A védjegyjogi rosszhiszeműség fogalmát, a rosszhiszeműség elbírálásának alapvető elveit egy korábbi cikkben már érintettük. Mielőtt folytatnánk a korábbi cikkben felsorolt ügyek részletesebb ismertetésével (mely egy későbbi bejegyzés tárgya lesz majd), két nemrégiben (2011. év során) született bírói döntés ismét alkalmat ad arra, hogy az elméleti hátterét világítsuk meg e jogintézménynek. A következőkben két nem jogerős bírósági döntés indokolásának lényegét ismertetjük. Két különböző ügyről (két különböző védjegyről) van szó, és mindkét esetben jogorvoslattal éltek ugyan a döntés ellen, de mégis fontos gondolatok jelennek meg a döntésekben, tehát így natúr és „nem jogerős” formában is érdekesek lehetnek a döntések a joggyakorlat számára.
1. A Fővárosi Bíróság végzése (védjegytörlési ügy)
A Fővárosi Bíróság az elsőként tárgyalt ügyben megváltoztatta a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala által hozott döntést, és megállapította a rosszhiszeműséget, elrendelve a védjegy törlését. Az indokolás először eljárásjogi kérdéseket tárgyal, majd érdemben is kifejti, miben áll a védjegyjogi rosszhiszeműség.
Idézzük az indokolást (az emészthetőség végett kiemelve a lényeget):
“A bíróság a Hivatalnak egyik vizsgált törlési jogcímmel kapcsolatos jogi álláspontját sem osztotta. A Hivatal a feltárt tényállást nem vizsgálta kellő alapossággal, a bizonyítékokat okszerűtlenül értékelte, azokat nem egymásra tekintettel, hanem elszigetelten vette figyelembe és részben eljárásjogi szabálysértést is vétett a tényállás feltárása során a következők szerint:
A kérelmező alappal kifogásolta a Hivatalnak a tanúbizonyítással kapcsolatos döntéseit, melyek a bíróság álláspontja szerint is eljárásjogi szabályokat sértettek.
[…]
Jogszabályt sértett a tanúbizonyítás az alapján való mellőzése, hogy a Ket. 53. §-ának (3) bekezdése alapján bizonyítékként értékelhető vallomás nem várható a tanúbizonyítást kérő fél munkavállalójától. A felhívott jogszabályhely helyes értelmezéssel csak azokban az estekben zárja ki a tanúbizonyítást, ha objektív körülmény okán nem várható a tanútól bizonyítékként értékelhető vallomás. Csakhogy az adott esetben mindössze egy szubjektív körülmény lehetősége, a tanúnak a kérelmezővel való munkaviszonyából eredő esetleges elfogultsága merült fel, e körülményt azonban nem lehet objektivizálni, minden esetben a tanú e körben tett nyilatkozata (Ket. 54. § (1) bek.) illetőleg vallomása alapján kell dönteni e kérdésben.
A szabad bizonyítás elvével (Ket. 50. § (4) bek.) ellentétes a Hivatalnak az az álláspontja, hogy a korábbi használat ténynek igazolására tanúvallomás nem alkalmas, hanem okirati bizonyítás szükséges; ez az álláspont részben jogellenes, részben okszerűtlen. Jogellenes azért, mert a Ket. 50. §-ának (5) bekezdése alapján törvényi előírás szükséges ahhoz, hogy a hatóság a határozatát kizárólag valamely bizonyítási eszközre alapozza, ám sem a Ket. sem a Vt. nem ír elő okirati bizonyítást a Vt. 5. §-a (2) bekezdésének a) pontja körében. Okszerűtlen a Hivatal döntése azért, mert a tanúbizonyítás alkalmas eszköz lehet további okirati bizonyítás lefolytatásra is, különösen a tanú birtokában lévő okiratok feltárására. Tény, hogy a korábbi használatot célszerűen okiratokkal lehet igazolni, de a tényállás jellegzetességeitől függően nem zárható ki a tanúvallomás sem; a tanú meghallgatása iránti indítvány indokoltságának kellő vizsgálata alapján lehet állást foglalni arról, hogy az az adott esetben hatékony eszköze lehet-e a tényállás feltárásának.
Súlyos tévedés továbbá a tanúvallomás alternatívájaként értékelni a tanúként meg nem hallgatott személynek a fél által csatolandó írásos nyilatkozatát. A tanú törvény által szabályozott speciális jogállása miatt objektív bizonyító erővel csak a tanúvallomás bír, a fél által csatolt nyilatkozat nem, ezért nem várható el a féltől, hogy a mellőzött tanú vallomását annak egyszerű nyilatkozatával pótolja.
[…] a Vt. 91. §-ának (4) bekezdése alapján figyelmen kívül hagyta a bíróság a kérelmezőnek […] tanúkénti meghallgatása iránti kérelmét, mert ezt az indítványát a kérelmező már a Hivatal előtt is megtehette volna, olyan bizonyítékok létezését pedig nem valószínűsítette – e körében csak előadást tett – amelyek a hivatali bizonyítási eljárás után keletkezhettek.
Ami az ügy érdemét illeti a következők állapíthatók meg:
A Vt. 3. §-a (1) bekezdésének c) pontja alapján a megjelölés nem részesülhet védjegyoltalomban, ha rosszhiszeműen jelentették be lajstromozásra.
A bíróság részben osztotta a kérelmezőnek a Hivatal által joggyakorlatként ismertetett, a védjegybejelentő rosszhiszeműségének megítélésével kapcsolatos elvi szempontokkal szembeni kritikáját.
Elsősorban arra kell rámutatni, hogy a Hivatal a támadott határozatban – csak úgy, mint minden hasonló határozatában – a bíróság egyik korábbi döntését, a 3.Pk.23.980/2004/4. számú végzését hívta fel, amely határozat fellebbezés hiányában első fokon emelkedett jogerőre. A hazai jogalkalmazásban valamely elvi kérdésre való hivatkozás alapja jellemzően a Legfelsőbb Bíróságnak a Bírósági Határoztok című kiadványában megjelent eseti döntése (BH) vagy más határozata, illetve ha ilyen nem áll rendelkezésre, másodfokú bíróság által hozott jogerős határozat. Figyelemmel arra, hogy a védjegyjogi rosszhiszeműség kérdésben számos jogerős határozata van már úgy a Legfelsőbb Bíróságnak, mint a Fővárosi Ítélőtáblának – ezeket a kérelmező megváltoztatási kérelmében rendre fel is hívta – célszerűbb és a jogalkalmazás szokásaival is harmonikusabb ezeket alapul venni a követendő gyakorlat ismertetéséhez.
Részben osztható a kérelmezőnek az ismertetett joggyakorlattal szembeni elvi kritikája is, annyiban, hogy a felhívott szempontokra korlátozódó merev, mechanikus vizsgálat – ahogy a jelen esetben is történt – nem lehet elégséges a védjegybejelentő tudati viszonyainak kellő megítéléséhez. Továbbá a gyakorlatként felhívott körülmények bár támpontul szolgálhatnak a rosszhiszeműség megítéléséhez, korántsem értékelhetők annak kizárólagos szempontjaiként (Legfelsőbb Bíróság PfvIV.21.357/2008/7.). Csak a tényállás összes releváns elemének együttes értékelése alapján lehet állást foglalni a jogosult védjegybejelentéskor jellemző tudati viszonyairól (EBH 2002.639). Ezt az teszi nehézzé, hogy a szubjektumra vonatkozó kérdést az eset objektív körülményeire tekintettel kell megválaszolni. Bár a védjegyjogi rosszhiszeműség fogalmát elvi éllel definiálni nem lehet (Fővárosi Ítélőtábla 8.Pkf.25.886/2007/4) magának a rosszhiszeműségnek a római jog óta változatlan fogalmát alapul venni nem hiba, s célszerű ennek egyes dogmatikai tényállási elemeinek vizsgálatán keresztül megközelíteni a védjegybejelentéssel összefüggő rosszhiszeműség kérdését. Ezzel elsősorban az a cél, hogy felállítsunk egy olyan átlátható, világos tesztet, amely lehetővé teszi, hogy az objektív tényállási elemek segítségével a védjegybejelentő tudati viszonyaira tehessünk biztos kijelentéseket.
Rosszhiszemű az, aki tudja, vagy elvárható körültekintés mellett nyilvánvalóan tudnia kell, hogy az, amit tesz, más jogát sérti.
E meghatározás alapján kizárható a rosszhiszeműség, ha nincs jogsérelem (Legfelsőbb Bíróság, PfvJV.21.442/2010/6). Ezért a védjegybejelentő rosszhiszeműségnek értékelésekor célszerűen elsősorban azt kell vizsgálni, hogy a védjegyoltalom megszerzése sérti-e más jogát azon az indokolt hátrányon túl, amit az oltalomból folyó használati jog kizárólagossága jelent bárki számára. Ilyen jogot különösen a megjelölés közismertsége, többek általi korábbi használata, vagy valamelyik versenytárs általi korábbi, jogszerű, zavartalan alkalmazása alapozhat meg. Itt kell megjegyezni, hogy a védjegybejelentő rosszhiszeműsége abszolút lajstromozást gátló körülmény, a védjegy törlését e körben bárki kérheti (actio popularis), s nem szükséges kifejezetten saját jog sérelmét, elegendő csak a jogsérelem tényét igazolni, mert a rosszhiszeműség a jogsértés tényéhez nem pedig a jogsérelmet elszenvedő személyhez fűződő tudati viszonyt fejezi ki.
Amennyiben bizonyos, hogy a védjegybejelentés más jogát indokolatlanul sérti, úgy tisztázni kell, hogy a védjegybejelentés időpontjában a jogosult tudott-e, avagy elvárható körültekintés mellett tudnia kellett-e erről a tényről. Az ügy összes körülményét értékelve egy ésszerű és életszerű üzleti viselkedési normához kell viszonyítani a védjegybejelentő eljárását, amelynek eredményeként levonható következtetés arra, hogy adott körülmények között a piac szereplőitől elfogadható körültekintő üzleti magatartást tanúsított-e, kellően gondos volt-e ahhoz, hogy kizárhassa annak lehetőségét, hogy a védjegybejelentéssel másnak indokolatlan jogsérelmet okozzon. E vizsgálat szükségszerű eleme annak a magatartásnak a világos és egyértelmű meghatározása, amely a tényállástól függően az adott helyzetben jóhiszeműnek tekinthető.
A Hivatal számos, a fenti kérdések eldöntése szempontjából lényeges tényállási elemet hagyott figyelmen kívül. Elmulasztotta rögzíteni különösen, hogy a […] megjelölést […] a hatvanas évek óta, közel fél évszázada alkalmazzák. […] Tévesen tulajdonított jelentőséget a Hivatal itt annak, hogy nem nyert bizonyítást az, hogy a megjelölés a kérelmezőhöz kapcsolódik; e körben a Vt. 5. §-a (2) bekezdésének a) pontja körében lefolytatott bizonyítás sikertelenségére utalt vissza, csakhogy a rosszhiszeműség körében nem indokolt olyan fokú használatot elvárni, mint amit a Tpvt. 6. §-ának alapján igazolni szükséges. Elég a megjelöléshez fűződő olyan jogot bizonyítani, amelyet indokolatlanul sért a védjegybejelentés. A […] évekig tartó zavartalan gyártása alapos okot ad a kérelmező számára ahhoz, hogy tiltakozzék a jogszerű gyártás, vagy a már jogszerűen legyártott […] értékesítésének harmadik személy általi korlátozása ellen.
Ami az ellenérdekű fél tudatának a védjegybejelentéssel okozott jogsérelemmel való kapcsolatát illeti, tényként állapítható meg, hogy az ellenérdekű fél […] legalább 2000. óta maga is tevékeny szereplője ennek a piacnak, sőt, édesapja révén […] még régebbi a kapcsolata ezzel az iparággal. Ebből bizonyosan követezik, hogy tisztában kellett hogy legyen a […] megjelölésnek a […] jelentőségével és azzal, hogy az […]-höz kapcsolódik. Továbbá, miután a megjelölés […] védjegyoltalom alatt is állt, közhiteles nyilvántartás okán az ellenérdekű féltől – és egyben bárkitől – elvárható volt annak pontos ismerete is, hogy a megjelölés korábbi jogosultja az […]. Mindezen túl az is bizonyított, hogy az ellenérdekű fél már a védjegybejelentést megelőzően is üzleti kapcsolatban állott a kérelmezővel […], így pontosan tudnia kellett, hogy a kérelmező milyen termékeket gyárt és forgalmaz.
Az ellenérdekű fél tehát egy olyan megjelölés védjegyoltalmát kérte […] körében, amelyről a védjegybejelentés időpontjában tudnia kellett, hogy e termékek tekintetében évtizedek óta használatos közismert árujelző, s melynek jogosultjáról is pontos információi lehettek.
Ehhez képest a Hivatal meg sem kísérelte tisztázni, hogy az ellenérdekű fél megtett-e mindent annak kizárása érdekében, hogy a megszerezni kívánt kizárólagos használati jog másnak indokolatlan sérelmet okozzon. Az adott helyzetben az ellenérdekű féltől elvárható, jóhiszemű magatartás az lett volna, hogy megkeresi az […]-t a védjegybejelentés engedélyezése végett. Ezzel az eljárással feltárulhatott volna előtte az az érdekelti kör is, amelynek jogos érdeke fűződött a megjelölés használatához; ez a lépés alkalmas lehetett volna arra is, hogy az ellenérdekű fél a kérelmezői gyártásról ilyen módon is tudomást szerezzen. A bíróság által lefolytatott személyes meghallgatásból azonban az derült ki, hogy ezt a lépést az ellenérdekű fél elmulasztotta, helyette a piacon tájékozódott és az ott szerzett információk alapján jutott arra a következtetésre, hogy a piacról két éve eltűnt árujelző szabaddá vált, védjegyként lajstromozható. Ez a feltevés azonban nem csak téves, de teljességgel életszerűtlen is, s nem csak azért, mert az ellenérdekű félnek a kérelmezővel való együttműködése okán tudnia kellett, hogy a kérelmező az adott időszakban is gyártott […]-t, hanem azért is, mert évtizedes használatra szánt, tartós fogyasztási cikkekről van szó, melyek emléke aligha halványulhat el szűk két év alatt.
Végül az ellenérdekű fél rosszhiszeműségét támasztja alá az a körülmény is, hogy a tárgyi védjegyet azt megelőzően lajstromoztatta, hogy az árujelzővel jelzett termékek gyártását megkezdte. Egy több évtizedes, közismert megjelölést sajátított ki anélkül, hogy annak megkülönböztető képességének felépítésében – saját gyártás, forgalmazás útján – valaha is tevékeny szerepet vállalt volna. E ténnyel az ellenérdekű félnek tisztában kellett lennie, mint ahogy azzal is, hogy a megszerzendő kizárólagos használati jog sérti az eredeti jogosult, a védjegybejelentésekor még létező […] jogait, és sérti a kérelmező jogát is, aki részben az […]-vel való együttműködése, részben saját huzamos és zavartalan gyártás okán tiltakozhat az ellenérdekű felet illető kizárólagos használati jog ellen.
Mindössze az előadás szintjén maradt az ellenérdekű fél azon védekezése, hogy a kérelmező ügyvezetőjét még a védjegybejelentést megelőzően tájékoztatta erről a tervéről, aki azt nem kifogásolta; a kérelmező ügyvezetője vitatta ezt, az ellenérdekű fél pedig nem bizonyította állítását.
A kifejtettek alapján megállapítható, hogy az ellenérdekű fél annak tudatában tett védjegybejelentést, hogy tudta, ezzel más jogát nyilvánvalóan sérti, ezért a tárgyi védjegy oltalma a Vt. 3. §-a (1) bekezdésének c) pontja alapján kizárt.”
2. A Fővárosi Ítélőtábla indokolása védjegytörlési ügyben
A második ügyben a Fővárosi Bíróság a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatalával egyezően nem tartotta rosszhiszeműnek a bejelentőt, de az Ítélőtábla megváltoztatta a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala által hozott döntést, és megállapította a rosszhiszeműséget, ismét elrendelve a védjegy törlését.
„Az elsőfokú bíróság a tényállást kellő mélységben feltárta, abból a megjelölés lajstromozás nélküli tényleges korábbi belföldi használatával kapcsolatos, a Vt. 5, § (2) bekezdés a) pontjára alapított törlési kérelem kapcsán helyes döntésre jutott, amivel a másodfokú bíróság egyetértett. A Vt. 3. § (1) bekezdés c) pontja szerinti rosszhiszemű védjegybejelentés kérdésében azonban a döntést nem osztotta, ebben a részében a törlési kérelmet megalapozottnak találta, ezért a határozatok megváltoztatására és a védjegy törlésére látott okot az alábbiak szerint.
A Vt. 5. § (2) bekezdésének a) pontja előírja, hogy nem részesülhet védjegyoltalomban a megjelölés, amelyet más lajstromozás nélkül korábbtól fogva ténylegesen használ belföldön, ha a megjelölésnek a korábbi használó hozzájárulása nélkül történő használata jogszabályba ütközne.
Helyesen állapította meg az elsőfokú határozat, miszerint nem vitatott tény, hogy […] 2005. augusztusától ténylegesen megvalósult a kérelmező részéről a megjelölés gazdasági tevékenység körében történő aktív használata. Mivel nem volt aggályos, hogy a kérelmező és egyébként más kereskedők által is használt megjelölés megegyezik a később az ellenérdekű felek javára lajstromozott szóösszetétel védjeggyel, hiszen azonos szavakat tartalmaz, a kérelmezői használat kezdőidőpontja pedig kétségtelenül megelőzi a védjegybejelentés dátumát, ami 2009. […] napja volt, tehát a Vt. 5. § (2) bekezdés a) pont szerinti tényállási elem teljesült.
Helytállóan vizsgálta az elsőfokú bíróság ezt követően a tényállás második fordulatát, vagyis azt, hogy jogszabályba – adott esetben a Tpvt. 6. §-ába – ütközik-e az ellenérdekű félnek a kérelmező hozzájárulása nélküli használata. Ennek elbírálása során nem volt jelentősége az elsőfokú bíróság azon álláspontjának, amely szerint a kérelmező megjelölés-használata származékos, az ellenérdekű felek cégei első magyarországi forgalmazáson alapuló “eredeti” használati jogán alapul. A Tpvt. 6. §-a szerint – többek közt – a versenytárs hozzájárulása nélkül olyan név, megjelölés vagy árujelző használata tilos, amelyről a versenytársat, illetőleg annak áruját szokták felismerni. A rendelkezésre álló adatok alapján megállapítható, hogy a felek közösen alakították ki az olcsó kínai […] termékek magyar piacát, egymással kölcsönösen együttműködve választották ki, rendelték meg és hozták be Magyarországra a berendezéseket. A kérelmező és az ellenérdekű felek cégei egymás tevékenységét segítve, szoros gazdasági kapcsolatot kialakítva, közösen munkálkodtak a mindenki számára előnyös üzleti lehetőség kiaknázásában, amelynek során az áru beszerzése, majd értékesítése folyamán valamennyien saját jogon, korlátozástól mentesen, egymásról tudva használták a megjelölést. Ezáltal a releváns fogyasztói kör is több forgalmazóhoz kötheti a megjelölést, nem csak a kérelmezőhöz, tehát a megjelölés használatához nem kellett előzetesen engedélyt vagy hozzájárulást kérniük az ellenérdekű feleknek a kérelmezőtől, így nem állapítható meg a törvényi tényállásban megkívánt jogszabályba ütközés. A másodfokú bíróság osztotta, hogy a Vt. 5. § (2) bekezdésének a) pontja nem eredményezheti a védjegy törlését és ennyiben a fellebbezés nem tekinthető alaposnak.
A Vt. 3. § (1) bekezdésének c) pontja akként rendelkezik, hogy a megjelölés nem részesülhet védjegyoltalomban, ha rosszhiszeműen jelentették be lajstromozásra.
Az elsőfokú bíróság helyesen indult ki abból, hogy az eset összes körülménye mérlegelésével, rosszhiszeműnek az tekinthető, aki tudva, hogy a megjelölés nem őt illeti, hamis, csalárd szándékkal tesz védjegybejelentést, a levont következtetése azonban nem volt osztható. A másodfokú bíróság megítélése szerint az adott ügyben a rosszhiszeműség körében nincs annak jelentősége, hogy kinek az ötlete volt ténylegesen a megjelölés, illetve, hogy ki intézte annak a dobozokon történő megjelenítését vagy létrejött-e a felek között beszerzési társulás. Ebben a kérdésben is azt kellett nyomatékkal figyelembe venni, hogy korábban hosszabb ideig szoros üzleti kapcsolat állt fenn a felek között. Ennek folytán az ellenérdekű felek tudata a védjegybejelentés megtételekor szükségszerűen azt is át kellett fogja, hogy amennyiben az oltalmat elnyerik, úgy a piac többi résztvevője, köztük a kérelmező is a megjelölés korábbi ingyenes és szabad használatában korlátozva lesz, hiszen a védjegyoltalom lényege éppen abban áll, hogy a jogosultnak kizárólagos jogot keletkeztet az árujelző használatára vagy annak átengedésére. Alappal hangsúlyozta tehát a fellebbezés a felek közös érdeken és munkán alapuló korábbi üzleti kapcsolatát, továbbá, osztható volt az az érvelése is, hogy az ellenérdekű felek számára védjegyoltalommal biztosított kizárólagosság a kérelmező számára érdeksérelemmel jár. A jövőben ugyanis, ha nem akar jogellenes magatartást megvalósítani. akkor ennek az egyetlen útja az, hogy a védjegy használatában megállapodik a védjegyjogosultakkal, ami figyelemmel a korábbi korlátozásmentes használatra és a felek időközben megromlott kapcsolatára további kötelezettséget eredményezhet a számára.
Az eljárásban maguk az ellenérdekű felek is azzal védekeztek, hogy válaszlépésként és jogaik megvédése érdekében éltek védjegybejelentéssel, mert világossá vált számukra, hogy a kérelmező maga akarja a termékek importálásával kapcsolatos feladatokat bonyolítani és ezzel számukra a piac beszűkülne. Az ellenérdekű felek bejelentéskori célja az oltalommal tehát a jogszerűen forgalmazó versenytársak piacról való kiszorítására irányult, amely az adott esetben nem tekinthető jóhiszeműnek és tisztességesnek. A fellebbviteli bíróság álláspontja szerint a védjegyoltalomból fakadó kizárólagosság nem szolgálhatja azt a célt és nem lehet annak az eszköze, hogy általa a védjegy jogosultak más gazdasági szereplő rovására jussanak indokolatlan előnyhöz, különösen olyan körülmények között, amikor az érintett […] megjelölést éveken át egymás mellett háborítatlanul használták a piac releváns szereplői. A másodfokú bíróság a védjegyjog kijátszására irányuló törekvést az ellenérdekű felek oldalán fennállónak találta, ezért kimondható, hogy a védjegybejelentés megtételekor rosszhiszeműen jártak el, ami megalapozza a védjegyoltalom megvonását.”
A két döntés indokolása talán hozzájárul majd ahhoz, hogy igazságosabb döntések szülessenek a hasonló ügyekben.
Bede Máté
Pintz és Társai Kft.
szabadalmi.hu
