosítási jog újraszabályozásáról. Mit tekint az új Ptk. legfőbb erényének?

Az új Ptk. legfőbb erényének azt tartom, hogy a kodifikáció viszontagságos és kacskaringós útját bejárva végülis sikerült megfelelnie annak az 1998-ban a kormány által határozatban megfogalmazott célkitűzésnek, hogy a Polgári törvénykönyv a gazdaság Alkotmánya, a civilisztika alaptörvénye legyen. A kódex a szociális piacgazdaság legalapvetőbb tulajdoni és forgalmi viszonyait, a személyek alapvető személyi és vagyoni jogviszonyait szabályozza, amelyet áthat az Alaptörvény szelleme és értékrendje. Nyugodtan mondhatom, hogy a törvénymű az Európai Unió nemzetállami magánjogi törvényhozásának az élvonalába tartozik.

Lábady Tamás (1944) a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán 1968-ban szerzett jogi diplomát. 1970. július 1-jétől polgári peres ügyekben ítélkező bíró Siklóson, majd a Pécsi Vá­rosi Bíróságon. 1976-tól a Baranya Megyei Bíróság másodfokú bírója, 1980-tól megyei bírósági tanácsvezető. 1974-től 1999-ig oktatott polgári jogot a pécsi jogi karon: ahol először óraadó, később másodál­lású adjunktus, 1991-től docens. 1988-ban kandidátusi fokozatot szerzett. 1995 óta a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtu­dományi Karának tanára. 1990 júniusa és 1999 júliusa között az Alkotmánybíróság tagja, 1993 júliusa és 1998 novembere között az Alkotmánybíróság helyettes elnöke. 2003. január 1-jétől 2012 júniusáig, nyugdíjba vonulásáig a Pécsi Ítélőtábla elnöke. Tanít az ELTE Jogi Továbbképző Intézetében. 2011-ben címzetes kúriai bíró és a Deák Ferenc Díj kitüntetettje. 2012-ben elnyerte a legmagasabb igazságügyi kitüntetést, a Juhász Andor díj arany fokozatát. Az Magyar Ügyvédi Kamara elnöksége a „Jog szolgálatában” kitüntetést adományozta részére.