Félidős győzelemre állnak az uniós országok az Európai Bizottság ellen az Európai Ügyészség rendelettervezetével összefüggő mérkőzésben. Most a Bizottságnál van a labda.
A jövőben az uniós pénzek őreként funkcionáló Európai Ügyészség (EPPO) felállításáról szóló rendelettervezet októberben bukott el a tagállami rostán. Az ellenző tagországok szerint a javaslat a szubszidiaritás elvét sérti, így a Lisszaboni Szerződés által bevezetett ún. „sárgalapos eljárással” léptek fel ellene. Ez övön aluli ütés a Barossso vezette Bizottságnak fennállása utolsó évében.
A becslések szerint évente több százmillió euró csordogál el bűnözők zsebébe bűncselekmények eredményeként a tagállami pénzelosztás alkalmával, mely az uniós büdzsé 3-5%-át is jelentheti. Döbbenetes adat, hiszen ezek a pénzek végső soron az uniós állampolgárok zsebéből hiányoznak. Az Európai Ügyészség uniós szintű, központosított megoldást kínált volna, melyből a tagállamok egy része köszöni, nem kér. A szubszidiaritás elvéből kiindulva ugyanis azokat a területeket, amelyeket a megosztott hatáskörökből kifolyólag tagállami szinten tudnak kezelni, csak akkor szabad egy kézbe adni, uniós szinten összpontosítani, ha így jobban elérhető a kívánt eredmény.
Az Európai Unió történetében mindössze másodszor folyik ilyen, ún. „sárgalapos” eljárás, 2009. óta csak egy alkalommal került sor a „yellow card” használatára. Az eljárás lényege, hogy megfelelő számú tagállami szavazat esetén az uniós államok kezdeményezhetik a szubszidiariás elvét sértő jogszabálytervezet felülvizsgálatát. Az államoknak 2-2 szavazata van, mely kétkamarás parlamentek esetén megoszlik a két kamara között.
2012-ben a külföldön munkát végző dolgozókkal kapcsolatos bizottsági tervezet, közismert nevén a „Monti II.” bukott el így a tagállami szubszidiaritás vizsgálaton. Akkor 12 tagállami parlament fejezte ki tiltakozását a szubszidiaritás elvét álláspontjuk szerint sértő javaslattal szemben. Az eljárás eredményeként a Bizottság visszakozott, a rendelet így akkor – és azóta sem – készült el.
Uniós tagságunk történetében először folytatott le Magyarország ilyen, szubszidiaritással összefüggő vizsgálatot. Hazánk ezzel oroszlánrészt vállalt annak megakadályozásában, hogy az Európai Bizottság szubszidiaritás elvének súlyos sérelmével alkosson jogszabályt. Hörcsik Richárd országgyűlési képviselő jogtörténeti fordulópontnak nevezte a Parlamentben, hiszen az Országgyűlés határozata további 10 tagállam nemzeti parlamentjével együtt megálljt parancsolt a hatáskörét túllépő Európai Bizottságnak.
Az első kört ugyan megnyerte a tagállami akarat, azonban másodjára még mindig dönthetnek a tervezet érintetlenül hagyása mellett. A sárgalapos eljárás eredményeként a Bizottság köteles a szabályozás újragondolására, azonban ezt követően megteheti, hogy apróbb változtatásokkal, de végigviszi eredeti elképzelését. Kíváncsian várjuk, félresöpri-e Barossso leköszönő Bizottsága 15 tagállami parlamenti kamara ellentétes véleményét.
Kérdés, hogy melyik megoldás lenne a legcélravezetőbb. Egy évvel ezelőtt, az első sárga lap alkalmával dacos bizottsági meghátrálást láthattunk. A tervezet átdolgozása és racionalizálása helyett visszavonták a javaslatot, melynek eredménye az lett, hogy a munkavállalók problémája – így a sztrájkjogi kérdéskör is – mai napig megoldatlan.
A cél adott, az pénzügyi visszaélések elleni hatékony fellépés szükséges és indokolt. Ez azonban nem lehet a magyarázata annak, hogy az uniós szervek emiatt titokban túlterjeszkedjenek a Szerződések biztosította hatásköreiken. A „lopakodó” uniós hatáskörbővítés ugyanis gyengíti a demokratikus tagállami akaratot és könnyen az alapszerződésekben rögzített tagállami jogok sérelméhez, a demokrácia deficit növekedéséhez vezethet.
Az Európai Közösségek nem várt, folyamatos és rohamtempójú bővülése miatt a demokrácia deficit állandóan napirenden van. Az uniós jogalkotási folyamatok – azok sajátosságai miatt is – fokozatosan eltávolodnak a tagállamok állampolgáraitól. Az Európai Unión belül felbukkant demokrácia deficit az Unió sajátos felépítésére és működésére, és az ebből adódó legitimációs hiányosságokra vezethető vissza. Az eredetileg hattagú szövetség, amely mára 28 tagúra duzzadt közel 500 millió fős közösség, melynek tagjai nemcsak saját államuknak, hanem magának az EU-nak is állampolgárai. Mint ilyen, magától értetődik, hogy részt kívánnak venni az őket érintő szabályrendszerek kialakításában, a különböző uniós kérdésekről szóló döntéshozatalban. Az uniós döntések ugyanis közvetlenül hatással vannak az életükre, hiszen azok nemzeti jogba való beemelésével a mindennapi élet részévé válnak.
Az Európai Unió működéséhez egy folyamatosan funkcionáló, erős struktúrára van szükség, az pedig tény, hogy az Európai Uniót eredetileg nem 28 tagállamra tervezték. A gigantikussá vált Közösség a demokratikusabb, átláthatóbb, gördülékenyebb működőképesség érdekében már régóta megérett arra, hogy radikális változtatásokon menjen keresztül.
Habár a Lisszaboni Szerződés számos olyan változtatást tartalmaz, mely még jobban törekszik biztosítani a tagállamoknak a demokratikus döntéshozatalban való aktív részvételt, ezek a problémák továbbra is fennállnak. A tagállamok feladata a rendelkezésre álló valamennyi jogszerű eszközzel kontrollálni az uniós szerveket, ha több hatalmat akarnak maguknak kicsikarni, mint amennyit a Szerződések engednek.
